Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)
2009-09-19 / 216. szám, szombat
12 Közélet ÚJ SZÓ 2009. SZEPTEMBER 19. www.ujszo.com A Mikszáth-művekben tébláboló szlovákok csak afféle kulissza, egy elvarázsolt kastély kellékei. Nem ők a történések mozgatói, inkább csak a mozgatottak. Az irodalom tükrei - Mikszáth Kálmán Szlovákiában részről idetévedő vándor úgy bolyonghat e nemzeti tükrök közt, mint a cirkuszi labirintus résztvevője. Orrával megy neki a sima tükröknek. Melyek gyakran közel állnak egymáshoz, de nem azt a másikat mutalják. Valahol itt keresendő a mi nemzeti tükreink hibája. Mozdulatlanok, egyirányúak. Az iskolában minden nemzet a maga klasszikusait tanulja. Ezeket próbáljuk belegyömöszölni a diákok kicsiny fejébe. S úgy gondoljuk, hogy az irodalomnak is köszönhetően tudunk magunkról és a világról többet. Sajnos, ez nem mindig igaz. Ismernünk kellene más tükrök képét is, más hányba fordulókét, másra irányulókét. Ha a ház gazdája nem tudja, hogyan néz ki, aki régóta szomszédja, szomszédjának felesége vagy gyerekei, nem lehet nyugodt álma, mert házának és kertjének minden árnyékában tolvajt vagy rablót fog látni. Ha ma elhozták nekünk a maolyan érzése, hogy a Mikszáth- művekben tébláboló szlovákok csak afféle kulissza, egy elvarázsolt kastély kellékei. Nem ók a történések mozgatói, inkább csak a mozgatottak. S ez már az a szint, amikor Mikszáth a nem magyar olvasójában visszatetszést kelthet, ellenkezést. Csakhogy Mikszáth olyan volt, amilyennek az írásai mutatják. Mindkét könyv utószava megemlíti, hogy Mikszáth Kálmán Szklabonyán született, s végül Budapesten állapodott meg. A sipsiriHadd tegyek föl egy kíváncsi alapkérdést: miért éppen Mikszáth? Mi oka volna a mai szlovák olvasónak ismernie Mikszáth Kálmán elbeszéléseit és regényeit? ANTON HYK1SCH Csak azért, mert a nagykürtösi járásbeli Szklabonyán született? Mikszáth nem szlovák író, sosem tartotta magát annak, mint ahogy senki sem próbálta őt azzá ütni. Mikszáth Kálmán elismert magyar író. Klasszikus. Mi több, száz évvel ezelőtt elmés rövidprózák és hosszabb elbeszélések bestseller szerzője volt, jóságos humorú szenvedélyes elbeszélő. Az őt körülvevő világot kíváncsi, huncut szemmel nézte. Több novelláját magyar megjelenésük után szinte azonnal szlovákra fordították. Magyar barátom, Kiss Gy. Csaba megvilágította számunkra a Mik- száth-könyvekben szereplő Selmecbánya meg a többi szlovák táj mitológiáját. Kutatás tárgya, mért volt Mikszáth oly közkedvelt és olvasott. Minden irodalom korának tükre. Minden nemzet úja a maga irodalmát, önismereti céllal. Hogy megismeije, milyen a lelke, müyen szenvedélyek, örömök és indulatok mozgalják. Verssel vagy novellával, regénnyel vagy esszével akarja közölni olvasóival, mi izgatja, mi bántja, minek örül. így aztán Európa szívében sokféle tükrünk van. Mindegyik önmagát tükrözi, a maga korát, a maga nemzetét. Vannak cseh tükreink, németek, lengyelek, magyar és szlovák tükrök. Egy más földgyar klasszikus Mikszáth műveit szlovákul, a szomszéd házból hoztak nekünk más tükröt, egy más irányba állítottat. Segít nekünk megtudni, mit érez irántunk a szomszéd, milyennek lát bennünket, miként emleget bennünket. A kölcsönös ismertség hiánya, s a görbén felállított tükrök az alap- problémája a szlovák-magyar meg nem értésnek. Mikszáth Kálmán prózájának nagy részét Szlovákiának szentelte. Nem a mainak, hanem a száz évvel ezelőttinek. Első nagy irodalmi sikert a Tót atyafiak (Slovenskí rodáci) című elbeszéléskötete hozott neki, majd rögtön a második is, A jó palócok (Dobrí Plavci). Mindkettő olyan új tükör, mely a történelmi Magyarország két nemzetiségét mutatja: a szlovákokat és a palócokat. A magyar olvasók körében így váltak a szlovák hegyek, völgyek és az ódon városkák varázsos világgá: ezeket Mikszáth fedezte föl számukra. Mikszáth a síkföldi Szegeden mesélte el és vetette papírra a szlovák táj, a szlovák nép iránti lelkesedését és csodálatát, s mindazt, amit Selmecbánya iránt érzett, ahol az evangélikus líceum két utolsó évét végezte. Mikszáthnak köszönhetően vált a Felföld, ez a szlovák fül számára oly szörnyen hangzó Felvidék varázslatos tájjá, melynek oly sok oldalt szentelt könyveiben. Amikor elolvastam Mikszáth történeteit a szlovák emberekről, meg voltam hatva. Olykor persze meglepődtem. S néha haragudtam. A tükrök nem hazudnak. A szerző arcát mutatják. Ezen nem változtat az előzékenység, sem a diplomácia. Mikszáth és a mai szlovák olvasó közt évszázadnyi szakadék tátong. Sok minden megváltozott. A szlovákok nem tótok. Szlovákia nem Felvidék. Mikszáth imádja a szlovák embereket, a történelmi Magyarország állampolgárait. Nem mindig és nem fenntartások nélkül. Szövegeiben találunk szakaszokat