Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)

2009-09-19 / 216. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI 2009. szeptember 19., szombat 3. évfolyam, 37. szám A szalon hűvös, fehérre festett falú szoba volt, legnagyobbrészt európai bútorokkal. GEORGE ORWELL: BURMÁI NAPOK Mosoly a 21. századi bankból TAKÁCS ZSUZSA A szakadó eső elől a legköze­lebbi kocsmába menekülünk, bár így is csuromvizesen érünk be, s csak tocsogunk az ajtóban, mint a kiskacsák, mert nem ma­radt már szabad hely sem az eső miatt. Ezt is elvette tőlünk, meg a hintázást a parkban, a vatta- cukor-harapdálást és egymás ki­nevetését az elsavanyodott meggyevő arcoktól. A szép délutánt a hátunk mö­gött hagyva, vagyis az utcán ázva bambulunk, bóbiskolunk az ablak mellett, a pincémő még talált egy utolsó üres asztalt négy székkel. Nekem forró csoki, a többieknek a szokásos tea, aztán már csak a sakkórával méljük az időt, míg ki­süt a nap, elvégre ez akármelyik pillanatban megtörténhet. Akkor majd elmúlik a fejfájásom is. A fe­jemet továbbra is támasztom, egyre nehezebb a tenyeremben, valami ritka szótlan csoport va­gyunk, talán az esőcseppek bele­potyogtak a szánkba is. Megszem­lélem a maradék vendéget, de rém unalmas arcok sorakoznak mindenütt, istenem, szenvedés az életük! Beépített tagok vagy elemre működő robotok csupán, nem tudom, de jaj, néha úgy fel­ráznám őket. Pedig most én sem úgy nézek ki, mint aki valóban életben van, szemem picire összehúzódva, csak egy kis résen leselkedem. A nyíláson keresztül aztán megpillantok egy magában motyogó idős asszonyt, aki az előtte levő bögrében talál helyet a szavainak. Érdeklődésemet mind­járt felkelti, kicsit ki is egyenese­dem, emlékszem, anyu ilyenkor mindig történeteket szokott kita­lálni, de én csak kíváncsiskodom tovább, serényen. Csak őt bámu­lom, ellepi a tekintetemet, szinte hallani a szavait, mert a kocsma népe már elcsitul mellette, egyre tisztábban értem az imáját. Elő­redőlök, figyelem, lesem, teljesen megbabonázott, a hatása alá ke­rülve nézem, ahogy zakatol. Az­tán a befejezett mondata végén, mintha érezné a tekintetemet magán, rám pillant, rezzenéstelen az arca, nem is szigorú. Zavarom­ban egy rövid sikoly után mégis elfordulok, eltakarom az arcom, de a lüktetést mégsem tudom ab­bahagyni. Belemászott az agyam­ba, nem is kell ránéznem, hogy halljam szavait és azokat a szá­momra idegen nyelven beszélt dolgokat. Óvatosan és fokozatosan nor­mális emberként kezdek újra vi­selkedni, lazán elterülök a széken, s itt-ott igyekszem megtudni, épp mivel foglalkozik. Kiszúrom, hogy az asztala mögött pont a női vécé bejárata kezdődik, ezért egyszerű kis tervemet kieszelve otthagyom a többieket, meg a számomra bü­dös gyümölcsteaillatokat (agyő, rosszullét!, elvégre is a vécére igyekszem), és átvágok minden­kin. Szememmel azonban végig­kísérem tetteit, mielőtt lenyomom a kilincset. Ott egy gyors kézmo­sás, megint megijedek a tükörké­pemtől, de még mindig olyan ide­ges vagyok, nem bírom, mennem kell. Látni fogja a hátamat, ahogy elmegyek majd mellette, remé­lem, megnézi majd a gerincemet, bízom benne, hogy felfigyel távo­zó lábaimra, mert kezd kisütni a nap, lassan véget ér az eső, és ak­kor nekem mennem kell. Jobban hallom a belső lüktetésemet, a vérerek falára kifejtett hatásomat, mint mikor a saját lábam súlya megérinti a talajt. Itt vagyok, megérinti a kezem, tart és fog, nem szól, csak a fejével mutatja, hogy nyugodtan foglal­jak helyet. Leülök vele szembe, összekulcsolom az ujjaim és elő­redőlök.-Figyelj ide, zsuzsi. Szeretném, ha most összepakolnál, s hajnali háromkor megvárnál a buszmeg­állónál. Aztán elutazunk egy távo­li szökőkúthoz, s ott elmondom, mi vár majd rád a jövőben.-Pff, nem megyek.- Hát persze. S nem hiszel a sorsban, ezt is tudom. De én sze­retnélek befolyásolni, hogy tisz­tában legyél vele, mire is születtél. Hirtelen olyan erővel érkeznek és csapnak meg a nap sugarai, hogy mikor mindenki tudatában ez is tudatosul, örömükben az ut­cára szaladnak. Nagy a lökdöső­dés, akaratomon kívül én is kike­rülök a kiskocsmából, s már ér­zem is a perzselődést, ránk zúdul­nak a nap érzései, boldogsága és bánata, de ez a megújulás csupán csak pár percig tart, ezért futnak ki az emberek ilyenkor vezény­szóra. Az újjászületésem után már tu­dom, hogy azt akarom, amit a né­ni mondott odabent, de már nem találom, talán elnyelték a fények, míg mi kint fürödtünk. Képes va­gyok feladni minden elvemet, csak hogy követhessem és hall­hassam őt még egyszer. Talán a nap-életérzés is tőle származott. Otthon aztán mindent beledo­bálok a