Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)

2009-11-21 / 269. szám, szombat

16 Szalon ÚJ SZÓ 2009. NOVEMBER 21. www.ujszo.com SZALON-KÉPESLAP Kinyitott a megújult írók Boltja Felújítását követően ismét kinyitott az Andrássy úti írók Boltja Budapesten: az ismert könyvesház sem szelle­miségében, sem külsejét illetően nem változott, bővült viszont egy galériával. A bolt így sokkal több fényt kap, és már méreteiben is megközelíti az egykori Japán Kávéház arányait, sőt, a galéria plafonjának egy részét az egykori kávéházi mennyezetstukkók alapján készült mintázat díszíti. A november 17-i ünnepélyes megnyitón Forgách András és Parti Nagy Lajos (lásd a kis képet) vitte a szót. A szőnyegen található szövegek idézetek az írók Boltja által adományozott Üveggyöngy-díj tulajdonosainak szövegeiből... (Képek: Németh Zoltán) KÖNYVAJÁNLÓ Utak a Zsákutcából TÓTH LÁSZLÓ Azt mondják, egy könyve min­denkinek van. Nagy Erika meg­könnyebbülhet: a Zsákutcával túl­jutott már rajta. Ám éppen azért, mert úgymond, egy könyvet min­denkinek megír az addigi élete, a fáma szerint nem első könyvet ne­héz írni, hanem másodikat. Ha az elsővel nem is, a másodikkal lehet csak igazán zsákutcába kerülni. Mert az lesz csak a nehéz, hiszen ami most akaratlanul is előtóduló mondanivaló, természetes mesé­lőkedv, ösztönösen adódó beszéd­forma a számára, az a másodiknál már írói plánum kell legyen, előre- elgondolás, a továbblépés ösztönös késztetése s elemi kínja. Még sincs könnyű helyzetben most sem Nagy Erika. Ne takargas­suk: első könyvével még messze nem írt hozzá új fejezetet, de még csak új bekezdést sem a magyar kis­próza történetéhez, s még kevésbé kell módosítanunk miatta bárme­lyik bevett kánonon. Igaz, s ez is idetartozik: a Zsákutca írójának esze ágában sem volt beszállnia eb­be a ringbe. Annál inkább sem, mi­vel a Zsákutcával láthatóan nem szépirodalmi babérokra tör - mű­fajai, mondandói, világérzékelése, problémalátása és -kezelése nem a szépíróé, hanem a publicistáé, méghozzá egy vérbeli publicistáé. Áki almára éhes - ne egyen kör­tét. Aki a körte ízét vágyja, ne men­jen meggyért a piacra. Akörte -kör­te, az alma - alma. Igaz, gyümölcs mindkettő. S írás a szépírás is, meg a közírás is. De azért ne keverjük össze a dolgokat. Hiszen attól, hogy a szépírás is beszélhet közös ügye­inkről, s a közírást is lehet szépen szólóan művelni, attól az alma még nem lesz körte, s a körtétől is botor­ság lenne elvárnunk az almaízt. Fő­leg ha a maga választotta területen valaki olyan változatos, élvezetes tud lenni, mint Nagy Erika a maga műfajaival, aki tárcát, karcolatot, krokit, glosszát kínál kis könyvecs­kéjével - szépírói kvalitásokat csil- logtatókat. S rögtön hozzá kell fűz­nöm: amit tesz, azzal mifelénk hé­zagpótlást is végez, hiszen lapja­inkból éppen ezek a határhelyzet­ben levő, a szépirodalom felé ka­csintgató, de annak szerepében tet­szelegni mégsem kívánó kis mű­fajok, színesek hiányoznak. Leg­utóbb a mi tájainkon Bodnár Gyula művelte ezt a műfajt érzékletes tol­lal s magas színvonalon, de őt is ke­veset olvashatni már... Mára ná­lunk valahogy felbomlott a klasszi­kus újságszerkezet, mely még egyensúlyban tartotta a szigorúan publicisztikai zsánereket, mint amilyen a ridegebb, s inkább az ér­telmet mozgósítani, az ember ter­mészetes információéhségét kielé­gíteni vágyó hír, tudósítás, beszá­moló, riport, kommentár, elemzés és az olvasmányosabb, inkább az érzelmekre, a személyesre érzéke­nyebb, s Nagy Erika által is művelt műfajok között. A szó nemes érte­lemben vett közírás tehát az övé, mely azonban - s ezt rögtön hozzá kell tennünk - nem a közéletet, nem a közszférát tartja érdeklődése homlokterében, hanem hangsú­lyozottan a magánszférát. A ma­gánszférát, melyről oly kevés szó esik mostanság maradék-sajtónk­ban, oly gyalázatosán kevés szó, hogy az már önmagában is kezd közérdekűvé válni, közügy lenni. S az ember, a látványos politikai pengeváltások vagy botrányok, az idegeit sokkoló katasztrófák, bűnesetek vagy éppen a lassacskán mindent eluraló piac globális agy­mosása között hovatovább egyedül marad a maga apró-cseprő gondja­ival, magánéleti