Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)
2009-11-07 / 258. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. NOVEMBER 7. www.ujszo.com Kozma Imre atya szerint a szabadság önmagában még nem teszi jobbá az embereket; szabad csak az lehet, aki önmagát azzá tette Az a fontos az embernek, amiért képes az életét adni A Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke, tehát a hit védelmezője és a szegények támasza. 1989 augusztusa és novembere között ötvenezer keletnémetnek segített Budapesten a túlélésben és az új hazába vezető út megtalálásában, majd hol Erdélyben, hol a délszláv háborúban tűnt fel, emberéletek ezreit mentve meg. Kozma Imre atya. LŐR1NCZ ADRIÁN Ön már a rendszerváltás előtt, a múlt század hetvenes éveiben élesen bírálta a kommunista rendszert, minek okán a titkosszolgálat szinte heti rendszerességgel hallgatta ki. Miképp élte meg - és élte túl - ezt a korszakot? Tudatosítanunk kell, hogy a földön a legtöbb probléma csak úgy oldható meg, ha az ember megtanul felejteni és megbocsátani. Én valahogy úgy dolgoztam fel a történteket magamban, hogy mindez a vállalt küldetésem része volt; kereszt, melyet cipelnem kellett. Aki komolyan gondolja a hivatását, megjelöl egy célt magának; s ez csakis akkor hiteles, ha az ember kész mindent feláldozni érte. Úgy is mondhatnám: csak az a fontos az embernek, amiért képes az életét adni. Én így értelmeztem a küldetésemet, s valójában béke van a szívemben. Teljesen lezártam a múltat. Kritikus pillanatokban nem volt hiány. Mi történt például 1976 októberében, amikor is csaknem civil foglalkozás után kellett néznie? Előző szolgálati helyemen, Budapest belvárosában én voltam az egyedüli, aki nem volt tagja a rendszerrel együttműködő, úgynevezett békepap mozgalomnak, s ezt sikerült azzal tetéznem, hogy a templomban előadásokat tartottam, melyekre százával özönlöttek az egyetemisták. Amikor később, az egyik kihallgatás során felhozták, hogy mit művelek, azt válaszoltam: az Igét hirdetem, de ha van véleményem a politikáról, hát közkinccsé teszem azt is. Ezt a békát még valahogy lenyelték az állambiztonságiak; azt viszont már nem, hogy létrehoztuk a házaspárok közösségének mozgalmát, melyhez mintegy kétezer- nyolcszáz pár társult. Nagyon sikeres volt, húsz év alatt csak négy válásra került sor, míg a gyerekek átlagos száma 4,3 volt családonként. Ezt az, úgymond, felforgató tevékenységemet már nem nézték jó szemmel, így 76 októberében a bíboros úr közölte velem: keressek civil foglalkozást, működésemet az állam betütja. Végül a főváros peremére, Zugligetbe helyezték, melyről akkortájt még senki sem sejtette, hogy egyszer itt fogják átírni a közép-kelet-európai térség történelmét. Büntetésből került ide? Sokan talán úgy élték volna meg, ám én Isten kezét, valamint a lehetőséget láttam benne. Mivel kezdetektől fogva az volt a meggyőződésem, hogy a kereszténységnek elsősorban konkrét karitatív tevékenységben kell megnyü(Somogyi Tibor felvétele vánulnia, 1978-ban létrehoztunk Zugligetben egy olyan szociális hálót, mely működőképesnek bizonyult. Ez volt az első az országban. 1989 novemberében az NSZK nagykövetsége az elkötelezettsége miatt kereste meg Önt, hogy segítse a német menekülteket? Részben igen. A németek ismerték azt a szociális programot, amely itt megvalósult, másfelől meg 1988 decemberében Csilla von Boeselager bárónő kezdeményezésére Németországban létrejött az Ungarischer Malteser Cari- tas-Dienst, s ez 1989 februárjában „átlépte” a határokat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnökeként rendelkeztem bizonyos német kapcsolatokkal, így nem lepődtem meg, amikor megszólítottak bennünket. Ötvenezer keletnémet menekült fordult meg Zugligetben. Emlékszik az arcokra, a történetekre? 