Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)
2009-11-14 / 264. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. NOVEMBER 14. Szalon 15 „Mi egy olyan Európát, egy olyan nyugati civilizációt képzeltünk el, amelyik nem létezett..." (Somogyi Tibor felvétele) Vagyis amikor úgy érezted, hogy a helyzet a közéleti énedet követeli, kötélnek álltái, aztán viszont az első alkalommal átadtad a profiknak a stafétát? Ugyanakkor később vállaltál a Csemadokban is vezető szerepet, tehát ott szunnyad azért benned a közéleti ember... Azért a közéletiséget és a politikát különválasztanám. Lehetsz például közéleti ember úgy, hogy nem vagy hivatásos politikus. És ilyen értelemben ez a közéleti buzgalom, bizony, olykor még most is, nagyon ritkán bár, de fel- horgad bennem. De nem biztos, hogy ez helyes és jó. És ugye, nagy kérdés, hol érvényesülhet ma a te közéleti buzgalmad? A közéleti publicisztikában. Igaz. Szintén a naplódban olvastam, hogy háromévesen harangozó szerettél volna lenni. Hát igen: a harangozó is ki akar valamit fejezni, s ezt az emberek tudtára adni. Hol tartanak ma az emberek, hol tartunk ma a demokráciában, szerinted? Azt nem mondanám, hogy sehol, de egy olyan átalakulási folyamatban, mint a mostani, mindig is vannak és lesznek visszaesések. De ha csak valamilyen drámai változás nem következik be Európában, akkor azért az a demokrácia, ha nem is. úgy, ahogy azt mi ’89-ben az FMK- ban elképzeltük, kivajúdja magát. Tehát nem hiszem, hogy zsákutcába futottunk, vagy hogy rossz úton haladnánk. Csak számolni kell ezekkel a visszaesésekkel. Azt hogy éled meg, hogy most nagyjából azok gardírozzák az országot, akiknek húsz évvel ezelőtt a kulcscsörgés szólt? Ez a rendszerváltás következő paradoxona. És még nagyobb pa- radoxona, ami Magyarországon történt, hogy a Kádár-utódokból lettek a legnagyobb liberális kapitalisták. De tudod, aki egy kicsit jártas a történelemben, vagy ismeri valamelyest a magyar vagy az egyetemes történelmet, az sok ilyen paradoxonnal találkozott már. Hogy csak egyet említsek: hogyan lett a nagy francia forradalom nagy eszméiből napóleoni császárság. Ennek a mi demokratikus császárságunknak még olyan sajátossága is van, ha igaz a hír, hogy esetleg államosítani is fognak. Ez is átmeneti időszak? Jó kérdés. Szívesen mondanám erre azt, hogy átmeneti időszak, de nem mondom, mert például a husáki konszolidáció időszaka sem az volt. Az egy jól bebetonozott kemény sztálinizmus volt, ahol nem mozdult semmi. Húsz évig. Húsz év telt el a forradalomtól is. S még nem volt egyéves, ezt sokan elfelejtették, amikor a parlament meghozta a nyelvtörvényt. Ezen a téren, a magyar-szlovák viszonyban mintha szintén semmi sem mozdult volna... Sajnos, nem. A magyar-szlovák viszonyban van egyfajta ördögi körforgás, és valóban nincs elő- remozdulás. A régi traumák mindkét oldalon ugyanúgy élnek és érvényesülnek és működnek, mint húsz évvel ezelőtt. Elképzelhető, hogy hamarabb lesz működőbb demokrácia és piacgazdaság, mint jó szlovák-magyar viszony? Sajnos igen. A naplódban a magyar -magyar viszonyról is írsz, ez, mármint a szlovákiai magyarok politikai képviselete 1990-ben is ugyanúgy kétpólusú volt, mint ma. Lehet, hogy a magyar -magyar viszony normalizálódására is sokat kell még várni? Valóban, bizonyos mértékig ma is megvan ez a szembenállás. Sőt ma értelmesen kommunikálni, racionálisan érvelni talán még nehezebb, mint 1990-ben volt. Ma a ráció hangját még hangosabban nyomja el a populizmusé, mint akkor. Nem beszélve arról, hogy 1990-91-hez képest az a szlovák értelmiségi gárda, amely a változásoknak a motorja volt, az marginalizálódott: részben emigrált, részben minipártokba szorult. S annak az értelmiségnek a háttere pedig apátiába esett. Mondhatnám azt is, hogy a kilencvenes évek elején valamivel