problémáival, mo­rális kérdéseivel. S Nagy Erika figyelmét - szeren­csénkre - épp ezek a dolgok keltik fel. Amire a nagy társadalmi tüle­kedésben, amire a nem kis mérték­ben mesterségesen, valakiknek a javára gerjesztett pénzügyi és gaz­dasági válság keltette mindenna­pos egzisztenciális félelmeink kö­zepette szinte senki nem figyel, azt észreveszi, s nemcsak hogy észre­veszi, hanem szóvá is teszi vagy pel­lengérre állítja ő. S örömünkre: jó megfigyelő, aki olyan dolgokról szól, amelyek mellett a legtöbben már - beletörőd ve a változtathatat- lanba - szó nélkül megyünk el, amelyekkel a legtöbben már - vilá­gunk globális gondjai és hajcihői mellett - elő se merünk hozakodni. Az ő dohogásai a mi négy fal közti zsörtölődéseink, morgolódásaink. Elégedetlenek vagyunk ma­gunkkal, de nincs erőnk változtatni bevett szokásainkon? A kötetindító Kígyó a cipőben pont erről beszél. Egy, tévedését belátni is képes pe­dagógusnak a múlt ködéből előde­rengő képe? Valószínűleg sokan tudunk még ilyen mélységesen emberi példákat mondani a ma­gunk életéből - ismerjük fel a Tasli, de mekkora? olvasása közben. S melyikünk ne kapott volna még sorsától valamelyik éjszakájára egy grizzly medveként horkoló szoba­társat, mint a Hanghurrikán aludni kívánó szenvedője? (Azt ugyan nem tudom, hogyan horkolhatnak a grizzly medvék, de egy-két ven­dégéjszakai élményem alapján na­gyon is el tudom képzelni.) És hát persze az sem véletlen, hogy gyer­mekünkben, unokánkban időn­ként saját magunk gyermekkorára, csínytevéseinkre is ráismerünk, miként a Kire ütött ez a gyerek? nagyszülője. S hát fogorvos-élmé­nyeinkről is mindannyian hosszan regélhetnénk, akár csak a Nyissa ki aszóját! mesélője. Könnyen el tud­juk képzelni a hirtelen magukra maradottakban ásító ürességet is, melyről Azözvegy megindító esetle­írása beszél. A szeretet ereje pedig szinte a bibliai példázatok hitével beszél a megbocsátás pótolhatat­lan, szívesen mondanám: isteni, de hadd mondjam így: isten-emberi erényéről - ugyancsak mindannyi­unk szívét megbizsergetve. A zsák­utcából is van kiút? Ezt sugallaná Nagy Erika Zsákutcajának ez a da­rabja? De A remény kis szikrája is megannyi belső vívódásunkra vil­lant hirtelen fényt. S a Júlia és a sö­tétség is az anyai szeretet erejének példázatává magasodik föl, s azt sugallja: ha ilyen-olyan okból félre­csúszik is az életünk, lehet s bizo­nyosan van is még kiütünk a sötét­ségből, csak a hitet, az emberi bi­zalmat, bizakodást kell megtanul­nunk életünkben visszahelyezni a régi szerepébe. És ilyképpen me­hetnék végig a kötet többi írásán is. Beleértve a címadó Zsákutcát is, ahol a segítség bizony elkésett. De nem vagyunk-e ezzel is ugyanígy számos alkalommal? Amikor úgy érezzük: nem tettünk eleget vala­kiért, valamiért. Amikor a tehetet­lenség érzése hatalmasodik el raj­tunk, amikor önvád gyötör? Bi­zony, nemcsak az erényeink - a mu­lasztásaink, a teheteúenségeink, a tépelődéseink is benne vannak Nagy Erika könyvében. A Karambol váratlan helyzetbe kerülő, épp egy friss szakítás sajgó sebeitől szenve­dő nőalakját például még a legna­gyobb kínok és kilátástalanságok is holes felismerésekre, döntésekre késztetik. Hiszen végtére valóban lehetséges - mondhatnánk ezzel a nagyvilágnak tétován nekiinduló lánnyal -, hogy azért történik ve­lünk minden rossz, hogy az adott pillanatban mindig ott legyünk, ahol segíthetünk, ahol tényleg szükség van ránk. S ez a felismerés, miként bizonyára már eddig is bármelyikünket, a karcolat alanyát is „szomorú megnyugvással töltöt­te el. Az örök, nagy igazságra gon­dolt, hogy az élet megy tovább... S könnyű álma volt.” Jó olvasni Nagy Erika története­it, mert ugyanúgy várjuk s vágyjuk mi is a könnyű álmokat, mint az ő alakjai. Könyvéről pedig bizton el­mondható, hogy Zsákutcája egyál­talán nem tűnik zsákutcának. Mert ha javarészt zsákutcás életeket vil­lant is meg egy-egy pillanatra, azt is mutatja: általában a legnehezebb élethelyzetekből is van, lehet, meg­található a kiút. íróilag pedig azt, hogy Nagy Erika nagyon sokfelé - tágasabb térségek, nagyobb távla­tok felé-is elmozdulhat innen.

Next

/
Thumbnails
Contents