1989. augusztus 14-én, este nyitottuk meg a menekülttábort, ám jóval korábban kapcsolatba kerültem velük, hiszen itt táboroztak az utcákon, a templom előtti téren. Az arcokon és az élet- történeteken túl bennem inkább az maradt meg, mennyire erősek voltak abbéli elhatározásukban, hogy a hazájukba nem térnek vissza. Sokat gondolkodtam ennek az okán, hiszen tudtuk, mert jártunk ott, hogy az NDK-ban jobban éltek, mint mi itt, Magyarországon. Végül az erősödött meg bennem, hogy ezek az emberek végtelenül csalódottak voltak, mert elvették az örökségüket. Megfosztották őket azoktól az értékektől, melyeket eleik rájuk hagyományoztak, s egy teljesen más koordináta-rendszerben, gondolatiságban kellett élniük. Ez üthette ki náluk a biztosítékot. Nem volt haza-élményük? Ha volt is, nagyon labilis... A két kulcsszó ez esetben: a patria és a patrimonium. Az egyik hazát, a másik atyai örökséget jelent. Mivel tőlük ez utóbbit elvették, talán jobban megfélemlítve és meggyötörve őket, mint a többi keleteurópai ország népeit, végső soron minden viszonylagos jólét ellenére is felszámolták a hazához való kötődésüket. Álmaikban Németország nyugati része amolyan újra megtalált Paradicsomként szerepelt. Milyen hangulat uralkodott a menekülttáborban? A teljes bizalmatlanság határozott meg mindent. Ezek az emberek féltek egymástól, a beépített Stasi- ügynököktől, és féltek tőlünk. Velünk később megbarátkoztak, egymással igazából soha. Nehezen hitték el, hogy mi most értük vagyunk, s nem csak jót akarunk tenni velük, hanem valóban be akarjuk engedni őket az életünkbe. Meglepett az is, amikor arról beszéltek, hogy szinte semmilyen, a hittel és a keresztény értékekkel kapcsolatos élményük nincs. Ma már biztos vagyok abban, hogy ezek hiánya is közrejátszott a helyzetük ilyetén alakulásában. Az „endékások” Ausztrián át nyugatra távoztak, lebontották a berlini falat. Önt viszont 1989 decembere már Temesváron találta. Mi dolga akadt ott? El kellett juttatnom az éhezőknek a segélyszállítmányokat. Persze ennek is voltak előzményei, hiszen egyetemistáim „zsákos turistaként” gyakorlatilag 1982-től járták hétvégenként Romániát. Elsősorban gyógyszert „szállítottak” - mindig máshová, hiszen a Securitate figyelte őket aminek köszönhetően kialakult egy nagyon jól szervezett hálózat. Amikor Romániában kitört a forradalom, mi huszonnyolc teherautót pakoltunk meg itt, a zugligeti templom előtt, s elindultunk Temesvárra. Az első teherautó, mely berobogott a városba, a máltaiaké volt. Később az egész országba az Ön segítségével irányították a szállítmányokat. így van. Másnap, amikor visszatértem, Baló György vezetésével a Magyar Televízióban épp arról folyt a vita, miképp lehetne megszervezni a segélyt. Megszólítottak hát engem is. Mondtam, hogy épp most tértem haza Temesvárról, a rendszerünk működőképes, és állunk rendelkezésükre. Magyarország akkor minden tartalékát odaadta - több száz teherautót, vonatszerelvényt indítottunk Romániába. Nagyon megható történeteket tudok felidézni. Egy ízben, míg rakodtunk, egy kisnyugdíjas egy fél szál gyulai kolbászt nyomott a kezembe, mondván: ezt „odaát” annak adjam, aki leginkább rászorul. Ezek azok a pillanatok, melyek örökre megmaradnak az emberben... Egy kis időre megbékéltek egymással az emberek? Igen, meggyőződésem, hogy ez a béke időszaka volt. Volt három olyan hónap, amikor jó volt Romániában magyarnak lenni, mert nem számított, ki milyen nációbeli, csak az, miképp tud segíteni a másiknak. Sajnos, később újra kiéleződtek az ellentétek. Nyilván a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi szerepe is felértékelődött. Hogyne, a máltai embléma akkoriban útlevélnek számított. Egy ízben egy romániai falun jöttem keresztül, s le kellett állítanom a kocsit, mert gyászmenet haladt az utcán. Az emberek megismertek. A menet megállt, a pópa megölelt, majd ki kellett mennem velük a temetőbe, ahol imát mondtam. A temetésből végül ünneplés lett. Az eset tanulsága talán az, hogy mi, emberek testvérek vagyunk. A „békés” hazai állapotok után a háború sűrűjébe csöppent. Hány ember életében vállalt szerepet a délszláv háború során? Pontosan nem tudom. Amikor kitört a délszláv háború, mi, máltaiak kötelességünknek