bőröndömbe, de főként fésűből és kesztyűből kettővel többet viszek. Úgy teszek, mintha aludnék, de kettőig csak forgoló­dom, hogy azután búcsúlevél nél­kül csapjam magamra az ajtót. Olyan sokat várok rá, s hiába vi­lágosodik és következik be az új munkanap most, a néni nincs itt, talán már nem is jön. Nem ér utol itt a buszmegállóban, túl sok perc telik el így egymagám, s már megint sötétedik. Esni fog. Disznótortábor, kiskecske, macskapálinka SZÁVAI ATTILA Nyakig vagyok a vakációban, de már a végét várom, hogy lehessen tanulni a világot tovább, kétszer­kettő, biológia, nézni a befőttes- üvegben a kibelezett békákat, el­gondolni a nagy folyókat, ahogy mennek, viszik a magukét. Elgon­doltam már, hogy mindannyian folyó vagyunk, visszük a hordalé­kot, döngetjük a partot, vagy ép­pen láposodunk, büdösödünk, forgatjuk a döglött kutyát. A lé­nyeg, hogy haladunk a tenger felé, ha van egyáltalán tenger. Hala­dunk, ki így, ki úgy, kacagunk, ha egy part menti fűzfa megcsiklan­dozza a lengőbordánkat. ♦ ♦ ♦ Anyám azt mondta, szeret, de valamiért évek óta úgy telnek a nyaraim, hogy táborból ki, tábor­ba be, tenisz, angol, biosz, szám- tech, nem győzöm felfogni. Nem tudom elképzelni, mit csinálhat­nak otthon anyámék, amíg távol vagyok, de gondolom, a konyhá­ban ülnek és nézik, ahogy felforr a víz a tészta alatt. Nem csináltak eddig sem sokkal többet ennél, csak most nem látja őket senki, még maguk sem. Több példát lát­tam rá, hogy ha nem megy a csa­ládi ekhós szekér, elküldik a gye­reket táborba hetekig, úgy kell új­ra megszokni, hogy merre van az otthoni fürdőszoba, mikor kell be­fordulni az előszobában. ♦ ♦ ♦ Mondjuk a számtechtábort na­gyon vártam, mert nem tudtam elképzelni, milyen lehet az erdő­szélen nyomogatni a billentyűze­tet, közben madárcsicser, lomha felhőtraktorok az égen, a lába­mon, mint megannyi apró robot, gyalogolnak a rovarok. Aztán per­sze nem így történt, elutaztunk vidékre, volt velünk egy kócos lelkű szemüveges ipse, aki csak bi­tekben meg bájtokban látja a vilá­got, egyesekben és nullákban. Ezt ő mondta, miután a második este megivott egy üveg bort. Kérdez­tük, hogy akkor a szép nyár esti naplemente (pláne az egyéb női testrészek) az mennyi nulla, mennyi egyes, de nem mondott semmit, csak nézett maga elé a földre esett sült szalonnájára. A számtechtáborban az volt a jó, hogy kötelező volt órákon át nézni a monitort. Otthon ezt nem sza­bad, mert apa szerint így bőrke- ményedés lesz az agyamon. A számtechtábor után másfél napot töltöttem otthon, aztán kezdődött a néptánctábor, két hét csárdás, hegedűszó, népviseleti együttha­tó. A néptáncban az ajó, hogy vég­re kötelezően közel lehet kerülni a lányokhoz, fogni meg a derekukat meg a többit, mondani, hogy bocs, felcsúszott a kezem, vagy éppen lejjebb. Kedves volt a néptáncos tanárnő, mert az étkezéseket is ilyen népiesre szervezte, szalon­na, kolbász, kockás konyhaab­rosszal lehetett kergetni a legye­ket a hurkás tepsiről. Annyi hagy­mát megettünk a két hét alatt, hogy napokig hagymaszagot iz­zadtunk. Állítólag nem leszünk betegek, ha hagymát eszünk, or­vosilag. A teliszáj hagymában kü­lön jó, hogy megtudja az ember, milyen nagy dolog is a levegő, a hűs ájer, mikor tátogsz piros sze­mekkel, mint a piaci pontyok, azok a siketnéma, csúszósra csi­szolt angyalok. ♦ ♦ ♦ Néptánctábor után egy hétig otthon voltam, de csak azért, hogy kiürüljön belőlem a hagymaszag. Mégsem lehet úgy úszótáborba menni, hogy azt hiszik a mellet­tem úszók, itthon hagymából van a fürdőszoba, kolbászból a kerítés, kocsonyából faragunk kisangya- lokat, zsírpapírból kishajót. Anya szerint az emberek leggyakrabban a szagra mennek, ha sztereotípiá­kat kell csinálni a másik emberről. Ezt a sztereós dolgot nem értem, de tény, hogy apának néha olyan a szaga, mint a nyári disznótornak, megroggyan a szellem benned, ha egy disznótoros nyári kora dél­után mész egy kört az udvaron. Apa egyszer viccből azt mondta, hogy a városi gyerekeket disznó­tortáborba kellene vinni. És hogy maradandó legyen az a pár nap, lehetőleg nyáron kellene megej­(AP Photo/Rajesh Kumar Singh) teni. A gyerekek nem fáznának meg és nem kívánnák meg a macskapálinkát. (Egy falusi le­genda szerint a dédnagyapánkat a régi időkben úgy felbőszítették az elszaporodott házimacskák, hogy összefogdosta őket, majd kifőzte belőlük a híres macskapálinká­ját.) Lehetne tehát szépen körbe­hordani őket kistraktorral a ba­romfiak és egyebek között az ud­varban, hogy tessék: kiskecske, ci­cacsirke, marmonkanna, kályha­cső, sublót a kukoricacsuhénak. SANZON

Next

/
Thumbnails
Contents