Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-05 / 281. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 5. Szalon 17 • S y-m, RÉSZLETEK A NAPLÓBÓL „A száműzetés egyik titka: lemondani, sértődés nélkül, minden külső igényről. A másik titok: nem mondani le - semmilyen körülmények között - semmiféle belső igényről. ” „Megértem, mit éreztek azok a szerencsétlen zsidók, akik vagonokban utaztak sorsuk felé, amíg mi, többiek, otthon - ó, nem voltunk nácik, nem is üldöztük a zsidókat, nem vettünk részt semmiféle aljasságban, sem kegyetlenségben, csak éppen éltünk, színházat játszottunk, könyveket írtunk, otthon voltunk és éltünk... Megértem, mert most én is érzem a haragot és megvetést azok iránt, akik most odahaza ártatlan arccal színházat játszanak, muzsikálnak, könyveket írnak, mintha minden rendben lenne.” „Thierry Maulnier tanulmányát olvasom. Miért-kérdi Maulnier -, miért tart fenn a Szovjet tízmillió lélekkel tömött kényszermunkatelepeket, most is, amikor már »győzött« a rendszer, amikor már kiirtotta ellenfeleit? Soha ilyen embertömegek még nem éltek sintérek felügyelete alatt - miért, ha olyan tökéletes a rendszer? A Paradicsomban nem kell koncentrációs tábort berendezni. ” „Olaszországban van olasz élet, talán van társadalmi élet, turisztikai élet, van sportélet, és van egyházi élet. Csak szellemi élet nincsen. ” „A mélymagyarság-hígmagyarság kótyagos elmélete még mindig kóvályog ezekben az agyvelőkben. Ilyen eszmékkel hazatérni körülbelül egyértelmű azzal, mintha valaki a világ mai technikai fejlettségének állapotában azt kísérelné meg, hogy vezessék be Magyar- országon kötelezően és általánosan a petróleumvilágítást. ” „Ma láttam egy öreg papot, amint az egyik lottóüzletben reszkető kézzel tette meg a számokat...” „Egyedül alszom végre a vaságyon, egy börtöncellaszerű, csupasz falú szobában. A falon fakereszt lóg, amelyet a bombázások idejében emeltem le a budai óvóhely faláról. Körülöttem néhány megmaradt könyvem, összesen talán ötven darab, a kézirataim, semmi más. Ez nagyszerű így. ” Sorozatunk korábbi részei: Márai Sándor: A teljes napló, 1943-44 - „Minden perc ajándék1 (Új Szó/Szalon, 2009. január 24.) Márai Sándor: A teljes napló, 1945 - „Pogány és barbár nép maradtunk1 (Új SzrVSzalon, 2009. február 7.) Márai Sándor: A teljes napló, 1946,1947 - „Túl aljas minden, s túlságosan fáf (Új Szó/Szalon, 2009. február 21. Márai Sándor: A teljes napló, 1948 - „Mert jogom van itt élni...1 (Új Szó/Szalon, 2009. április 4.) Nápofi - Panorama aa! maré San Gennaro vére „San Gennaro Nápoly szentje; Diocletianus idejében fejezték le, Pozzuoliban, a Solfatara kráterének színhelyén; előzőleg vadállatoknak dobták oda a pozzuoli amfiteátrumban, de az állatok vonakodtak felfalni a szentet. Vérét a hívők edényben fogták fel, megőrizték. Ez a vér most a nápolyi csoda; az alvadt vér minden esztendőben háromszor folyékony lesz, buzogni kezd, s ilyenkor felmutatják a hívőknek” - úja Márai 1949-es naplójában. A szentet ábrázoló kis képet levéltárcájában őrizte, s később magával vitte Amerikába is. Ez a „nápolyi csoda” ihlette a San Gennaro vére című regényét, amelyet először 1957-ben adtak ki, német nyelven. Magyarul csak 1965-ben jelent meg, a szerző saját kiadásában, New Yorkban. st mmmo Márai Sándor: A teljes napló, 1949 - „Nagy szerencse lenne, ha életem végén még egyszer magyar író lehetnék" Aki lyukas cipőben járt, amikor Nobel-díjra javasolták „Nem hiszem, hogy van még ilyen rideg sors, mint az enyém. Emigráns, otthontalan magyar írónak lenni, külföldön, azt hiszem, ez a legreménytelenebb.” GAZDAG JÓZSEF Ezeket a sorokat Márai Sándor írta 1949-ben, fél évvel az után, hogy elhagyta Magyarországot. Családjával (feleségével és fogadott fiával) együtt a Nápoly melletti Posillipo dombján telepedett le. A „Posillipo” azt jelenti: „gond nélkül”, de Márai nem mondhatta el magáról, hogy gond nélkül él. Svájci és angol könyvkiadók utasítják vissza kéziratait. „Leveleimre kiadók, ügynökök már alig- alig, fanyalogva felelnek... Amit írok, nem kell külföldön a kutyának sem.” Gondjaikat tetézi, hogy 1949 tavaszán a nápolyi rendőrség elutasítja kérvényüket, nem kapnak olaszországi tartózkodási engedélyt, s tíz napon belül el kell hagyniuk az országot. Márai kétségek közepette Rómába utazik, s az ügy elintézéséhez Vittorio Cerruti olasz diplomata segítségét kéri. A tartózkodási engedélyt megkapják, mivel Cerruti felesége, Elisabetta Cerruti (aki a budapesti Nemzeti Színház egykori igazgatójának, Paulay Edének a lánya, Paulay Erzsébet) régi rajongója az írónak. Elisabetta Cerruti, alias Paulay Erzsi volt az, aki