Új Szó, 2009. október (62. évfolyam, 226-252. szám)
2009-10-10 / 234. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. OKTÓBER 10. www.ujszo.com A Goldschmied József által igazgatott Égtájak Iroda egyik fő feladatának a határon túli magyar kultúra magyarországi bemutatását, népszerűsítését tartja A közösség, az érték és az összefogás jegyében (Képarchívum) A Kisebbségekért Díj idei kitüntetettjeinek egyike Goldschmied József, a budapesti Égtájak Iroda programigazgatója, aki „a külhoni magyarság mindennapi kapcsolattartásában végzett folyamatos munkája elismeréseként” kapta a díjat. MISLAY EDIT Az irodája falán három óra is mutatja az időt, alattuk városnevek: Caracas, Montevideo, Marosvásárhely, Sepsiszent- györgy. Budapest mellett miért épp ezeknek a városoknak a helyi idejét mutatják az órák? Tulajdonképpen azért lett Égtájak az irodánk neve, mert a kultúra égtájain dolgozunk, ott, ahol magyarok laknak. Ezek az órák is, amelyeket a kollégáimtól kaptam, a szerteágazó kapcsolatrendszerünket jelzik. Lehetne több óra is a falon, hisz épp az idei ifjúsági találkozón 30 ország 800 magyar fiatalja vett részt. Azért került végül is az órák alá ennek a két erdélyi városnak a neve, mert ez a két legjelentősebb település, amellyel kapcsolatban vagyunk. De mondhatnám Nagyváradot és Kolozsvárt is. Ca- racast és Montevideót pedig az magyarázza, hogy idén volt az első olyan Vendégségben Budapesten - Határon túli magyar fiatalok találkozója, amelyre Dél-Amerikából is érkeztek vendégek, méghozzá három magyar néptánccsoport, amit különösen fontosnak tartok. Miért? Mert mi közösségekben gondolkodunk. Ezeket az ifjúsági találkozókat is közösségi együttlétnek nevezzük, és főként művészeti csoportokat látunk vendégül. Eleinte a fiatalok zöme a szomszédos országokból érkezett, de az Égtájak Iroda már a kezdetekkor sem kizárólag a Kárpát-medencei régióban gondolkodott. Első pillanattól fogva „kinyúltunk” például a Baltikum felé. Eleinte mindenki csodálkozott rajta, hogy Észtországban, Lettországban, Litvániában magyarok élnek. Pedig élnek. Civil szervezeteik, művelődési egyesületeik vannak. Nem nagy a számuk, de dolgoznak, és az ifjúsági találkozónkon való részvétel jelenti nekik az identitástudat erősítését, a magyar nyelven való beszélgetést, a magyar irodalommal, történelemmel, művészettel való találkozást. Aztán szép lassan terjeszkedtünk tovább: fokozatosan érkeztek fiatalok Izraelből, Németországból, Franciaországból. Idén rekord számú résztvevőnk volt, és ez rettentő nagy örömünkre szolgál. Mit jelent önnek a Kisebbségekért Díj? Nagy megtiszteltetés, különösen azért, mert öt ország öt javaslattevője terjesztett fel. De nem szeretném kisajátítani ezt a kitüntetést, mert úgy érzem, nem csupán nekem szól, hanem annak a csapatnak is, amely az évek során kialakult körülöttem, velem együtt dolgozik. A legtöbbet azért, hadd tegyem hozzá, az a rengeteg barátság, kapcsolat jelenti számomra, amit az évek során ez a munka hozott. Az a legfőbb díj. Persze, minden díj egy kicsit mást jelent az életemben. 2005-ben megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, 2006-ban pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Aranyplakettjét. Idén a magyar kultúra napján átvehettem a Muravidéki Magyar Kultúráért kulturális nívódíjat, a színházi világnapon pedig a Hevesi Sándor-díjat. Ez utóbbiak azért becsesek nekem, mert azoktól kaptam, akikkel lassan másfél évtizede együtt dolgozunk. De ugyanilyen fontos az életemben az is, hogy 2007-ben Far- nad község díszpolgárává fogadott. Nagyon kötődöm ehhez a kis felvidéki magyar településhez, és nagyon szeretek ott lenni. Honnan ered ez az empátia, amellyel a kisebbségi kultúrát ennyire felkarolta és szívügyének tartja? Vannak határon túli rokoni szálai, gyökerei? Nincsenek. De az egész életemet végigkísérik a határon túli