Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-05 / 281. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 5. www.ujszo.com DVD-EXTRÁK A SZALONBAN Képregény és atomfizika H. NAGY PÉTER A képregényekből forgatott élőszereplős mozifilmeket a Tim Bur- ton-féle Batman óta már nem lehet egy laza kézlegyintéssel elintézni. Míg a rajzolt látványvilágok „be- mozdítása” olykor igen nagy kihívást jelent az alkotók számára, a comics-filmek kulturális hovatartozása is esetenként nem kis dilemmákkal szembesíti a nézőket (vö: Sin City, 300). Minderről hosszasan lehetne értekezni, ám elöljáróban egyetlen olyan történeti pillanatra utalnék, ahol a képregényekhez való viszony biztosan változni kezdett. Ehhez a fentebb említett Batman-verzió DVD-ki- adására lesz szükség, melynek extrakorongján található egy ide vágó dokumentumfilm, A denevér árnyékában: A Sötét Lovag a mozivásznon címmel. Erre sem térek ki részletesen, mindössze Michael Uslan érdekes esetét idézem fel, melynek lényege a következő. A ’70-es évek elején Uslan elhatározta, hogy megtartja a világ első iskolai óráját a képregényekről. Az Indiana Egyetemen működött egy tantervrészleg a College of Arts and Sciencesnél, s a kurzushirdetésnél meg kellett győzni a professzorok egy csoportját, hogy a tárgy méltó az akadémiai elismerésre. A dékán úgy fogadta Us- lant, ahogy az várható volt: Maga az a fickó, aki vicces könyvekről akar órákat tartani? A képregény olcsó szórakozás, ponyva, nem fog tudni meggyőzni arról, hogy a népművészethez vagy a mitológiához bármi köze lenne. Uslan visszakérdezett: Ismeri Mózes történetét? Foglalja össze. A dékán nekiveselkedett: Egy héber házaspárnak megszületett az első fia. Mivel az elsőszülötteket megölték, egy nádkosárba tették a csecsemőt, és a Nílusba engedték. A gyermeket megtalálta egy egyiptomi család, melynek tagjai a sajátjukként nevelték fel. Felnőtt, és népe nagy hősévé vált. Remek, nyugtázta Uslan, majd újabb kérdést tett föl: Emlékszik Superman származására? A dékán ismét ne- kigyürkőzött: Persze, a Krypton bolygó felrobbanni készült, egy tudós és a felesége fogták a csecsemő fiukat és egy kis rakétahajóba tették, majd a Föld bolygóra küldték, ahol Kenték megtalálták, és a sajátjukként nevelték fel... A dékán ekkor elhallgatott, lassan Uslanra nézett, s azt mondta: Engedélyezem a kurzust. Röviden ennyi a képregények egyetemre való betörésének története, s bár ennél a kis oktatásügyi csemegénél érdemes lenne megállni, menjünk tovább, hiszen a dolognak ezzel koránt sincs vége. Uslan (és a Biblia) eseténél talán még érdekesebb, hogy tud-e valamit kezdeni a képregényekkel a természettudományos gondolkodás. A válaszért a Watchmen. Az Őrzők című adaptáció DVD-kiadá- sához érdemes fordulnunk. Mielőtt rátérnék a konkrét extrára, tegyünk egy hevenyészett kitérőt a film legfontosabb szöveg- részlete ürügyén. „1985. október 12-e. Ma éjjel, New Yorkban, meghalt egy komédiás.” így kezdődik Rorshach (Jackie Earle Haley) naplója, ez a mozzanat indítja el a cselekményt (valaki gyilkolni kezdi a szuperhősöket), ezzel zárul (önmagába) a story stb., de véleményem szerint nem ez a filmben elhangzó legfontosabb szövegrész. Hanem az, amit maga a „komédiás”, Edward Blake (Jeffrey Dean Morgan) mond egy visszacsatolásos jelenet párbeszédében, amikor társa megkérdi tőle, hogy mi a fene történt velünk, mi történt az amerikai álommal. „Mi történt az amerikai álommal? Valóra vált. Ez az itt” - hangzik a válasz. Ebből az öntükröző szekvenciából a Watchmen számos mozzanata levezethető. Csak egyetlen példa: a spekulatív fikció kiindulópontja a Nixon-korszak meghosszabbítása, alternatív történelemben járunk tehát, melyet a hidegháborútól való szorongás ural, az atomháború a küszöbön áll. (A Bob Dylan-dalra [The Times They Are A-Changin'] komponált főcím parádés montázzsal jeleníti meg az „eltérített” politikai-történelmi kontextust.) Megmenthetó- e a világ az atomkatasztrófától, egy olyan társadalmi „valóságban”, amely a szuperhősökből is antihősöket fabrikál? Nos, a film ad erre a kérdésre egy-két csavaros választ, s itt ismét megállhatnánk, de nem tesszük, mert ezen a ponton jön a képbe a tudomány. Kétségtelen ugyanis, hogy valószínűleg Dr. Manhattantól (Billy Cru- dup) várja a néző a végső megoldást, éppen attól a szuperhőstől, akinek képességei