tartottuk, hogy segítsük a Magyarországra menekülőket. Kitelepültünk tehát a drávaszabolcsi határállomásra, majd átvettük annak irányítását. A határőrök, látva a menekült- áradatot, engedelmeskedtek nekünk. Nyolcezer magatehetetlen öregembert hoztunk át - ott találtuk őket az elnéptelenedett falvakban, magukra hagyatva -, áttelepítettünk három teljes iskolát diákokkal és tanári karral együtt, valamint két elmegyógyintézet pácienseit és személyzetét. Négyszázhuszonhat sebesült katonát hoztunk át a frontról a pécsi és szegedi kórházakba, s abban az időszakban, amikor hatvanezer délszláv menekült élt Magyarországon, a németek támogatásával mi élelmeztük őket. 1991 novemberében az ostromgyűrű alá vont Vukovárba utazott, hogy kimentse onnan a civileket. Mennyire bízott e vállalkozás sikerében? Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, tehetetlen vagyok, ám a szerencse a háborúban is forgan- dó. A szerbek megsemmisítő csapásra készültek, amikor a városhoz érkeztem. Kértem, vigyenek a tábornokoz, beszélni akarok vele. S akkor Raseta generális, aki azelőtt senkit sem fogadott, adott nekem öt percet, hogy elmondjam, miért is jöttem. Megkérdeztem tőle, tudja-e, ki vagyok? Valamilyen pap - válaszolta, mire én: Igen, de legyőzhetetlen szövetségesem van. Erre meghökkent, majd megkérdezte: Ki volna az...?! Jézus Krisztus, válaszoltam, mire a rettegett generális szemében egy könnycsepp jelent meg. Ötvenöt percig tárgyaltunk, aminek az lett a vége, hogy elengedte a városban rekedt négy és félezer embert, beleértve a templom pincéjében rejtőző hét ferences rendi szerzetest is. Aztán rommá lőtték a várost... Bemerészkedett az oroszlán barlangjába - nem volt halálfélelme? Bevallom, a délszláv háború idején akkor az egyszer, Raseta tábornok bunkerében féltem. Velem volt két kolléga a máltai szeretetszolgálattól, miattuk aggódtam. A mentési akciónak különben nagy nemzetközi visszhangja lett, később Tudjman elnök is fogadott, és megígérte, hogy a szerbek által elhagyott horvátországi tengerparti dácsák közül egyet nekünk ajándékoz, a szegény gyerekek üdültetésére. Bár ebből semmi nem lett - holott együtt néztük ki a megfelelő villát -, nem adtam fel. Nemsokára Torontóba utazom, hogy a Kanadában élő horvátokon keresztül próbáljak „odahatni” a horvát kormányra. Nekik is be kell látniuk: ami jár, az jár... Mivel foglalkozik „békeidőben”? Szervezem a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkáját, melynek kilencven százaléka Magyarországra irányul. Szerteágazó szociális tevékenységet végzünk nagyon sok önkéntessel, s a mai magyar valóság azt igazolja, szükség van a munkánkra. Az országban több millió ember él nyomorban, egy korábbi adat szerint Magyarországon négymillió a szegények száma. Túl nagy árat fizettünk a rendszerváltozásért, sok ember szegényedett el, s egyre tágul a szakadék közöttük és a jólétben élők között. Ezen változtatni kell. Az emberek szerencsére fogékonyak a máltaiak által is képviselt üzenetekre, nyitottak a bajbajutottak megsegítése irányában. Két évtized telt el a berlini fal leomlása, illetve a rendszerváltás óta. Jobb lett a világ? Nem. A magyarországi viszonyokat tekintve úgy látom, hogy az első tíz évben örültünk a szabadságnak, amit a demokrácia adott, a második évtized viszont már arról szólt, hogy a demokrácia nyújtotta szabadságot is odaadnánk egy kis jólétért. A szabadság önmagában még nem teszi jobbá az embereket. Tudni kell élni vele, ám erre csakis az képes, aki magát szabaddá tette. Én szabad voltam a kihallgatóimmal szemben, sőt erősebb is voltam náluk. Mindegyikünknek elsősorban önmagától kell felszabadítania magát, önző gondolkodásunkat kell elhagynunk, különben sosem fogunk tudni élni a lehetőségekkel, csak visszaélni velük. Sajnos, az elmúlt húsz évben megtapasztalhattuk az egyéni törekvések és indulatok diadalmenetét, míg a közösségi gondolkodás gyakorlatilag idegenné vált. Hát ezt kellene újratanulnunk ahhoz, hogyjobb legyen a vüág...
