Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)

2009-12-05 / 281. szám, szombat

12 Szalon UJ SZÓ 2009. DECEMBER 5. www.ujszo.com Tunézia Amit a Tűhegyek sem látnak SZABÓ G. LÁSZLÓ Hassern a berberek földjéről, Tu­nézia déli dűnéi mögül jött Tabarkába, az ország egyik leg­szebb, északnyugati kisvárosába. Tegnap délben még olasz turisták­ra vadászott a Hotel Mehari előtt, háromkerekű járgányával furikáz- ta volna őket a közeli dombokon, porrá égett, téglavörös utakon. Hassern jóvágású, delfintestű fiú, buknak rá a külföldi nők. A hely­béliek figyelemre se méltatják, az ő szemükben „olyan, mint a töb­bi”. Vérpiros trikójában, agyonmo­sott farmeijében, hófehér tornaci­pőjében bódít úton-útfélen. Most egy francia lányba zúgott bele, de csak egy hétre. Eddig tart a nagy lamúr, aztán el is felejti a madmazellt, jöhet a következő. Akinek szintén majd csak éjsza­kánként foghatja a kezét, amikor senki nem látja. Hassern az egész nyarat így múlatja. Nappal nyereg­ben, este tüzes ölekben. Természe­tesen „támogatásért”, ahogy ő mondja, egy kis fizetségért, ami sörre, cigire és kávéra elég. így jár­kál peckesen a gyönyör titkos ös­vényein. Hassern most itt ül mellettem, az Andalusia teraszán, Tabarka legnyüzsgőbb pontján. Előttem gránátalma bíbor szörpjével ízesí­tett tea, ő a kapuszánját kortyol­gatja már vagy fél órája. Kicsi a po­hár, piciket iszik belőle, és a törté­netei sem nagyok. Lent délen, a szülei mellett nem olyan izgalmas az élet, mint itt, Tabarkában, közel az algériai határhoz. Ott munkát sem talál, ha velük töltené az egész évet, az agyát is szétégetné a nap, mondja három nyelvet kever­ve. Az angolt még gyűri, a franciát ropogtatja, az arabot az én ked­vemre hinti bele. Szóval, hogy jobb neki itt, a tengerparton. Ápri­listól októberig. Mert ez itt a sze­zon. Ilyenkor pezseg az élet. Ilyen­kor rántja nagy kalandokba. Főleg éjszaka, amikor minden eladó. Még az ölelése is. Na és a francia lány?, kérdezem. Penget ő is, amennyit csak kérek, kacag fölé­nyesen. És mutatja a karját, meg­feszített izmait, meg hogy ő így ölel és úgy szeret. De ennek ára van, Allah sem ad semmit ingyen. Szeretem az Andalusiát. Dél­előtti óráiban ugyanúgy, mint ké­ső délután, vagy kettő felé, az éj­szakában. Az Andalusia Tabarka lüktető szíve. Itt nem számít az idő, csak a tér, amelybe az egész utca, az egész város, az egész or­szág, egész Afrika, az egész világ belefér. Az Andalusia nem pusztán ká­vézó. Treffpunkt a németnek. Meeting point az angolnak. Zarán­dokhely az ország távoli pontjairól érkező idegennek, tárgyalóhely a város lakóinak, pihenőhely a kör­nyékbelieknek, a fiatalok számára a végtelen ábrándok, az öregek életében a határtalan merengések színhelye. Nekem érzelmi kikötő. Minden­napi előadás általam kiválasztott főszereplőkkel, váradanul feltűnő epizodistákkal és állandóan válto­zó statisztériával. Reggelente, köz­vetlenül a nyitás után a halászoké a terasz. A gazdag fogásért hálál­kodó, Allah nemes szívét dicsőítő halászoké, akik a fél éjszakát a ví­zen töltötték, kifeszített hálóik közt reménykedve, hogy a tenger, a mindenható tenger most sem lesz fösvény velük szemben. S mi­után a zsákmány már a helybéli boltosoké, vagy éppen ott kínálja megvételre magát a szűk, vagyis a piac terebélyes asztalain, ők az Andalusia teraszán megpihenve, álmosan szívják a vízipipát. Dél fe­lé azonban átadják helyüket a kilo­métereket taposó kucsébereknek, akik kosarukból vagy éppen köny- nyű sportszatyrukból szedik elő portékájukat. Főleg cigarettát, egész kartonnal, övét, strandpa­pucsot, teniszcipőt, napszemüve­get, kagylókból fűzött karkötőt, feliratos trikót. Fügét és datolyát, narancsot és banánt, szőlőt és szil­vát. Három-négy óra felé új arcok ülnek a kifakult napernyők alatt. Ez a szieszta ideje, a legnagyobb hőségé, amikor csak azok dolgoz­nak, akiknek nagyon muszáj. Asz­talom mellől belátok a közeli utcá­ba. A sarki gyorsétterem kiszolgá­lói szünet nélkül tömik a ba- getteket. Majonéz, pirított hagy­ma, padlizsánkrém, főtt tojás, re­szelt sajt, tonhal, csípős paprika. Lehet választani. A bagett mellett pedig ott a kemencében sült, la­pos, kerek berber kenyér. Szem­közt, a hibiszkuszvirágoktól piros­ló házban éjjel-nappal nyitva tartó vegyesbolt, odébb, a járda szélén, zöld mandulát árul egy tízéves kö­lyök. Allah kertjéből hozta, mond­ta, mikor elsétáltam mellette. Ott terem a szerelem is, súgta tegnap­előtt Monji, majd kézen fogott, és vitt, vitt, árkon-bokron át, hogy megmutassa. Megmutatta. Elké­pedve bámult ránk a hold, majd le­esett az égről. Büszke fenyők, kí­váncsi jázminbokrok illatától elbó­dulva feküdtünk a fűben. Most perzsel a nap, lukasra égeti fölöt­tem az ernyőt. Balról az első utcá­ban zöldfűszerárusok kémlelik az eget, mikor ad végre enyhet, petre­zselyemcsokraikat tízpercenként locsolgatják. Mentát, bazsaliko­mot, citromfüvet is árulnak, bár vevő egy szál sem. Csak a halasnál, árnyékot adó, tenyérnyi üzleté­ben. Kókadtan várja alkalmi vevő­it a szőnyegárus is. Boltjába en­gem is többször bekönyörgött már. Miután látta, hogy minden erőfe­G. M. Gébleux tunéziai akvarelljei

Next

/
Thumbnails
Contents