Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)
2009-09-19 / 216. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI 2009. szeptember 19., szombat 3. évfolyam, 37. szám A szalon hűvös, fehérre festett falú szoba volt, legnagyobbrészt európai bútorokkal. GEORGE ORWELL: BURMÁI NAPOK Mosoly a 21. századi bankból TAKÁCS ZSUZSA A szakadó eső elől a legközelebbi kocsmába menekülünk, bár így is csuromvizesen érünk be, s csak tocsogunk az ajtóban, mint a kiskacsák, mert nem maradt már szabad hely sem az eső miatt. Ezt is elvette tőlünk, meg a hintázást a parkban, a vatta- cukor-harapdálást és egymás kinevetését az elsavanyodott meggyevő arcoktól. A szép délutánt a hátunk mögött hagyva, vagyis az utcán ázva bambulunk, bóbiskolunk az ablak mellett, a pincémő még talált egy utolsó üres asztalt négy székkel. Nekem forró csoki, a többieknek a szokásos tea, aztán már csak a sakkórával méljük az időt, míg kisüt a nap, elvégre ez akármelyik pillanatban megtörténhet. Akkor majd elmúlik a fejfájásom is. A fejemet továbbra is támasztom, egyre nehezebb a tenyeremben, valami ritka szótlan csoport vagyunk, talán az esőcseppek belepotyogtak a szánkba is. Megszemlélem a maradék vendéget, de rém unalmas arcok sorakoznak mindenütt, istenem, szenvedés az életük! Beépített tagok vagy elemre működő robotok csupán, nem tudom, de jaj, néha úgy felráznám őket. Pedig most én sem úgy nézek ki, mint aki valóban életben van, szemem picire összehúzódva, csak egy kis résen leselkedem. A nyíláson keresztül aztán megpillantok egy magában motyogó idős asszonyt, aki az előtte levő bögrében talál helyet a szavainak. Érdeklődésemet mindjárt felkelti, kicsit ki is egyenesedem, emlékszem, anyu ilyenkor mindig történeteket szokott kitalálni, de én csak kíváncsiskodom tovább, serényen. Csak őt bámulom, ellepi a tekintetemet, szinte hallani a szavait, mert a kocsma népe már elcsitul mellette, egyre tisztábban értem az imáját. Előredőlök, figyelem, lesem, teljesen megbabonázott, a hatása alá kerülve nézem, ahogy zakatol. Aztán a befejezett mondata végén, mintha érezné a tekintetemet magán, rám pillant, rezzenéstelen az arca, nem is szigorú. Zavaromban egy rövid sikoly után mégis elfordulok, eltakarom az arcom, de a lüktetést mégsem tudom abbahagyni. Belemászott az agyamba, nem is kell ránéznem, hogy halljam szavait és azokat a számomra idegen nyelven beszélt dolgokat. Óvatosan és fokozatosan normális emberként kezdek újra viselkedni, lazán elterülök a széken, s itt-ott igyekszem megtudni, épp mivel foglalkozik. Kiszúrom, hogy az asztala mögött pont a női vécé bejárata kezdődik, ezért egyszerű kis tervemet kieszelve otthagyom a többieket, meg a számomra büdös gyümölcsteaillatokat (agyő, rosszullét!, elvégre is a vécére igyekszem), és átvágok mindenkin. Szememmel azonban végigkísérem tetteit, mielőtt lenyomom a kilincset. Ott egy gyors kézmosás, megint megijedek a tükörképemtől, de még mindig olyan ideges vagyok, nem bírom, mennem kell. Látni fogja a hátamat, ahogy elmegyek majd mellette, remélem, megnézi majd a gerincemet, bízom benne, hogy felfigyel távozó lábaimra, mert kezd kisütni a nap, lassan véget ér az eső, és akkor nekem mennem kell. Jobban hallom a belső lüktetésemet, a vérerek falára kifejtett hatásomat, mint mikor a saját lábam súlya megérinti a talajt. Itt vagyok, megérinti a kezem, tart és fog, nem szól, csak a fejével mutatja, hogy nyugodtan foglaljak helyet. Leülök vele szembe, összekulcsolom az ujjaim és előredőlök.-Figyelj ide, zsuzsi. Szeretném, ha most összepakolnál, s hajnali háromkor megvárnál a buszmegállónál. Aztán elutazunk egy távoli szökőkúthoz, s ott elmondom, mi vár majd rád a jövőben.-Pff, nem megyek.- Hát persze. S nem hiszel a sorsban, ezt is tudom. De én szeretnélek befolyásolni, hogy tisztában legyél vele, mire is születtél. Hirtelen olyan erővel érkeznek és csapnak meg a nap sugarai, hogy mikor mindenki tudatában ez is tudatosul, örömükben az utcára szaladnak. Nagy a lökdösődés, akaratomon kívül én is kikerülök a kiskocsmából, s már érzem is a perzselődést, ránk zúdulnak a nap érzései, boldogsága és bánata, de ez a megújulás csupán csak pár percig tart, ezért futnak ki az emberek ilyenkor vezényszóra. Az újjászületésem után már tudom, hogy azt akarom, amit a néni mondott odabent, de már nem találom, talán elnyelték a fények, míg mi kint fürödtünk. Képes vagyok feladni minden elvemet, csak hogy követhessem és hallhassam őt még egyszer. Talán a nap-életérzés is tőle származott. Otthon aztán mindent