Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)

2009-09-19 / 216. szám, szombat

12 Közélet ÚJ SZÓ 2009. SZEPTEMBER 19. www.ujszo.com A Mikszáth-művekben tébláboló szlovákok csak afféle kulissza, egy elvarázsolt kastély kellékei. Nem ők a történések mozgatói, inkább csak a mozgatottak. Az irodalom tükrei - Mikszáth Kálmán Szlovákiában részről idetévedő vándor úgy bo­lyonghat e nemzeti tükrök közt, mint a cirkuszi labirintus résztve­vője. Orrával megy neki a sima tükröknek. Melyek gyakran közel állnak egymáshoz, de nem azt a másikat mutalják. Valahol itt keresendő a mi nem­zeti tükreink hibája. Mozdulatla­nok, egyirányúak. Az iskolában minden nemzet a maga klassziku­sait tanulja. Ezeket próbáljuk be­legyömöszölni a diákok kicsiny fe­jébe. S úgy gondoljuk, hogy az iro­dalomnak is köszönhetően tudunk magunkról és a világról többet. Sajnos, ez nem mindig igaz. Is­mernünk kellene más tükrök képét is, más hányba fordulókét, másra irányulókét. Ha a ház gazdája nem tudja, hogyan néz ki, aki régóta szomszédja, szomszédjának fele­sége vagy gyerekei, nem lehet nyugodt álma, mert házának és kertjének minden árnyékában tol­vajt vagy rablót fog látni. Ha ma elhozták nekünk a ma­olyan érzése, hogy a Mikszáth- művekben tébláboló szlovákok csak afféle kulissza, egy elvará­zsolt kastély kellékei. Nem ók a történések mozgatói, inkább csak a mozgatottak. S ez már az a szint, amikor Mikszáth a nem magyar olvasójában visszatetszést kelt­het, ellenkezést. Csakhogy Mik­száth olyan volt, amilyennek az írásai mutatják. Mindkét könyv utószava meg­említi, hogy Mikszáth Kálmán Szklabonyán született, s végül Bu­dapesten állapodott meg. A sipsiri­Hadd tegyek föl egy kíván­csi alapkérdést: miért ép­pen Mikszáth? Mi oka vol­na a mai szlovák olvasónak ismernie Mikszáth Kálmán elbeszéléseit és regényeit? ANTON HYK1SCH Csak azért, mert a nagykürtösi járásbeli Szklabonyán született? Mikszáth nem szlovák író, sosem tartotta magát annak, mint ahogy senki sem próbálta őt azzá ütni. Mikszáth Kálmán elismert ma­gyar író. Klasszikus. Mi több, száz évvel ezelőtt elmés rövidprózák és hosszabb elbeszélések bestseller szerzője volt, jóságos humorú szenvedélyes elbeszélő. Az őt kö­rülvevő világot kíváncsi, huncut szemmel nézte. Több novelláját magyar megjelenésük után szinte azonnal szlovákra fordították. Magyar barátom, Kiss Gy. Csaba megvilágította számunkra a Mik- száth-könyvekben szereplő Sel­mecbánya meg a többi szlovák táj mitológiáját. Kutatás tárgya, mért volt Mikszáth oly közkedvelt és ol­vasott. Minden irodalom korának tük­re. Minden nemzet úja a maga iro­dalmát, önismereti céllal. Hogy megismeije, milyen a lelke, müyen szenvedélyek, örömök és indula­tok mozgalják. Verssel vagy novel­lával, regénnyel vagy esszével akarja közölni olvasóival, mi izgat­ja, mi bántja, minek örül. így aztán Európa szívében sok­féle tükrünk van. Mindegyik ön­magát tükrözi, a maga korát, a maga nemzetét. Vannak cseh tük­reink, németek, lengyelek, magyar és szlovák tükrök. Egy más föld­gyar klasszikus Mikszáth műveit szlovákul, a szomszéd házból hoz­tak nekünk más tükröt, egy más irányba állítottat. Segít nekünk megtudni, mit érez irántunk a szomszéd, milyennek