a pánszláv izgatásról, a tótok korlátolt értelmi képességeiről, alkoholfüggőségükről, alázatosságukról. Mai olvasójának gyakran van A Selmecbányái óvárosban szeptember 10-ére felújított Kammerhof (Kamaraudvar) utca eleje (TASR/Jozef Poliak) ca (Šašorica) című, 1902-es csodálatos kisregényében, egy tabáni kocsmán belül együtt ábrázolta az átutazó szerbek, németek és szlovákok történeteit. Végül - hosszú éveken át a magyar országgyűlés képviselője volt, Tisza Kálmán pártjában. Jó barátja volt Tiszának. Sem a - szlovák történelemben s Szlovákia mai területén nem népszerű - kormányfő, sem Mikszáth nem rejtette soha véka alá, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségeinek elmagyarosítása jó gondolat, és hasznos. Bizony, erről is tudnia kell a szlovák olvasónak, amikor Mikszáth bájos elbeszéléseit és regéit olvassa. Az irodalomtörténet szerint Mikszáth sok kiemelkedő műve a magyar dzsentrit bírálja. S maga a Mikszáth- életmű a magyar nemesség és a politikai elit hanyatlásának krónikája. Mindezt vüágosan látta, élesen, de humorral. Am a pánszlávizmus legkisebb említésére elvesztette humorérzékét. A magyarok féltek a nagy szláv Oroszországtól. A cártól, aki segítette az osztrákokat a szabadságharc letörésében. Tehát Mikszáth is aggódott a magyarságért. Nem vette észre, hogy ez a jövőféltés homályosította vagy torzította el a nem magyar országlakókra való rálátását. Csak a Felföldet, a Felvidéket látta, csak mint tájegységet. így csak tótok szerepelnek műveiben, ezek a kedves és megható néprajzi díszek - de nincs és nem lehet ilyen politikai nemzet. Hát ilyen tükrözésekkel találkozhat a száz évvel ezelőtti klasszikus Mikszáthot olvasva a mai szlovák olvasó. A nemzeti tükrök problémája ma is időszerű. Mikszáth olvasásakor igyekeztem meglátni, mi történt a 19. és a Mikszáth Kálmán szlovák tükörben 2009. szeptember 10-én Selmecbányán mutatták be a Tvrdé kotr- by és a Fešáci című szlovák Mikszáth-köteteket fordítójuk, Karol Wlachovský és összeállítójuk, Kiss Gy. Csaba jelenlétében. A rendezvényt A SZNM - Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma és a Szlovák Bányászati Múzeum közösen szervezte. A Szalon hasábjain Anton Hykisch sok tekintetben újszerű, az említett rendezvényen elhangzott köszöntőjét közöljük. 20. század fordulóján, itt, nálunk, a „Felföldön”. A helyzet nem volt rózsás. Párhuzamokat kerestem, olyan írót, akit akkor a szlovákok olvastak. Már aki tudott olvasni. Svetozár Húrban Vajanský, a forradalmár Miloslav Húrban fia ugyanabban az évben (1847) született, akárcsak Mikszáth. Egy nemzedék. Mindketten ugyanabban az Osztrák-Magyar Monarchiában. Mindketten egy kis faluban. S mégis, mennyire eltérően felállított tükrök! Nem akarok itt Vajanský életéről és eszméiről szónokolni. Mindketten nagyon népszerűek voltak a maguk nemzeti közegében. Mikszáth - az elmés széljegyzetíró, csupa humor és derű, a dzsentri szatirikus bírálója. Vajanský - humortalan ember, komor, mint Tolsztoj vagy Turgenyev, akikért rajongott. Regényeiben és novelláiban arra keresi a választ, miként lehetne megmenteni a nemzetét elhagyó köznemességet. Amikor Mikszáth Pesten képviselósködött, Vajanský háromszor kóstolt bele a börtönbe. Igaz, gavalléros börtön volt ez, étteremből hordták neki a kosztot, de mégis börtön volt. Ketten ugyanabból az országból, ugyanabban a korban. Csakhogy az ellenkező oldalon. Mit szólnának ahhoz, ha bemutatnák a magyar olvasónak Vajanský kissé szentimentális novelláit és regényeit? De lehetne idézni a 19. századról szóló esszéit is, melyekben a vadkapitalizmus haragjáról ír, s az alapvető és hagyományos értékek védelmének szükségességéről. A szláv vagy az orosz lélek rejtelmeiről, Dosztojevszkijről. Persze, ki is olvasna ma ilyesmit. De ez is a kor tükre, s egy nemzet tükre. Végül, prózaíróként szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a száz évvel ezelőtti Mikszáth-szö- vegek - bizonyos politikai illúzióvesztések dacára - írásművészetének varázsa megmaradt. Megőrződött a történet fölötti öröm is. Még mindig eleven, ahogy Mikszáth megidézi számunkra Beszterce, Lőcse, Nógrád vagy Turóc hangulatát. Nem lehet nem meglátni az egykori selmeci kanyargós utcák alakjait, nem lehet nem meghallani a lányok és fiúk vihogását, a cipők kopogását a köves járdán. Mindezért üdvözlöm szülővárosomban ennek a magyar klasszikusnak, ennek az egykori selmeci diáknak a szlovákra fordított műveit. Azt kívánom, hogy a mi két nemzetünk íróinak irodalmi tükrei oszlassák el a kölcsönös bizalmatlanságot és tudadanságot, s tegyenek bennünket a közös európai ház jó szomszédjaivá. Szeptember 11-én nyitott napokat tartottak a Selmecbányái Központi Bányászati Levéltárban is (SITA/Dušan Hein)
