Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-05 / 281. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 5. Szalon 13 szításé értelmetlen, előbb a lányát, majd a fiát is eladta volna. Kedvesen meg is vendégelt. Gyűszűnyi pohárból itatta velem a teát, felesége aprósüteményt tett elém, mindketten alaposan szemrevételeztek, talán még a fogam színét is ellenőrizték, én csak az elégedettség apró jelét kaptam el a tekintetükben. Egy csavargónak is beillő, pimasz képű ficsúr áll meg az asztalom mellett, kezében egy komplett csaptelep. Mondja németül, ha- daija arabul, zengi franciául, nem kell, ne is folytassa, próbálom leinteni, de nincs megállás, angolra vált, fukkjú, sziszegi, hát mi vagy te, mi, mádzsár? Vízibusz! És már húz is tovább dühödten, talpa fekete, mint a szurok, haja csimbó- kokba tapadva. Andalusia, Andalusia... a végtelen idő fényes barlangja. Itt nézelődhetsz, társaloghatsz, vitázhatsz, üzletet köthetsz, szenvedhetsz, egyezkedhetsz, engesztelhetsz, es- küdözhetsz, emlékezhetsz, várakozhatsz és búcsúzhatsz, megérinthetsz, elengedhetsz, lélekben éveket öregedhetsz, de meg is fiatalodhatsz, felemelkedhetsz és megtörhetsz, nem figyel rád senki. Legalábbis úgy tesz mindenki. Monji parázsajkát, szemében a tüzet is csak én láttam, még a közeli Tűhegyek sem vették észre, pedig magasról bámulnak, nagyon magasról. Fájdalom és elvágyódás van a legtöbb szempárban, sértettség és büszkeség. Az Andalusiában nincsenek titkok, itt hosszú a nap, hosszú az éj, előbb-utóbb mindenki kipakol. Itt nincs mámor, csak beletörődés, elfogadás, felejtés és megbocsátás. Aki ide született, ebbe az országba, az nem nagyon jut át a tengeren. Tabarka nem engedi. Tabarka visszatartja. Tabarka útra nem igazán bocsátja. Itt születtél, ne menj sehova. Itt a helyed, ahol a legtöbb hír szájhagyomány útján terjed. Újság nem kell hozzá, rádió felesleges. Bent, a színes csempékkel díszített, dohányillatban fürdő falak között a vének tanácsa duruzsol. Bent nincsenek datolyaszemű ifjak, kiknek szilaj testét agyoncsókolta a nap, nők pedig még csak álmukban sem tévednek ide. Az arab nő tiszteli férje szabadságát. Ó otthon vátja az urát. A piac, az az ő szórakozóhelye. Ott cseveghet, amennyit csak akar. Ha úgy tartja kedve, akár naphosszat. Anisszal is az Andalusia lombjai alatt ismerkedtem meg. Csorbult szemfogát rám villantva azt kérdezte, beszélek-e oroszul. A meglepődéstől elakadt a szavam. Oroszul? Itt? Tabarkában? Azóta is ő az egyetlen ember, akivel e népes teraszon ezen a nyelven társalogtam. Négy hónapig Donyeckben tanult, aztán elfogyott a pénze, családja már nem tudta támogatni, így nagy bánatára haza kellett jönnie, meséli szép kiejtéssel. Azóta semmi. Ennek két éve. Örülne, ha velem gyakorolhatná a nyelvet. Esetleg holnap vagy holnapután, vagy azután, bármikor, amikor nekem jó. Ő szívesen. Neki ez az egyetlen kreditje. De ezt már angolul .teszi hozzá. Munkája nincs. Illetve csak alkalmi, a legtöbbször kint, a kikötőben. Rozsdás hasú hajókat fest, vagy pakol, cipel, ha kell, éjszakánként csónakból bámulja a csillagos eget, hogy nagy hal is akadjon a hálóba, ne csak kicsi. Remi is a szerencséjére vár, akárcsak Anis. Vele a szálloda kapujában ismerkedtem meg. Bebocsátásra várt a minap, de már órák óta ott ácsorgott. Jelentkezési lapját szorongatva mondta: számára mindegy lenne, hol találnának helyet neki, a konyhán, az étteremben vagy a portán, még kőművesvagy villanyszerelői munkát is vállalna, csak elmozdulhasson végre az anyagi holtpontról. Még hellyel sem kínálom, amikor lehuppan mellém, de rendelni nem rendel, azt rám hagyja, neki már az is öröm, hogy az én vendégem lehet. Fizessen az, akinek csörög pár dinár a zsebében. Neki nincs. Később meg is mutatja. Kiveszi kezemből a könyvet. Zindbád, a házsós, olvassa a legelső sort. Vagyis Szindbád, a hajós. Márai. „Nem történik ugyan semmi”, olvasná a hátsó borítón, de a második szónál feladja. Tabarka, Tabarka. Andalusia. Nem történik szinte semmi.