baráti kapcsolatok, a határon túli magyar kultúra iránti érdeklődés. Fényképész-fotóriporterként kezdtem a pályámat. Az egyetemet családi okok miatt levelezőn fejeztem be. Édesapám meghalt, s mivel már volt egy szakmám, nem várhattam el édesanyámtól, hogy eltartson. Levelezőn azzal a feltétellel tanulhattam a népművelési szakot, hogy kulturális területen helyezkedem el, így a kiskundorozsmai művelődési házba kerültem igazgatónak. Előtte is mindig szervező, izgő-mozgó ember voltam. Aczél Bandi barátom Budapestről erdélyi származású, az ő lakásában nagyon sok erdélyi megfordult. Majd lekerültem Szegedre az egyetemre, ott vajdaságiakkal, újabb erdélyiekkel ismerkedtem meg, ez is sokat számított. Nagyon hamar bekerültem a szegedi egyetem klubjába, a JATE Klubba, ami a 70-es évek második felében fogalomnak számított. Ott dolgozni, nagyon progresszív tevékenységet kifejteni óriási lehetőség volt. Később ez a nyüzsgő, szervezői munkám egy darabig szünetelt, mert felkerültem Pestre a Múzsák Könyvkiadóhoz, amely a művé- szeti-kulturális-népművelési szakma könyvkiadója. Onnan rövid időn belül a fővárosi önkormányzathoz kerültem, rendezvényeket kellett koordinálnom. Abban az időben a fővárosi önkormányzat már a millecentenáriumi programokra készült, melyekre határon túli fiatalokat is szerettek volna meghívni, és ezt meg kellett szervezni. Megkérdezték, érdekelne-e a feladat? Természetesen, mondtam, engem minden új dolog érdekel. Innen indult minden. A mille- centenáriumra meghívtuk a környező országok200 fiatalját. Hogyan lett az egyszerinek szánt eseményből évente megrendezett találkozó? Nagyon sok múlik a szerencsés véletleneken. Olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akikben már ezen a négynapos találkozón megfogalmazódott, hogy milyen jó ez a rendezvény, folytatni kellene. A határon túliakban is volt igény arra, hogy jobban megismerkedjenek az anyaországgal. 1996. augusztus 20-a körül elkezdődött valami, és szinte önjáró folyamattá vált. A kezdeti hét országtól és 200 főtől mára eljutottunk a 30 ország 800 fiataljáig. Ha azt nézzük, hogy ez alatt az idő alatt hány ezer magyar ajkú, magyar származású fiatal látogatott el erre a találkozóra, hány száz családdal, iskolával, civil szervezettel, oktatási és egyéb intézménnyel vettük fel a kapcsolatot, ez óriási dolog. Nem kis munkát, tehetséget, koordinálást igényel seregnyi fiatal vendégül látása, ráadásul olyan programot kell nekik szervezni, ami leköti őket. Az Égtájak Iroda honlapján olvasható köszönőlevelek is azt bizonyítják, hogy a legtöbb fiatal maradandó élményekkel tér haza. Mit igyekeznek nyújtani nekik a találkozókon? Fokozatosan alakult ki a tartalom. A millecentenáriumra annak idején nézőként jöttek, különböző programokra vittük el őket. Később alakult ki egy, a magyar kulturális-művészeti életet, a történelmet, emléknapokat bemutató, ugyanakkor rengeteg szórakoztató programmal ötvözött rendezvénysorozat. És nemcsak mi nyújtunk nekik valamit, hanem ők is nekünk meg egymásnak, hiszen a résztvevők zöme különböző művészeti csoportok tagjaként érkezik a találkozóra, és ők is hoznak valamilyen meglepetést, műsort a tarsolyukban. Ez az ifjúsági találkozó az alapprojektünk. Ebből ágazott ki minden egyéb tevékenységünk. Leültünk, beszélgettünk, egyik ötlet szülte a másikat, egyik rendezvény a másikat. Azelőtt itthon ültem. Most már inkább az a ritka, amikor itthon vagyok. Nem tudnám megmondani, hogy az eltelt időszakban mennyit utaztam. A hároméves gépkocsimban 180 ezer kilométer van. Előfordul, hogy délután elindulok a határon túlra egy színházi premiert megnézni, aztán jövök vissza. Egy hatalmas kapcsolat- rendszer alakult ki az elmúlt években a különböző rendezvényeink révén. Mi ezt az Égtájak nagy családjának nevezzük. És csak úgy maradhat fenn, ha ezeket a kapcsolatokat napi szinten