Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)
2009-09-14 / 212. szám, hétfő
6 Kultúra UJSZO 2009. SZEPTEMBER 14. www.ujszo.com RÖVIDEN wm. S8ÉÉSHI ‘ J- áSMfiPttfe gSggg r SgSIS Lukács János és Ladislav Staňo Kassa. A Löffler Béla Múzeum (Erzsébet utca 20.) meghívja a képzőművészet híveit Lukács János és Ladislav Staňo közös szobrá- szati-kisplasztikai kiállítására (kurátor: Andy Gore). Megnyitó: szeptember 16-án (szerda) 16.30. Megtekinthető október 11-ig. (cs) KMG-aktuális Dunaszerdahely. A Kortárs Magyar Galéria legújabb tárlatán péntektől Farkas Ádám szobrászművész és Rákossy Anikó festőművész közös kiállítása látható. Megtekinthető október 9-ig. A képen Farkas Ádám Álmőbiusz 2008 című alkotása. (ú) (Somogyi Tibor felvétele) A Lebanon című 1982-es közel-keleti konfliktussal foglalkozó izraeli háborús film kapta a 66. Velencei Filmfesztivál szombat esti díjkiosztó gáláján a legjobb filmnek járó Arany Oroszlán-díjat. A képen az alkotás rendezője, Sámuel Maoz. A legjobb színész díját Colin Firth brit művész kapta, a legjobb színésznőét az orosz Kszenyja Rappaport. (Képek: AP Photo) Tőzsér Árpáddal a költői versenyekről, hat évtizedes pályájáról és a „magánbirodalmakról" A képzelet szeme Hetvennégy évesen úgy látom: harminc évig úgy tettem, mintha költő lettem volna, a másik harminc év pedig azzal telt el, hogy megpróbáltam felnőni a látszatomhoz... (Somogyi Tibor felvétele) Tőzsér Árpád a közelmúltban Esti dramolett című versével elnyerte a Salvatore Quasimodóról, a No- bel-díjas olasz költőről elnevezett balatonfüredi nemzetközi költőverseny fődíját. Fáradhatatlan alkotókedvű Kossuth-díjas költőnket ennek apropóján kérdeztem. MISLAY EDIT Nem arról faggatnám, milyen érzés volt átvenni a díjat, hiszen egy helyen úgy nyilatkozott, hogy a díjak, a „karácsonyfa- díszek” jelentőségében nem hisz. Inkább arról kérdezném, vajon mitől függhet a siker egy költői versenyen? Hiszen ez mégsem egy olyan műfaj, ahol stopperórával vagy méterrel le lehet mérni, ki a legjobb. Költői versenyek mindig is voltak, már a vén Vejnemöjnen is énekkel győz a hetyke Joukahainen fölött (nyakig a földbe dalolja). Csakhogy az újkori költőversenyek eredménye mindig a stopperórán múlik: siet-e, késik-e, mikor nyomják meg a gombját, s főleg hogy ki tartja a kezében. S ezt az utóbbit, azaz hogy kié a stopper, sohasem lehet biztonsággal tudni. Az istenadta költő (ha eléggé „istenadta”, azaz eléggé naiv) azt hiszi, hogy a „szakmától” kapja az elismerést, de valójában úgy kétharmad részt minden irodalmi díj ideológia, s csak egyharmad részben értékkifejező. Áz én Esti dramolettem úgy hiszi magáról (az istenadta),hogya „spiritualizmusával” győzött. Korunk racionalista és egoista sivatagában az embert a más, az anyagi világon túli, a misztikus források szomjúsága gyötri, de szomjának kifejezéséhez nincs hiteles nyelv. Remélem, a zsűri és az „ideológusok” a versem hiteles (?) spirituális nyelvét díjazták. Költői pályája több mint ötven évvel ezelőtt indult, ha aszerint számolom, hogy tizenévesen kezdett el verseket írni. Ha össze akarnánk hasonlítani, milyen volt a viszonya a pályakezdő, tizenéves Tőzsér Árpádnak az irodalomhoz, a költészethez, és milyen a mai Tőzsér Árpádé, mi a leglényegesebb különbség? Az első, nyomtatásban megjelent versemre jól emlékszem: egy magyarországi gyermeklap, a Pajtás közölte, 1949-ben. Tizennégy éves voltam, s a versem természetesen az „úttörőélet” szépségeit zengte. Ennek pontosan hatvan éve. A hatvan évre visszanézve azt kell mondanom, későn érő típus vagyok: a hatvan évből harminc kísérletezéssel, a világirodalom begyűjtésével, újraindulásokkal telt el. Fitzgerald mondta: Az ember először úgy