jobb volt a helyzet ebben a tekintetben, mint ma. Még volt ereje ennek a társadalomnak ’98-ban leléptetni Mečiart és a garnitúráját. Most nincs. Se ereje, se elszántsága. Mi hiányzik ehhez leginkább? Hiszen a jó kapcsolatok kiépítésére és ápolására az eltelt időszakban nagyon sok szervezet alakult és anyagilag is támogatva volt. Elsősorban a politikai akarat hiányzik. Mindkét oldalon jól lehet játszani a nemzeti kártyával, vagy inkább úgy mondanám, visszaélni vele, mert a nemzeti tudatot egyébként rendkívül fontosnak tartom. Ahogy egy mai németben, egy mai olaszban vagy svédben működik egy egészséges nemzeti tudat, amely nem csap át szélsőségekbe, mert kulturális tudat és öntudat. Ez nálunkjelenleg nincs. Mondjuk, a mai olaszt vagy svédet nem ismerem, de a mai németről úgy gondolkodom, hogy önfaggató ember, hogy benne nagyon is működik az önkritika és áz önirónia. így igaz. S nálunk éppen az önirónia és az önkritikus szándék hiányzik. De nemcsak belőlünk, hanem a szlovákokból is. Bármennyire időszerűtlennek látszik is ez ma, józan és önkritikus nemzeti tudatra van szükség. Ehelyett azt látjuk, hogy most már jó pár éve mindenféle zavaros és délibábos nemzeti mítoszok élik a virágkorukat. De egész Kelet- és Közép-Európá- ban. A cseheknél sincs ez másképpen: az a bizonyos švejki plebejus humor már csak az irodalomban észlelhető, a társadalomban kevésbé. Jó nagy adag cseh nemzeti beképzeltséggel és arroganciával lehet ma találkozni. Ahogy magyarral, szlovákkal, románnal, horváttal, szerbbel... Akkor azt mondod, hogy a közéletiség nehezebb, mint az irodalom. Nehezebb - mondhatjuk így is. Megint másként gondolkodó lettél, nem figyeled? De igen. Más kérdés, hogy másként gondolkodónak lenni ma távolról sem veszélyes. Ma a másként gondolkodás nem veszélyezteti alapjaiban az egzisztenciádat, amint ’89 előtt veszélyeztette. Hál’ isten. S hadd köszönjem meg végül, hogy távolról sem veszélyeztetted ennek a beszélgetésnek a létrejöttét, hanem ellenvetés nélkül beleegyeztél, hogy itt, a Szalonban szerepelj a húszéves évfordulón. Nagyon szívesen. Szoktál így, a forradalom évfordulója táján felkéréseket kapni? Igen, az idén is többször fölkértek, de ezeket rendre elutasítom. Merthogy? Nem akarsz öreg partizán lenni? Egyrészt nem akarok partizán lenni, másrészt nem fogom november 17-ét ünnepelni, mert nem tudom feltétlen ünnepelni. Most a Szlovák Nemzeti Színházat is visszautasítottam, nagyon udvariasan. Hiába, hogy ott voltam a téren, s magyar is vagyok, nem fűlik a fogam ahhoz, hogy partizánként feszítsek a színpadon. Pedig iskolákban is el tudlak képzelni, ahogy meséled a gyerekeknek, hogy milyen volt húsz évvel ezelőtt, ahogy álltatok a tribünön, nem törődve sem az esetleges retorziókkal, sem a nagy hideggel... Persze, és még azt is elképzelheted, hogy kiakasztom a zakómra a Pribina-keresztemet, mert egyéb rendjelem nincs. Magadban fogod ünnepeim, vagy munkával? Lesz egy egész napos szimpózium 18-án, amit Tóth Karcsiék szerveznek Somorján, a Fórum Kisebbségkutató Intézetben, erre természetesen elmegyek. Úgyhogy ott lesz az összes partizán, aki Vágsellyén, 1989. november 18-án ott volt. Azt érzékeled, hogy milyen sokan próbálják ma magukat a rendszerváltó szerepbe belegyömöszölni? Néha úgy érzem, hogy rajtam meg a feleségemen kívül, meg tán Somogyi Tiboron, mindenki a régi rendszer sírásója volt. Igen, ők azok, akik már ’83-ban megmondták... Persze, most sokat nevetgélhetnénk azon, hogy az egykori Új Szó különösen élen járt a rendszerváltásban. Azt viszont, látod, hadd említsem meg, hogy Kiss Jóska, a lap akkori főszerkesztője azért derekasan viselkedett. Sőt, ő volt az első, aki a központi bizottság valamelyik november 17-e utáni plénumán a változások mellé állt. Ott ő indította el a lavinát, aztán csatlakozott hozzá