egy tudományos kísérletnek köszönhetők, s látszólag a legmesszebb esnek a hétköznapi tapasztalatunktól (változtatja a méretét, képes sokszo- rozódni, azonnal egy másik helyre tudja transzportálni magát stb.). A film végének elemzése helyett a továbbiakban az utóbbira koncentrálnék, egy a DVD-kiadványon szereplő extra segítségével, mely egyben továbbfűzi Uslan esetét is. A Watchmen szimplakorongos változatán ugyan egyetlen dokumentumfilm kapott helyet, ezt viszont nagyon jó érzékkel választották ki a forgalmazók. A kisfilm a Mechanika: Egy fantasztikus világ technológiája címet viseli. Nem werkfilm tehát, hanem képes riport egy tudóssal, aki a Watchmen készítése közben Zack Snyder csapatának tudományos tanácsadója volt. Nézzük röviden, miről is van szó. A Mechanika... főszereplője James Kakalios, a Minnesotai Egyetem fizikaprofesszora, aki az alábbi címen hirdette meg egyik kurzusát: „Összes tudományos ismeretemet a képregényekből szereztem”. Ajjaj, itt a tudomány lejáratásáról van szó, gondolhatnánk, ám ennek éppen az ellenkezője igaz: a szemináriumon a csoport abból indul ki, hogy minden szuperhősnek megengedik egy csoda kiváltságát, a mentességet a természet törvényei alól; s azt vizsgálják, hogy mely képességek hitelesek a fizika szemszögéből nézve. Vagyis képregényeket használnak a fizikai elvek illusztrálására. A szóban forgó kisfifmben sok mindent elmagyaráz Kakalios professzor a Watchmen világával kapcsolatban, külön gondolatmenetet szentel például Dr. Manhattan képességeinek. Elmondja többek között, hogy milyen kvantummechanikai jelenségekre vezethetők vissza a természetfelettinek ható tulajdonságok (pl. alag- úthatás), vagy hogy miért kék ez az ember. Azért, fejtegeti a professzor, mert az elektronok sebességének megváltoztatásával szabályozni tudja a kék árnyalatát. (Ha az elektron nagy sebességgel mozog, tényleg kék fényt bocsáthat ki; ez az ún. Cserenkov-sugárzás; ill. a bomló nukleáris izotópok kék fénye.) A várakozással ellentétben a professzor rendkívül szórakoztató és precíz kommentárjaiból tehát kiderül, hogy „Dr. Manhattan képességeinek legalább a 80 százaléka valósághű, ha megengedjük az egyszeri csoda kiváltságát, vagyis hogy uralni tudja kvantummechanikai hullámfunkcióját.” Most mondjam azt, hogy ott a helyem egy ilyen szemináriumon? Valószínűleg így lesz ezzel mindenki, aki megnézi Kakalios professzor beszámolóját. De ez az extra nem csak ezért minősülhet telitalálatnak. Valami olyasmiről tudósít egyfelől - Uslannal párhuzamosan -, hogy egy sokáig alantasnak tartott műfaj mégis megéri a ráfordított figyelmet. Csak máshogy kell rápillantani. A Watchment nézve, másfelől, pedig legalább 80 százalékban biztos vagyok benne, hogy tovább erősödik ez a tendencia. Nem utolsósorban, harmadrészt, Kakalios megtestesít egy tanártípust is, aki nem apátiába süllyed a problémáktól (hogyan keltsük fel a diákok érdeklődését? című fejezet), hanem megoldja azokat. „Bár a fizika professzora vagyok- mondja zárszóként -, amikor filmet vagy képregényt nézek, nem mappával és számológéppel a kezemben teszem.” Hát, ez valószínűleg így helyes; aztán beindulhat a tudományos fantázia... Egy olyan élvező magatartásforma - Kakalios rá a kézzelfogható példa amely a szuperhősök extrém tulajdonságait is képes megérteni. Ennek az extrának ezért ő az igazi főszereplője; méghozzá olyan, akinek arra a bizonyos kiváltságra sincs szüksége ahhoz, hogy tényleg hős legyen. Nem szuperhős? Annyi baj legyen. Felettük úgyis eljárt az idő... vagy mégsem? ZENE A SZALONBAN A petefészekrák költészete CSEHY ZOLTÁN Victoria Bearing az angol barokk költészet kimagasló kutatója: szakterülete John Donne munkássága. Hallgatói rajongásig szeretik. Ám a megszokott egyetemi közeg helyett egyszer csak egy barokk teatro anatomico kellős közepén találja magát, ahol kedvenc költője jelenlétében épp vizsgálatnak vetik alá. Az orvosi konzílium helyszíne fokozatosan változik át modem egyetemi kórházzá, ahol egyértelműen kiderül, Victoria Bearing, akit Vitának (Élet) becéznek, rákos. Kelekian professzor petefészekrákot diagnosztizált nála, és az orvosok különféle kísérleti jellegű gyógymódok bevetését szorgalmazzák. Vita számára az egyetlen intimitást John Donne jelenléte jelenti, az ő szövegein keresztül próbál meg konfrontálódni a valósággal. John