beledobálok a bőröndömbe, de főként fésűből és kesztyűből kettővel többet viszek. Úgy teszek, mintha aludnék, de kettőig csak forgolódom, hogy azután búcsúlevél nélkül csapjam magamra az ajtót. Olyan sokat várok rá, s hiába világosodik és következik be az új munkanap most, a néni nincs itt, talán már nem is jön. Nem ér utol itt a buszmegállóban, túl sok perc telik el így egymagám, s már megint sötétedik. Esni fog. Disznótortábor, kiskecske, macskapálinka SZÁVAI ATTILA Nyakig vagyok a vakációban, de már a végét várom, hogy lehessen tanulni a világot tovább, kétszerkettő, biológia, nézni a befőttes- üvegben a kibelezett békákat, elgondolni a nagy folyókat, ahogy mennek, viszik a magukét. Elgondoltam már, hogy mindannyian folyó vagyunk, visszük a hordalékot, döngetjük a partot, vagy éppen láposodunk, büdösödünk, forgatjuk a döglött kutyát. A lényeg, hogy haladunk a tenger felé, ha van egyáltalán tenger. Haladunk, ki így, ki úgy, kacagunk, ha egy part menti fűzfa megcsiklandozza a lengőbordánkat. ♦ ♦ ♦ Anyám azt mondta, szeret, de valamiért évek óta úgy telnek a nyaraim, hogy táborból ki, táborba be, tenisz, angol, biosz, szám- tech, nem győzöm felfogni. Nem tudom elképzelni, mit csinálhatnak otthon anyámék, amíg távol vagyok, de gondolom, a konyhában ülnek és nézik, ahogy felforr a víz a tészta alatt. Nem csináltak eddig sem sokkal többet ennél, csak most nem látja őket senki, még maguk sem. Több példát láttam rá, hogy ha nem megy a családi ekhós szekér, elküldik a gyereket táborba hetekig, úgy kell újra megszokni, hogy merre van az otthoni fürdőszoba, mikor kell befordulni az előszobában. ♦ ♦ ♦ Mondjuk a számtechtábort nagyon vártam, mert nem tudtam elképzelni, milyen lehet az erdőszélen nyomogatni a billentyűzetet, közben madárcsicser, lomha felhőtraktorok az égen, a lábamon, mint megannyi apró robot, gyalogolnak a rovarok. Aztán persze nem így történt, elutaztunk vidékre, volt velünk egy kócos lelkű szemüveges ipse, aki csak bitekben meg bájtokban látja a világot, egyesekben és nullákban. Ezt ő mondta, miután a második este megivott egy üveg bort. Kérdeztük, hogy akkor a szép nyár esti naplemente (pláne az egyéb női testrészek) az mennyi nulla, mennyi egyes, de nem mondott semmit, csak nézett maga elé a földre esett sült szalonnájára. A számtechtáborban az volt a jó, hogy kötelező volt órákon át nézni a monitort. Otthon ezt nem szabad, mert apa szerint így bőrke- ményedés lesz az agyamon. A számtechtábor után másfél napot töltöttem otthon, aztán kezdődött a néptánctábor, két hét csárdás, hegedűszó, népviseleti együttható. A néptáncban az ajó, hogy végre kötelezően közel lehet kerülni a lányokhoz, fogni meg a derekukat meg a többit, mondani, hogy bocs, felcsúszott a kezem, vagy éppen lejjebb. Kedves volt a néptáncos tanárnő, mert az étkezéseket is ilyen népiesre szervezte, szalonna, kolbász, kockás konyhaabrosszal lehetett kergetni a legyeket a hurkás tepsiről. Annyi hagymát megettünk a két hét alatt, hogy napokig hagymaszagot izzadtunk. Állítólag nem leszünk betegek, ha hagymát eszünk, orvosilag. A teliszáj hagymában külön jó, hogy megtudja az ember, milyen nagy dolog is a levegő, a hűs ájer, mikor tátogsz piros szemekkel, mint a piaci pontyok, azok a siketnéma, csúszósra csiszolt angyalok. ♦ ♦ ♦ Néptánctábor után egy hétig otthon voltam, de csak azért, hogy kiürüljön belőlem a hagymaszag. Mégsem lehet úgy úszótáborba menni, hogy azt hiszik a mellettem úszók, itthon hagymából van a fürdőszoba, kolbászból a kerítés, kocsonyából faragunk kisangya- lokat, zsírpapírból kishajót. Anya szerint az emberek leggyakrabban a szagra mennek, ha sztereotípiákat kell csinálni a másik emberről. Ezt a sztereós dolgot nem értem, de tény, hogy apának néha olyan a szaga, mint a nyári disznótornak, megroggyan a szellem benned, ha egy disznótoros nyári kora délután mész egy kört az udvaron. Apa egyszer viccből azt mondta, hogy a városi gyerekeket disznótortáborba kellene vinni. És hogy maradandó legyen az a pár nap, lehetőleg nyáron kellene megej(AP Photo/Rajesh Kumar Singh) teni. A gyerekek nem fáznának meg és nem kívánnák meg a macskapálinkát. (Egy falusi legenda szerint a dédnagyapánkat a régi időkben úgy felbőszítették az elszaporodott házimacskák, hogy összefogdosta őket, majd kifőzte belőlük a híres macskapálinkáját.) Lehetne tehát szépen körbehordani őket kistraktorral a baromfiak és egyebek között az udvarban, hogy tessék: kiskecske, cicacsirke, marmonkanna, kályhacső, sublót a kukoricacsuhénak. SANZON
