Új Szó, 2009. október (62. évfolyam, 226-252. szám)

2009-10-24 / 246. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON A szalonban, ahol egy díványon heverve fogadja a Waffen-SS tisztjeit és férjét, táborparancsno­kot, hogy meghallgassák valamelyik tisztet, amint elzongorázik egy románcot... KERTÉSZ IMRE: A KUDARC 2009. október 24., szombat 3. évfolyam, 42. szám Sok száz év múltán a szent könyvek között tarthatná számon a historiográfia... Egy kötetnyi szünet Többször is eltűnődtem már azon, hogyan reagálna az olvasóközönség, ha egy­szer a könyvkereskedések polcain egy olyan kötettel találkozna, melybe egy betűt sem írt senki. HORVÁTH GERGŐ így hát sem szerzője, sem tarta­lomjegyzéke, sem korrepetitora, sem fordítója vagy felelős vezető­je nem lenne, talán csak címe. Egy kötetnyi szünet. Volna-e valaki, aki leemelné a polcról, kisétálna vele az első útba eső padra vagy kávéházba, majd nekiülne, és minden oldalt tisz­tességgel végigolvasna. Nézné az üres papirosokat, és sehova sem sietve, perceket időzne egy-egy oldal felett, sőt néha akár még vissza is lapozna, ha a gondolati­ságot már követni nem tudná. Ek­kor megnedvesítené ujjhegyét, egy pár lapot ismét előrehaladna, és könyvjelzővel jelölné a helyet, ahol éppen tart, nehogy véletle­nül ne emlékezzen rá, mikor majd újra előveszi. Hisz, mint bármely más kötetet, ezt sem lehetne per­cek alatt elolvasni, mert ugyan ki ne tudná, mennyire nem egyszerű az üres lapokkal számot vetni. Azt olvasni bennük, amit olvasni sze­retnénk, csak ideig-óráig vagyunk képesek. Idővel aztán már egyre többször azt, amivel sokszor talán annyira fájóan tudunk azonosul­ni, önmagunkat. És ami a legfel- emelőbb és egyben legmegrázóbb is, hogy mindig újra lehetne ol­vasni, és jelen esetben kár is a megengedő kifejezésmód. Nem­csak hogy lehetne, hanem kis idő elteltével már-már kötelességünk is volna, hiszen máskülönben mi­ért is emeltük volna le a polcról. Van néhány egészen különleges szerző, aki tudott élni a legkeve­sebb betű hatalmával. Rilke, Böhme vagy Exupéry. Valóban, mind mennyire kevés betű. Az ő tiszteletükre megjelenni, és az ember javára válni vajon képes lenne-e ez a könyv? Igazolná-e ez a kötet Radnóti, az emberséghez méltó értelembe vetett bizodal­mát, avagy már az értelmiségi saj­tó is csak megvonná a vállát, és ér­tetlenségében nem tudna kihez fordulni. A kritikusok minden bi­zonnyal meredten bámulnának egymásra, és megcsúfoltnak, fö­löslegesnek éreznék magukat egy ismeretlen szerző által. Kire, kikre szórnák szitkaikat az egyetemes meg nem értés nevében? Egy lehetséges forgatókönyv szerint azonban el is maradhatna a felháborodás, a könyvből best­seller válhatna, és idővel minden­kinek a kezébe kerülne legalább egyszer. Kölcsönkérné, ajándékba kapná, netán kivenné a legköze­lebbi könyvtárból. Újranyomnák, egyre több kiadást érne meg, és sok száz év múltán a szent köny­vek között tarthatná számon a historiográfia. Az elgondolható variációk száma végtelen, az el- képzelhetőké ezzel szemben már véges, hacsak nem akarunk túlsá­gosan kicsinyesek lenni. Nem is kell messzemenőkig előrelátónak lennünk, hogy tudjuk, ez a könyv feltehetően sosem fog megjelen­ni. Ennek talán legfőbb oka azon­ban az, hogy már önmagában el­gondolni is elégséges lehet az el­gondolás hatalma révén. Szétnézve tehát, bárki az ön­magában hordozott és megteste­sült emberiség szerint, vajon nem lenne-e már szükség egy kötetnyi szünetre? Gondoljuk csak el, mit olvasnánk ki belőle. Remdk Béla Szürke című kiállítása november 8-ig látható