Donne egy helyen korrigál egy szonettjébe csúszott modern filológiai hibát, és Vita számára új értelemmel mházza fel költészete egyes homályos pontjait. Donne előadja szonettje eredeti változatát („Death be not proud”), mely a halál botrányáról és indokolatlan agressziójáról szól. Posner doktor, Kelekian tanítványa, Vita szobaorvosa nagy tisztelője az irodalomtörténésznőnek. A kemoterápia, illetve a számtalan radikális, daganatsokkoló kezelés iszonyú fájdalmakkal jár, melyek elviselésében csakis a John Donne költészete által kiváltott elemi erejű hatás segíthet. Látványos vizit következik. A hirtelenjavulás azonban csalóka: annál erőteljesebb visszaesés követi. Vita megjelenik kislány korában is, hallucinációk és nosztalgikus visszaemlékezések váltják egymást. Ráadásul az új terápia iránt érdeklődik a sajtó is: az orvosprofesszor (Kelekian doktor) sajtótájékoztatót tart. A lelkes, fiatal, magabiztos Jason Posner doktor gyógyulásba vetett bizalmát is sokként rázza meg Vita tragikussá váló helyzete, még ha képes a lehető legszenvtelenebbül, kizárólag tudományos szemmel nézni az eseményeket. Szeretne önálló laboratóriumot nyitni: világéletében a megmagyarázhatatlan mechanizmussal burjánzó ráksejtek érdekelték. A beteg nő rettegési rohamát, halálfélelmét a nővér (Susan) nosztalgikus altatódala oldja, de az igazi megnyugvást a testi fájdalom legyőzése és a lélek szárnyalásának megőrzése adja: John Donne, miután az eszméletlenségbe ájuló Victoria újjáélesztése nem jár sikerrel, magához emeli a szellemi szférába, a költészet örökkévaló magasába, és kivezeti őt a színről. Marco Tutino a neoromanti- kusnak titulált új olasz operanemzedék tagja: zenéje expresszív és melodikus, rétegezettségét jól mutatja, hogy az alapszövetbe kor- megidézésként belekomponálta a madrigálhagyományt is. „Halál, ne hencegj: szörnyűnek, erősnek/ Mondanak, de nem vagy az, mert akit / Letiportál, mind csak elköltözik, / És, szegény halál, engemet se ölsz meg” - írta Johne Donne egyik leghíresebb szonettjében (ford. Szabó Lőrinc), s alighanem e sorok hordozzák Tutino operájának legmegdöbbentőbb üzenetét is. Vitát John Donne vezeti át az öröklétbe, méghozzá a metafizikus költészet érzékiségén keresztül. A barokk tudatosan törekedett arra, hogy a valóságot éppúgy, mint az elképzelt transzcendenciát mind az öt érzékszerv segítségével érzékelje, így védve a mintegy belső várkastélyként funkcionáló lelket. A nagyvizit groteszk jelenete („grand tour”) az ötödik képben (szinte Rossini együtteseit idéző lendületű, fergeteges zene) világosan felteszi a kérdést: a test fölötti vélt kontroll elképzelhető-e a lélek birtoklása nélkül? Többet tud-e az orvostudomány minden istenkedő gesztusa, mint a barokk metafizikus költészet géniusza test és lélek viszonyáról? A gyógyítás médiaeseményként való megjelenítése sem a remény sugarát nem hinti el, sem a tudomány diadalát nem hangoztatja: az információ- éhséget Tutino fájdalmas, nárcisztikus paródiába fojtja. Vita ragyogóan szép „O poesia, poesia” kezdetű áriája megadja az opera kulcsszavát is: Victoria Bearing kezdettől az elérhetetlen örökkévalóság után vágyakozott, makacs szenvedélye és kutatói, analitikus énje lényegében a lélekkel tette ugyanezt, amit most az ő testével az orvostudomány tesz. Vita ráébredd költészetnek érzékisége van, nem feltétlenül minden ponton felfejthető racionalitása. Néhány kiélezett léthelyzet viszont érthetővé, foghatóvá teheti a leghomályosabb szavakat, metaforákat is. John Donne jelenléte, noha csak afféle tudati kivetülés, a zene által válik mégis fogható létezéssé. A zene fokozással érzékelteti a rákos daganat megállíthatatlan elburjánzását, számos zárt szám ad lehetőséget az érzelmi kibontakozásra, a melódiaformálásban a zenekar viszi a prímet. Az opera ősbemutatójára 2003-ban került sor a milánói Sca- lában. A darabot 2009. november 12-én és 13-án Szegeden is hatalmas sikerrel mutatták be a Morva- Sziléziai Nemzeti Színház előadásában Oliver von Dohnányi vezényletével, Telihay Péter kitűnő rendezésében a Mezzo operaversenyének keretein belül. Az ígéretek szerint hamarosan a Duna TV is műsorára tűzi. A főszerepet a rendkívül rugalmas, kellemes hangú Zuzana Dunajčanová énekelte, John Donne szerepében a kanadai Chad Armstrong, Posner doktorében a francia Marc Haffner volt hallható.