Mináč és később mások is. Akkor még egyszer köszönöm, nemcsak a Szalon, hanem az Új Szó nevében is. Nagyon szívesen. Ez nem ünneplés. És nem kellett a Pribina- keresztemet kitűzni. MUyen színű az a kereszt? Fehér. Nagyon szép, elefánt- csont színű. Nézegeted. Nem, nem szoktam nézegetni, emlékszem rá. Miért kaptad? Amikor átadták, mondtak hozzá valami omácskaszerű szöveget? Persze, volt omácska. A magyar-szlovák közeledés terén kifejtett és így tovább és így tovább. Akkor mért tartunk ott, ahol tartunk, hogyan fejtetted te ki a közeledés terét, Lajos? Ez még a Dzurinda-kormány idején történt, Gábor, akkor közelebb is voltunk egymáshoz. Rosszkedvem naplója; 1990, december, részletek ...A szlovákiai magyarok zömének nem Márai Sándor kell, hanem mítoszok kellenek, és führerek. Mindez sejthető volt már azelőtt, a diktatúra, a sötétség és elnyomás éveiben is, ám elfedte a bolsevizmusba csomagolt szlovák nacionalizmus elleni közös megvetésünk és alkalmankénti közös fellépésünk. Most viszont meztelen a király. Az emberek fölbátorodtak, mondja mindenki a magáét. Hirtelen kiderült, hogy szellemi potenciálunk még annál is kisebb, mint amilyennek a diktatúra évtizedeiben gondoltuk. ...A rólunk szóló magyarországi híradásokban az a legbosszantóbb, ha ugyan nem a legbotrányosabb, hogy olyan színben tüntetnek fel bennünket, mintha mindnyájan szentek lennénk, s az angyalok kara dalolná panaszainkat. Ha szlovákiai magyar vagy, lehetsz akármilyen demagóg, még talán apagyilkos is lehetsz, megbocsátunk. (Csak liberális ne legyél, az nem valami magyar tulajdonság.) Nemrég még vonalhű, azóta valamelyest rózsaszínűvé fakult újságíróink nyilván úgy gondolják, nem szabad túlterhelni olvasóink intellektusát. Az olvasóra úgyis az a jellemző, hogy buta. Egyszerű képletet kell felállítani. Az egyik oldalon ott állnak a csúnya szlovákok, a másikon a szép magyarok. Tér- ségünk sajtójának kiirthatatlan internacionalizmusára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a szlovák sajtó nagyobb részében ugyanezzel a képlettel találkozunk. Az egyik oldalon a csúnya magyarok, a másikon a szép szlovákok... Führerekre, természetesen szükség van, éppúgy, mint újságírókra. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen, aki majd »elviszi a balhét«. Mert ha a führer megbotlik, netán elesik és eltöri a lábát, s átbucskázik rajta az egész nemzet, akkor végre bele lehet rúgni valakibe, és lehet egy új führert választani. A führer leveszi vállunkról a felelősség terhét. Olyan ez, mint a párt vezető szerepe volt. Tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be, a párt vezető szerepe nem is volt olyan rossz találmány. Ők uralkodtak, ők voltak a felelősök minden rosszért. Mi nem. Dehogyis! Mi csak eltűrtük az uralmukat. Hát tehettünk mást? Volt hús az üzletekben, volt olcsóság, kis lakás és Trabant. Felelősség pedig nem volt. A szolga csak az engedelmességet ismeri, a felelősséget nem. Most aztán minden drága, és a felelősség is a nyakunkba szakadt. A szlovákiai magyarságot (akárcsak a magyarországit, vagy a szlovákokat, vagy a cseheket) előbb megfosztották az értelmiségétől és a módosabb gazdarétegtől, aztán a polgárságától, aztán a felelősségtudatától, és négy évtizeden keresztül sulykolták belé, hogy nem kell felelősséget viselnie a sorsáért, azért a párt a felelős, és a párt igazságos és internacionalista. Milyen sok híve van most Duray Miklósnak! De hol voltak ezek a hívek 1983-ban vagy 1985-ben? Nem lehetetlen, hogy valamelyikük zsebében ott lapult a zárkakulcs. Itt, Közép-Európa keleti felében, szolgalelkű népek nagy családja vagyunk. A szlovákiai magyarság, talán mert évtizedeken át a kutya sem ugatta meg, egy fokkal még szolgalelkűbb... GRENDEL LAJOS ROSSZKEDVEM NAPLÓJA (1990 november —1991 október) ÚJ FORRÁS KÖNYVEK 11