lát bennün­ket, miként emleget bennünket. A kölcsönös ismertség hiánya, s a görbén felállított tükrök az alap- problémája a szlovák-magyar meg nem értésnek. Mikszáth Kálmán prózájának nagy részét Szlovákiának szentel­te. Nem a mainak, hanem a száz évvel ezelőttinek. Első nagy iro­dalmi sikert a Tót atyafiak (Slo­venskí rodáci) című elbeszéléskö­tete hozott neki, majd rögtön a második is, A jó palócok (Dobrí Plavci). Mindkettő olyan új tükör, mely a történelmi Magyarország két nemzetiségét mutatja: a szlo­vákokat és a palócokat. A magyar olvasók körében így váltak a szlo­vák hegyek, völgyek és az ódon vá­roskák varázsos világgá: ezeket Mikszáth fedezte föl számukra. Mikszáth a síkföldi Szegeden me­sélte el és vetette papírra a szlovák táj, a szlovák nép iránti lelkesedé­sét és csodálatát, s mindazt, amit Selmecbánya iránt érzett, ahol az evangélikus líceum két utolsó évét végezte. Mikszáthnak köszönhe­tően vált a Felföld, ez a szlovák fül számára oly szörnyen hangzó Fel­vidék varázslatos tájjá, melynek oly sok oldalt szentelt könyveiben. Amikor elolvastam Mikszáth történeteit a szlovák emberekről, meg voltam hatva. Olykor persze meglepődtem. S néha haragud­tam. A tükrök nem hazudnak. A szerző arcát mutatják. Ezen nem változtat az előzékenység, sem a diplomácia. Mikszáth és a mai szlovák olvasó közt évszázadnyi szakadék tátong. Sok minden megváltozott. A szlovákok nem tó­tok. Szlovákia nem Felvidék. Mikszáth imádja a szlovák em­bereket, a történelmi Magyaror­szág állampolgárait. Nem mindig és nem fenntartások nélkül. Szö­vegeiben találunk szakaszokat a pánszláv izgatásról, a tótok korlá­tolt értelmi képességeiről, alko­holfüggőségükről, alázatosságuk­ról. Mai olvasójának gyakran van A Selmecbányái óvárosban szeptember 10-ére felújított Kammerhof (Kamaraudvar) utca eleje (TASR/Jozef Poliak) ca (Šašorica) című, 1902-es csodá­latos kisregényében, egy tabáni kocsmán belül együtt ábrázolta az átutazó szerbek, németek és szlo­vákok történeteit. Végül - hosszú éveken át a magyar országgyűlés képviselője volt, Tisza Kálmán párt­jában. Jó barátja volt Tiszának. Sem a - szlovák történelemben s Szlovákia mai területén nem népszerű - kormányfő, sem Mik­száth nem rejtette soha véka alá, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségeinek elmagyarosítása jó gondolat, és hasznos. Bizony, er­ről is tudnia kell a szlovák olvasó­nak, amikor Mikszáth bájos elbe­széléseit és regéit olvassa. Az iroda­lomtörténet szerint Mikszáth sok kiemelkedő műve a magyar dzsent­rit bírálja. S maga a Mikszáth- életmű a magyar nemesség és a po­litikai elit hanyatlásának krónikája. Mindezt vüágosan látta, élesen, de humorral. Am a pánszlávizmus legkisebb említésére elvesztette humorérzékét. A magyarok féltek a nagy szláv Oroszországtól. A cár­tól, aki segítette az osztrákokat a szabadságharc letörésében. Tehát Mikszáth is aggódott a magyarsá­gért. Nem vette észre, hogy ez a jö­vőféltés homályosította vagy torzí­totta el a nem magyar országlakók­ra való rálátását. Csak a Felföldet, a Felvidéket látta, csak mint tájegy­séget. így csak tótok szerepelnek műveiben, ezek a kedves és megha­tó néprajzi díszek - de nincs és nem lehet ilyen