fenntartjuk és állandóan bővítjük. Mi adta a mára sikeres és elismert rendezvénnyé vált Vendégségben Budapesten - Határon túli magyar színházi esték sorozat ötletét? Már Szegeden a JATE Klubba is meghívtam határon túli színészeket előadói estjükkel, 2-3 fős előadásokkal. Az első iíjúsági találkozó előtt megkerestem Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó nagyváradi művészeket, nincs-e olyan programjuk, amit a millecentenáriumi programban be tudunk mutatni. Volt, és nagyon tetszett mindenkinek. Ezért gondoltam, jó lenne, ha a találkozón határon túli magyar színészek több ország fiataljaival ismerkedhetnének meg Budapesten, és bemutatnának egy-egy előadást. Első alkalommal a kassai Thália Színházat hívtuk meg, az Isten óvd a királyt című előadással. Zártkörű rendezvényen játszották délután a budapesti Tháliában az ifjúsági találkozó résztvevőinek. A találkozó akkor a budapesti búcsúval volt egy időben. És elkezdett mocorogni az agyamban, hogy ha már ideutazik egy társulat, mi lenne, ha nemcsak a fiatalok néznék meg az előadásukat, hanem a budapestiek is. Eleinte nagyon szkeptikus volt mindenki, senkinek sem csillant fel a szeme, mint nekem. Színházat csinálni nyáron, határon túli társulatot meghívni? Végül megrendeztük az esti előadást is, telt házzal. És amikor következő évben a vajdaságiak bemutatóját is nagy ovációval fogadták, tudtam, ebből lehet valami. Abban az időben még a fővárosi önkormányzatnál dolgoztam, Schneider Márta volt Schiffer János főpolgármester-helyettes úr kabinetvezetője, neki szóltam, hogy lehetne-e valami pénzt szerezni erre a projektre. Belevágtunk, megcsináltuk. A Vendégségben Budapesten - Határon túli magyar színházi esték 1998-ban a kassai Thália Színház Kakukkfészek című előadásával nyitott. Ma már a 12. évadnál tart. A kezdetek bizonyára nem voltak zökkenőmentesek. Egyáltalán nem. Főleg, hogy abban az időszakban még nem volt divat nálunk a határon túli magyarság kulturális tevékenységével foglalkozni. Nem látták benne azt, ami én: hogy fehér folt, és igenis szükség van rá. Fel kell térképezni, be kell mutatni. Nagyon kemény munka volt. Ma már mindenki a határon túli magyar kultúrával akar foglalkozni. Kitaposott út van előttük, és ezt az utat mi tapostuk ki. De abban az időben még nem sok embert érdekelt a határon túli magyar színház. Igaz, már működött a kisvárdai fesztivál, de akkor még egy helyi kis fesztiválnak számított, nem volt olyan kisugárzása, mint ma. Kisvárda és a mi rendezvényünk nagyon jól kiegészítik egymást. Ők évente egyszer megrendezik a fesztivált, mi pedig a havi rendszerességű előadásokkal az évadszerű, folyamatos jelenlétet biztosítjuk. Ennek révén tudtuk megismertetni, a köztudatba vinni a nagyon magas szintű külhoni színházi, művészi tevékenységet. Állítom és vállalom, hogy elsősorban a mi kitartó, sziszifuszi munkánk révén lettek ismertek itthon a külhoni társulatok. Ennek köszönhető, hogy ma már a külhoni társulatokból sokan dolgoznak Magyarországon, illetve mennek rendezni vagy vendégszerepelni hazai művészek a határon túli színházakhoz. Úgy tűnik, a színházi esték állnak önhöz legközelebb az iroda tevékenységén belül. Nem. Nekem valamennyi egyformán kedves. Mindegyik az én „gyerekem”, hiszen az alapötleteket mindegyik rendezvényünkhöz én adom. Elmondom, hogy körülbelül mit szeretnék, s aztán a kollégáim, akik az adott területtel foglalkoznak, és sokkal jobban értenek hozzá, kidolgozzák a koncepciót. Megbeszéljük, és ha úgy érzem, ez még mindig nem az, amit szeretnék, akkor tovább dolgoznak. így alakul ki mindegyik rendezvény végső profilja. Rendezvényeik nemcsak Budapesten vannak, hanem „kihelyezett” helyszíneken is, mint például az Égtájak Művészeti Találkozó. Az Égtájak Művészeti Találkozó is az ifjúsági találkozóból nőtt ki. Ez utóbbin minden évben egy-egy régió mutatkozik