Tolnay Károly emigráns irodalomtörténésszel együtt az irodalmi Nobel-díjat intézte Márai részére - Márai tudta nélkül- Arra kérték André Gide francia írót, hogy a Svéd Akadémia Nobel-bizottságánál lobbizzon Márai érdekében; Gide ugyanis nagyon jó véleménnyel volt Márai Zendülők című regényéről, amely LesRévoltés címmel 1931-ben jelent meg franciául a nagy presztízsű Gallimard kiadónál. Gide elegáns válaszlevélben tudatta, hogy a kért közbenjárás nem lehetséges, de „élénk rokonszenvéről” biztosította Márait. „Este a rádió bejelenti, hogy az idei Nobel-díjat nem adják ki, mert a svéd akadémia tagjai nem tudtak megegyezni a két esélyes jelölt - Churchill és Benedetto Croce - személyében” - olvasható a naplóban, de ezt Márai (vagy a rádió) rosszul tudta: az 1949-es irodalmi Nobel- díjat ugyanis kiosztották, William Faulkner amerikai író kapta. A hivatalos jelöltek listáját ötven évre titkosítják, így ma már tudható, hogy 1949-ben Croce (aki szintén Nápolyban élt, s akit Márai személyesen ismert) valóban ott volt a hivatalos jelöltek között - Márai viszont nem. Faulkner írásait nem tartotta jónak. Márai tulajdonképpen csak a klasszikusokért lelkesedett, a kortársak közül egyedül Franz Kafkát tartotta „zseniálisnak”. Számára Shakespeare, Goethe, Arany, Vörösmarty és Krúdy jelentette az irodalmat, s becsülte egykori budai szomszédját, Kosztolányit is. Másokat alig. Illyés Gyula Lélekbúvár című színművét például „szánalmas fércműnek” nevezi 1949-es naplójában; s nem lelkesedett a „krip- tokommunista” és „kávéházi marxista” Fejtő Ferenc „stüárisan zagyva írásai” iránt sem. A nápolyi könyvtárban heteken át Hyppolit Taine ötkötetes munkáját, Az angol irodalom történetét olvassa, amiről megállapítja, hogy „terjengős, híg szófosás”. A kortárs művészetről lesújtó a véleménye. „Svindli, amit ma csinálnak, semmi más, csak tehetséges emberek perverz játéka, svindli.” A nápolyi San Carlo Operaházban jegyet vált Verdi Aidájára. A nézőtér zsúfolt. Naplójába ezt jegyzi fel: „A legtöbb páholyban kisgyereket is látni; valószínű, hogy a páholy homályos mélyén szoptatnak is. Fülledt, meleg este. Aida kövér, és boldogult Karinthyné, szül. Böhm Arankára hasonlít. De szépen énekel.” A belépőért kifizetett egy dollárt sokallja. Márai leginkább gyalog jár be a városba, hogy megspórolja a buszjegy árát. Maradék ékszereiket pénzzé teszik, felesége bundáját eladják. „Cipőm lyukas”, írja. Napközben a Nápolyi Nemzeti Könyvtárban (Biblioteca Nationale) vagy a Francia Intézet Könyvtárában olvas, délután pedig sétálgat a lármás nápolyi utcákon, s figyeli az embereket, a sűrű, szutykos nyomort. „Csak élni, csellengeni, fillér nélkül, mint a nápolyi koldusok.” Naplójában Assisi Szent Ferencet idézi: „A világot csak az nyerheti meg, aki lemond róla.” A magyarországi politikai eseményeket külföldről is aggódva figyeli. Rádión hallgatja a Mindszen- ty-per tárgyalását („a prímás pontosan azt akarta, amit én: az oroszok menjenek el...”). A gördülékenyen előadott beismerő vallomások alapján sejti, hogy a vádlottak nem „vallanak”, hanem egy előre elkészített szöveget mondanak fel, amit az Andrássy úti kínzókamrákban magoltattak be velük. „Magyarország nem a Szent Korona Országa többé, hanem az Andrássy út 60. országa.” Márai tudja: ha otthon marad, akkor már egyetlen újság, egyetlen színház, egyetlen könyvkiadó sincs, amelyiknek dolgozhatna. Műveit odahaza „kártékony irodalomnak” nyüvánítják, akadémiai tagságát megszüntetik. Anyja leveléből értesül arról, hogy budai lakásából elvitték a bútorokat, s nemsokára elkobozzák a lakást is. Az emigrációt utólag is az egyetlen helyes döntésnek tartja. „Nem elég tisztán látni, cselekedni is kell... Amíg az ország a Szovjet csatlós állama és a hazai bolsevisták kapzsi és kegyeden rablóhadjáratának zsákmánya, magyar író még a létezése, az otthonmaradása tényével sem igazolhatja ezt a hazaárulást.” Álláspontja mellett évtizedekkel később is kitartott; az ugyancsak emigráns Határ Győzőt például azzal vádolta a hetvenes években, hogy a Kádár-korszakot legitimál- já, ha a kommunista Magyarországon megjelent irodalmi műveket recenzálja. „Ha még egyszer visszamegyek, megint csak író akarok lenni, budai kocsmákban és pesti külvárosi kávéházakban élni, régi írókat olvasni s írni egy noteszbe, ami éppen eszembe jut. Nagy szerencse lenne, ha életem végén még egyszer magyar író lehetnék.” Ez a szerencse nem adatott meg Márainak: 1949-től kezdve még negyven éven át élt számkivetetten, s közben soha, egyetlenegyszer sem tért vissza Magyarországra. (Márai Sándor: A teljes napló, 1949; Helikon Kiadó, Budapest, 2008,472 oldal.)