politikai nemzet. Hát ilyen tükrözésekkel talál­kozhat a száz évvel ezelőtti klasszikus Mikszáthot olvasva a mai szlovák olvasó. A nemzeti tükrök problémája ma is időszerű. Mikszáth olvasásakor igyekez­tem meglátni, mi történt a 19. és a Mikszáth Kálmán szlovák tükörben 2009. szeptember 10-én Selmecbányán mutatták be a Tvrdé kotr- by és a Fešáci című szlovák Mikszáth-köteteket fordítójuk, Karol Wlachovský és összeállítójuk, Kiss Gy. Csaba jelenlétében. A ren­dezvényt A SZNM - Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma és a Szlovák Bányászati Múzeum közösen szervezte. A Szalon hasábja­in Anton Hykisch sok tekintetben újszerű, az említett rendezvé­nyen elhangzott köszöntőjét közöljük. 20. század fordulóján, itt, nálunk, a „Felföldön”. A helyzet nem volt rózsás. Párhuzamokat kerestem, olyan írót, akit akkor a szlovákok olvastak. Már aki tudott olvasni. Svetozár Húrban Vajanský, a for­radalmár Miloslav Húrban fia ugyanabban az évben (1847) szü­letett, akárcsak Mikszáth. Egy nemzedék. Mindketten ugyanab­ban az Osztrák-Magyar Monar­chiában. Mindketten egy kis falu­ban. S mégis, mennyire eltérően felállított tükrök! Nem akarok itt Vajanský életéről és eszméiről szónokolni. Mindketten nagyon népszerűek voltak a maguk nem­zeti közegében. Mikszáth - az el­més széljegyzetíró, csupa humor és derű, a dzsentri szatirikus bírá­lója. Vajanský - humortalan em­ber, komor, mint Tolsztoj vagy Turgenyev, akikért rajongott. Re­gényeiben és novelláiban arra ke­resi a választ, miként lehetne megmenteni a nemzetét elhagyó köznemességet. Amikor Mikszáth Pesten képviselósködött, Vajanský háromszor kóstolt bele a börtönbe. Igaz, gavalléros börtön volt ez, ét­teremből hordták neki a kosztot, de mégis börtön volt. Ketten ugyanabból az ország­ból, ugyanabban a korban. Csak­hogy az ellenkező oldalon. Mit szólnának ahhoz, ha bemutatnák a magyar olvasónak Vajanský kissé szentimentális novelláit és regé­nyeit? De lehetne idézni a 19. szá­zadról szóló esszéit is, melyekben a vadkapitalizmus haragjáról ír, s az alapvető és hagyományos érté­kek védelmének szükségességé­ről. A szláv vagy az orosz lélek rej­telmeiről, Dosztojevszkijről. Persze, ki is olvasna ma ilyesmit. De ez is a kor tükre, s egy nemzet tükre. Végül, prózaíróként szükséges­nek tartom hangsúlyozni, hogy a száz évvel ezelőtti Mikszáth-szö- vegek - bizonyos politikai illúzió­vesztések dacára - írásművészeté­nek varázsa megmaradt. Megőr­ződött a történet fölötti öröm is. Még mindig eleven, ahogy Mik­száth megidézi számunkra Besz­terce, Lőcse, Nógrád vagy Turóc hangulatát. Nem lehet nem meg­látni az egykori selmeci kanyargós utcák alakjait, nem lehet nem meg­hallani a lányok és fiúk vihogását, a cipők kopogását a köves járdán. Mindezért üdvözlöm szülővá­rosomban ennek a magyar klasszi­kusnak, ennek az egykori selmeci diáknak a szlovákra fordított műveit. Azt kívánom, hogy a mi két nemzetünk íróinak irodalmi tükrei oszlassák el a kölcsönös bizalmat­lanságot és tudadanságot, s te­gyenek bennünket a közös euró­pai ház jó szomszédjaivá. Szeptember 11-én nyitott napokat tartottak a Selmecbányái Központi Bányászati Levéltárban is (SITA/Dušan Hein)

Next

/
Thumbnails
Contents