be, filmmel, játékokkal, zenével, tánccal, előadásokkal. S ebből adódott az ötlet, hogy a különböző régiókból érkező csoportok nemcsak Budapesten vendégeskedhetnének, hanem egymásnál is. Fámádon volt az első ilyen találkozó. Olyan csoportokat hívtak meg, amelyekkel itt Budapesten kötöttek barátságot. De az Égtájak Művészeti Találkozó arról is szól, hogy az egyes régiókba ellátogató csoportok a környékkel is megismerkednek. Mindig része a programnak a barangolás. Nem kirándulás, mert az csak szórakozás. A barangolásban benne van a szórakozás és az ismeret- szerzés is. Pár éve minden Égtájak Művészeti Találkozón átadunk egy hatalmas kovácsoltvas napórát - a napóra lett az Égtájak Iroda lógója is -, mára már több mint egy tucat helyen található a Kárpát-medencében, s a napórákról fel lehet ismemi, hogy ezek a helységek az Égtájak nagy családjához tartoznak. Jártunk már Zentán, Eszenyben, Kolozsvárott, tavaly Füleken hatalmas gálaműsort adtunk, akkora tömeget, amilyen ott volt, Égtájak-találkozón még nem láttam. Emellett egy további nagyszabású rendezvény fűződik az Égtájak Iroda nevéhez, a Biennále. A Biennále - A külhoni magyarok kulturális fesztiválja egy összművészeti seregszemle, amely a határon túli magyar művészeti élet ismert és elismert alkotóit vonultatja fel, hogy a magyarországi nyilvánosság is megismerje őket. Először 2007-ben rendeztük meg, a Miniszterelnöki Hivatal támogatásával. Igyekeztünk a lehető legtöbb művészeti ágat felvonultatni, ízelítőt adni a határon túli magyar művészek munkájából. A programot Lajkó Félix és Kárpát-medencei barátainak koncertjével fejeztük be, nagyon jól sikerült. A záró- ünnepségen tartott beszédemben azonban hangsúlyoztam, hogy akkor lesz értelme ennek a rendezvénynek, ha nem csupán egyszeri fellángolásról lesz szó, hanem folytatódik, és folyamatos jelenlétet biztosítunk a határon túli művészek számára Magyarországon. Ezért is döntöttünk a Biennále folytatása mellett, a második évfolyama pár nap múlva, október 17-én kezdődik. Tavaly pedig megrendeztük az Art Mozaik fesztivált, hogy a kétévente megrendezésre kerülő Biennále között se legyen holt időszak. Az Art Mozaikkal elsősorban a fiatal amatőr művészeknek szeretnénk bemutatkozási lehetőséget adni. Közben persze vannak egyéb rendezvényeink is. Idén Madart 2009 néven Szerbiában magyar kulturális napokat rendeztünk, kimondottan szerb közegben, szerb közönségnek. Újabb célkitűzésünk ugyanis, hogy a magyarországi kultúra fontos alkotásait eljuttassuk a környező országok többségében nem magyarok lakta területeire. Annak idején, amikor belekezdett ebbe a munkába, gondolt arra, hogy néhány éven belül ilyen sokrétű tevékenységet mutathat fel az Égtájak Iroda? Egyáltalán nem. Most is úgy vagyok vele, hogy amikor visszatekintek az előző évre, akkor tudatosul bennem, hogy te jó ég, mennyi minden csináltunk megint. Fokozatosan alakult ki az alapfilozófiánk is: közösség, érték, összefogás. És még valami kell hozzá, ami nélkül soha nem jutottunk volna ide. Csapatmunka és szív. Önnek mi ebben a tevékenységben a legnehezebb, és mi a legszebb? Ha bárkit megkérdez, aki ezen a területen dolgozik, azt fogja mondani: az anyagiak megszerzése a legnehezebb. Az állandó lavírozás, sakkozás. Az irodánknak van egy működési költségvetése, amiből élünk, telefonálunk, utazunk, irodát bériünk, de a programokra a pénzt különböző helyekről kell összegyűjtenünk. És hogy mi a legszebb ebben a munkában? A visszajelzések azoktól, akikkel együtt dolgozom. Amikor azt mondják, hogy igen, szükség van arra, amit csinálok. Az a szeretet, amivel fogadnak. A múltkor Szabadkán voltam, és csak a sétálóutcában öten köszöntek rám. Amikor együtt örülünk, ha egy rendezvény jól sikerül. Van kudarc is persze, de aztán jön a következő feladat, és az ember pillanatok alatt elfelejti a kudarcot. És teszi a dolgát.