tesz, mintha művelt volna, aztán felnő a saját látszatához. Hetvennégy évesen úgy látom: harminc évig úgy tettem, mintha költő lettem volna, a másik harminc év pedig azzal telt el, hogy megpróbáltam felnőni a látszatomhoz. Ha csak az utóbbi években megjelent köteteit veszem számba, akkor is azt kell mondanom, lenyűgöző a munkabírása, az alkotói ereje. Idén is újabb verseskötettel jelentkezik. És nemcsak verseket ír, hanem fordít is, tanulmányokat, esszéket ír, emellett szerkesztőként is dolgozik. Mi az, amiből ezt a hatalmas alkotóenergiát meríti? Erre a kérdésre csak elmés vagy kevésbé elmés közhelyekkel lehet válaszolni. Ilyesmikkel: túlságosan sokáig járt üresen a (malom)garat, s most valószínűleg az üresjáratok éveiben felgyülemlett energiáimnak köszönhetem az elismeréseket. Talán be akarom hozni a lemaradásomat. Vagy: aszkétatípus vagyok, a világi javakat illetően nagyon kevéssel beérem, s amennyiben az „alkotó erő” mindig pluszenergia (ezt egyébként Kertész Imre mondja), annyiban nekem több energiám jut az alkotásra, mint másnak. S folytathatnám a sort. A valóságos forrás mibenlétének a jóisten a megmondhatója. Az írás, szokták mondani, nagyon magányos foglalkozás. A Szent Antal disznaja címmel közreadott naplójegyzeteiben úja, hogy ön a sokadalomban mindig nagyon magányosnak érzi magát, a könyvei között azonban soha nem érzi a nyomasztó idegenséget, és a halott vagy személyesen jelen nem levő szerzőkkel válogatás nélkül tud találkozni. Ezek szerint jobban szeret az irodalmon „belül”, mint azon „kívül” élni? Nagyon melléfogok, ha úgy látom, hogy ön a műveivel egy olyan gazdag és színes magánvilág(b)iro- dalmat igyekezett létrehozni, amelyben a leginkább otthon lehet? Igen, ezt elfogadom. Az írót elsősorban a képzelete teszi íróvá, a képzelet viszont mindig magánvilág, magánbirodalom. Ilyen magánvilága persze mindenkinekvan, csak az íróé talán kicsit tágasabb, mint a közönséges halandóé. S újabban, a computernek köszönhetően, sokan mintegy „kint” hordják a magánvilágukat: elfogadják, hogy más „képzelődjön” helyettük. Mi több, már az alkotók is sokszor lemondanak a „magánvilágukról”. A Népszabadságban olvastam valamelyiknap: négyen összeálltak és összedobtak egy regényt. - Alvin Toffler, az amerikai futurológus mondja: Az internet olyan világ, amelyben az irodalom az amatőrök kezébe kerül. - Acomputer kifordítja az embert: a belső kívülre kerül, a „magányos foglalkozás” teammunkává, termeléssé silányul. Szintén a Szent Antal disznajában ön Descartes szavait idézi és kommentálja, így: „»...jól használja fel az időt«, aki »egy zöldellő fát, színpompás virágot, szálló madarat néz...« Kinézek az ablakon. Zöldellő fát, színpompás virágot, szálló madarat keresek. Nem találok. Ősz van. Mintha a föld is hetvenéves volna. Persze földtörténeti hetvenéves. írok magamnak néhány fát, madarat. Hogy legyen mit néznem.” Most mi a helyzet, ha kinéz az ablakon? Még friss a szememben Balaton- füred. Az Esti dramolett címe utalás Babits Esti kérdésére: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad?” Az én versem a „leszáradt fűről” szól. De úgy végződik, hogy „Valaki akkor is kosbor-szemünkkel / néz, mikor tükör-édenben járunk”. Azaz a képzeletünk szeme, az ember örök transzcendáló képessége és készsége akkor is láthatja a zöldellő fát, a színpompás virágot, a szálló madarat, a működő világot, amikor az már nem vagy csak alig működik és létezik. OTTHONUNK A NYELV Kire és mire vonatkozik az államnyelvtörvény? (1) SZABÓMIHÁLY GIZELLA Az utóbbi hetekben egyfajta nyilatkozatháború bontakozott ki az államnyelvtörvény módosítása kapcsán, ennek kicsúcsosodása volt (legalábbis szlovák részről) a kulturális minisztérium