a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban SZALON-KERTÉSZ Még októberben is a kertben ETUD Keksz OKTÓBER Azt mondják, októberben a ter­mészet aludni tér. A kertész jobban tudja, mi az igazság, ó azt mondja, az október éppen olyan hasznos hónap, mint az április. Ha nem tud­nátok: valójában az október az első tavaszi hónap, a föld alatti saijadás, csírázás, a rejtett rügyfakadás hó­napja. Túrjatok csak bele egy kicsit a földbe, ott vannak az ujjnyi vas­tagra duzzadt rügyek, a zsenge csí­rák és a mohó gyökerek - semmi kétség, itt a tavasz; eredj csak, ker­tész, ültess! A hónapok közül tehát az októ­ber a kiültetés és átültetés hónapja. Kora tavasszal ott áll a kertész az egyik ágyás fölött, s nézi, hogy csak itt-ott bújik elő a földből egy-egy hajtás csúcsa, s elmerengve szól: Ez itt egy kicsit kopár és üres, valamit kell még ide ültetnem. Vagy egy hónap múltán újra ott áll a kertész ugyan a fölött az ágyás fölött, csak­hogy időközben kétméteresre nőt­tek a delfiniumok, a margitvirá- gokból szülte dzsungel, a harangvi­rágokból őserdő lett, s a jó ég tudja, még mi nem tenyész ott, s akkor a kertész merengve szól: Ez itt egy ki­csit túlságosan zsúfolt és sűrű, ezt itt ki kell... igen, kiritkítom és szét­ültetem. Októberben megint csak ott áll a kertész a fölött a bizonyos ágyás fölött, s látva, hogy csak itt- ott kandikál ki belőle egy-egy szá­raz levél vagy csupasz virágszál, merengve szól: Ez itt egy kicsit ko­pár és üres, ültetek ide valamit, mondjuk, hat floxot vagy talán egy nagyobb fajta őszirózsát. Megy és legott megteszi. A kertész élete tele van változatossággal és cselekvő­készséggel. Titkos elégedettséggel hüm- mögve fedez fel a kertész október­ben a kertjében kopár helyeket. Te- ringettét, mondja magában, itt alighanem kipusztult valami, no, várjunk csak, ültetnem kell ide, er­re az üres helyre... mit is?... Mond­juk, aranyvesszőt, vagy talán in­kább poloskafüvet, azaz Cimicifu- gát, az még nálam úgysincs, de a legszebb mégis egy asztübe, azaz hogy a csótárvirág lenne ide, csak­hogy őszre talán a legjobban illenék egy tiszaparti margitvirág, viszont tavaszra a zergevirág, a Doronicum sem lenne rossz... hopp, megvan, egy ápolkát teszek ide, vagy Sunset, vagy Cambridge Scarlet válto­zatot... ami azt illeti, a sáslüiom is megfelelne... Mélyen elgondol­kodva lépeget a kertész hazafelé, s útközben még eszébe jut, hogy a Morina is hálás növény, nem szólva a szépecskéről, de a tisztesfű sem megvetendő. S aztán valamelyik kertészetben hamar rendel arany­vesszőt, poloskafüvet, asztilbét, margitvirágot, zergevirágot, ápol­kát, sásliliomot, szépecskét, tisztes­füvet, s ezekhez hozzáíija még az atracélt és a zsályát. Néhány napon át mérgelődik, hogy nem és nem küldik a megrendelt virágokat. Vé­gül mégiscsak hoz a postás egy nagy kosarat, s a kertész mohón ne­kiront az ásóval annak a bizonyos kopár helynek. Nyomban az első ásócsapásra kifordul a földből egy sűrű gyökérgubanc, amelyből kö­vér rügyek egész bokra törtet felfe­lé. Jézusmáriám, jajdul fel a ker­tész, hiszen ide ültettem annak ide­jén a zergeboglárt! Az ősz igen termékeny időszak; hozzá képest a tavasz úgy mond­hatnám, egy cseppet kicsinyes. Az ősz nagy méretekben szeret dol­gozni. Hát megtörténik valaha, hogy az ibolya három méter ma­gasra nő, vagy hogy a tulipán csak nő, növekszik, míg túlnövi a fákat? No, ugye! De az bezzeg megesik, hogy tavasszal elültettünk egy őszi Astert, és októberre kétméteres őserdő lesz belőle, amelybe belép­ni sem merészel az ember, mert nem találna ki belőle. Vagy például áprilisban elültettem a