egész oldalas hirdetése, amely a szeptember 12-i számban jelent meg az Új Szóban. Ha akár ezt, akár a különböző tévés vitaműsorokban elhangzott érveket és magyarázatokat megvizsgálja az ember, nyilvánvaló, hogy néhány alapvető kérdés körül forognak. Ezek szerintem az alábbiak: 1) Mennyiben vonatkoznak a törvény rendelkezései az egyénekre, az állampolgárokra?; 2) Milyen kommunikációs helyzeteket szabályoz a törvény?; 3) Korlátozza-e a törvény a nem államnyelvű megszólalásokat, ezen belül a) a kisebbségi nyelvhasználatot, b) a standardtól eltérő szlovák nyelv- változatokat? Az említett minisztériumi hirdetés - akárcsak a kérdésben megszólaló szlovák illetékesek - azt róják fel az ellenzőknek, félrevezetik a közvéleményt, amikor arról beszélnek, hogy a törvény alapján megbírságolhatok természetes személyek. A hirdetésben is idézett megszólalások között van e tekintetben nem helytálló, hiszen egyértelmű, hogy pl. az ügyfél, a beteg, a gondozott, a tűzoltóság segítségét kérő a törvény értelmében nem büntethető, mert számukra a törvény nem írja elő az államnyelv használatának kötelességét. Az államnyelv használatának kötelezettsége a törvényben felsorolt jogi személyekre és intézményekre, pontosabban ezek alkalmazottaira, munkatársaira vonatkozik, hiszen egyértelmű, hogy a nyelvet nem az intézmény mint olyan (pl. a posta, a tűzoltóság, a rendőrség, televízió), hanem az ott dolgozó emberek használják. Tehát alapvetően az a kérdés, szankcionálhatók-e ezek a személyek? Hogy erre választ adjunk, egy kis kitérőt kell tennünk, és meg kell vizsgálnunk a jogi norma fogalmát. A jogi norma (pl. adott törvény, annak egy konkrét szakasza) „állami kényszerrel biztosított általános magatartásszabály”, amelyet a jogalkotó bizonyos feltételek fennállása esetén elvár azoktól, akikre a rendelkezés vonatkozik. Ajogi norma azt is előírja, müyen jogkövetkezményei lesznek az előírásban foglaltak elmulasztásának. Az államnyelvtörvény egyes rendelkezései esetében a jogi norma elemei a következőképpen jelentkeznek: a 2. § (5) bek. szerint a törvény „az állami szervekre, a területi önkormányzati szervekre, egyéb közigazgatási szervekre, jogi személyekre, vállalkozó magán- személyekre, valamint magán- személyekre vonatkozik”. Müyen magatartást vár el ezektől a jogalkotó? E tekintetben az egyes alanyoknak eltérő kötelességeik vannak: az állami szervektől, a területi önkormányzati szervektől és más közigazgatási szervektől a jogalkotó elsősorban is azt válj a el, hogy védjék az államnyelvet, és e célból (saját hatáskörükön belül) maguk is ellenőrizzék a rendelkezések megtartását [2. § (1) bek.]. Az ún. hivatalos/hivatali kapcsolattartásban a) az állami szervek, a területi önkormányzati szervek és egyéb közigazgatási szervek, az általuk, valamint a jogszabályi úton alapított jogi személyek a hivatali érintkezés során az államnyelvet kell, hogy használják [3. § (1) bek]; ezeknek az intézményeknek a dolgozói, valamint a közlekedési és a távközlési vállalatok, a posta alkalmazottai, az állami alkalmazottak, a szlovák fegyveres erők, a fegyveres rendvédelmi szervek és egyéb fegyveres testületek, valamint a tűzoltóság tagjai pedig kötelesek az államnyelvet ismerni, azt a hivatali érintkezés során használni [3. § (2) bek]. Az e rendelkezésekben előírt magatartás (azaz az államnyelv használata a hivatalos/hivatali és szolgálati érintkezésben) megszegése esetén a felügyeleti szerv (a kulturális minisztérium) valóban csak az érintett intézményt bírságolja meg (ha nem szünteti meg adott határidőn belül a feltárt hiányosságokat). Az alapvető kérdés azonban az, hogyan reagál erre az érintett intézmény. Erről a következő írásban lesz szó.