Helenium, azaz napfényvirág egy incifinci gyökerét, most meg szinte gúnyo­san bókolnak aranysárga virágai a fejem fölött, és lábujjhegyre állva sem érem el őket. Lépten-nyomon megesik a kertésszel, hogy egy ki­csit elveti a sulykot. Ezért aztán ősszel sor kerül a virágok költözte­tésére: a kertész minden évben máshova hordja az évelő virágo­kat, viszi őket szépen, mint macska a kölykét, s minden évben elége­detten mondja: így, most már mindent elültettem, minden rend­ben van. A következő évben megint csak így sóhajt fel. A kert ugyanis soha sincsen készen. E te­kintetben hasonlatos a kert az.em- beri világhoz és minden emberi vállalkozáshoz. Karel Čapek: Aszenvedelmes ker­tész (1929). MayerJuditfordítása TAKÁCS ZSUZSA Drága Anyu! Eléggé sokáig tartott, mire sike­rült felderítenem a jelenlegi cí­medet, ugyanis az elmúlt három hétben többször meglátogatott a postás. Na, csak semmi szemé­lyesség, tudom ám, hogy most hova fordulnak a gondolataid: csupán visszahozta az elkóborolt leveleim, amiket a te nem létező címedre küldtem. (Különben is nős és mostanában született meg akisfia.) Igazán szólhattál volna, hogy elkötöztél a mennyországba, meg­kímélhettem volna magam annyi idegeskedéstől és aggodalommal dúsított naptól. Hisz tudod, hogy telefonon mindig elérhetsz, legfel­jebb pár perc múlva visszahívlak. Na jó, fátylat rá, csak többször ne forduljon elő! Hétfőtől már gyalog teszem meg az utat munkába menet, a bu­szon való zötykölődést örömmel lecseréltem a reggeli anyag- és információgyűjtésre. Van egy hosszú, élettel teli, zsi­bongó utca, aminek örömmel vá­gok neki, mikor keresztezi az utam. A legtöbb autó elhalad mel­lettem, és bár a város leghango­sabb szakaszának mondható, en­gem ez csöppet sem izgat, mert van valami mámorító a jobb olda­lon elkerített kertben. A magas fák és a mindent körbevevő bokrok miatt nem is láthattam az ott rej­tőzködő emberi csoportot, de üvöltéseik révén hangjuk rázúdult fülemre, bekebelezte hallójárata­imat, és észrevehetőnek bizonyult. Óvatosan belestem, majd másnap is, s már egyre több időt töltök el ott. Most is épp onnan jövök. Még csak ruhát sem cseréltem, de a fényképezőgépet már rácsatla­koztattam a számítógépre. Külön­leges információk birtokában va­gyok, anyu, de felfedezésemet még senkinek sem említettem, fé­lek, hogy őket avagy magamat bajba sodornám, jobb az ilyesmit nyilvános helyeken nem kiko­tyogni. Majd küldök róluk fotókat, mert ezt neked is látnod kell! Több tucat férfi zöld egyenruhában da­gadó izmokkal futkározott fel s alá, kezükben valami fekete cső­vel, ami durrant is, és akkor lyu­kakat vájt egy karton formájú em­beren (legalábbis a kilógó cigaret­tából erre következtettem). Ma­gukat csak „katonáknak” nevez­ték, és a főnök szigorban ostorozta őket szavaival. Az önfegyelmet és a kiirtandó célpontot emelte ki, szinte már beléjük sulykolta, mint a legfontosabb feladatot. Furcsa szavakat is használt az a legöre­gebb és legrémisztőbb dirigens, a szótárban azonban alig találtam magyarázatot értelmükre. Példá­nak okáért megemlíthetem az „ölj”, „pusztíts” vagy „gyilkolj” fel­kiáltásokat, amelyek mind el­hangzottak. Remélem, jól jegyez­tem fel őket, mert úgy remegett a kezem az izgalomtól, hogy saját betűim tekintetében bizonytalan vagyok. Ajánlom, hogy te is je­gyezd meg ezeket a kifejezéseket, hátha még jól jönnek majd neked a közeljövőben. Egyébként minden más válto­zatlan az életemben, hamarosan meglátogatlak. Nagyon hiányzol, és kétségkívül még sok mindenről be kell számolnom. Üdv: zsuzsi, a semlegességből

Next

/
Thumbnails
Contents