Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)
2009-09-12 / 211. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. SZEPTEMBER 12. www.ujszo.com Burián László szerint ha minden ember egy gyufaszálnyi fényt hozna ebbe a sötét világba, ragyogna az egész, s ha egy kis szeretetet adna, szépen tudnánk élni „Hiszek a véletlenben, mely megett Isten nevet...” Burián László esperes-plébános szereti, ha Laci bácsinak szólítják (Somogyi Tibor felvétele) Magyarországon az 1995-ben alapított Kisebbségekért Díjjal tüntetik ki azoknak a hazai és határon túli szervezeteknek, illetve személyeknek munkáját, akik kiemelkedő tevékenységet végeztek a kisebbségek érdekében. Idén augusztus 20-án Budapesten Bajnai Gordon miniszterelnök adta át a díjat azoknak, akik munkásságukkal nagyban hozzájárultak a nemzeti identitás, a magyar kultúra megőrzéséhez és fejlesztéséhez. Több határon túli személyiség és szervezet között elismerést kapott Burián László ebedi esperes-plébános is. GULYÁS ZSUZSANNA „Szólítson egyszerűen Laci bácsinak” - mondja, miközben betessékel a szobába. Majd mielőtt ő is leülne, kisiet a konyhába, és három mobiltelefonnal a kezében jön vissza. A hívek megszokták, hogy bármikor felhívhatják kedvenc papjukat, mindenki Laci bácsiját. Nem zavarja, hogy szinte állandóan csörög a telefonja? Egyáltalán. Habár kezdetben nagyon hadakoztam a mobiltelefon ellen. Egy kedves doktornő győzött meg arról, hogy hasznos találmány. Koromat és egészségi állapotomat tekintve bárhol rosszul lehetek. Ezzel az ügyes kis szerkezettel viszont bármikor tudok segítséget hívni. A hívek is megszokták, hogy a nap huszonnégy órájában rendelkezésükre állok, így jelenleg három telefonom is van. Egyébként telefonon értesítettek arról is, hogy a díjazottak között vagyok. Először azt hittem, hogy valaki a bolondját járatja velem. Csak akkor hittem el, hogy nem csalás és ámítás az egész, amikor a kezemben tartottam az elismerést. Nem ez az első kitüntetése. 2000-ben Pro Probitate (Helytállásért) díjjal ismerték el önzetlen közösségszolgálatát, 2005-ben Esterházy Emlékéremmel tüntetette ki Budapesten az Esterházy János Emlékbizottság. Ezt a díjat azoknak ítélik oda, akik a felvidéki magyarság megerősítéséért dolgoznak, és gróf Esterházy János szellemi örökségének szolgálatában folytatják tevékenységüket. Magyarország a Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetéssel ismerte el a köz szolgálatában végzett tevékenységét. Mit szólt ezekhez az elismerésekhez a környezete és a hívek? A szlovák hívek hozzáállása volt a legmeglepőbb. Annak ellenére, hogy ezeket a díjakat a magyarok melletti kiállásomért kaptam, a szlovákok is jöttek és gratuláltak. Ők is büszkék voltak rám. Hiszen én az ő papjuk is vagyok. Soha nem tettem és nem is tehettem különbséget a magyar és a szlovák hívek között. Nagyon szeretem a szlovákokat, papi pályámat is teljesen szlovák környezetben, a Nyitrához közeli Krušovcén (egykor Nyitrakoros) kezdtem. Hogyan fogadták ebben a színtiszta szlovák faluban? Annak ellenére, hogy egy árva szót sem tudtam szlovákul, a hívek nagy szeretettel és megértéssel fogadtak, én pedig igyekeztem a lehető leggyorsabban és legjobban elsajátítani nyelvüket. Prédikációimat szótárral fordítottam, s miután a plébános úr átnézte, felolvastam a misén. Egyébként a plébános többször megpróbált rábeszélni a reszlovakizálásra, hogy fizetést kapjak. Én viszont mindig megkérdeztem: hazudjam azt, hogy szlovák vagyok? Ha ezt aláírom, soha többé nem megyek fel a szószékre prédikálni. Hogyan kérhetném ezek után a hívektől azt, hogy vállaljanak áldozatot meggyőződésükért, ha én eladom magam? Mikor nemrégiben visszamentem Krušovcéra egy fiatal szlovák pap meghívására, az egykor tízéves hívek ma már nagyszülőként emlékeztek vissza a sok közös focizásra, szánkázás- ra. Mikor megkérdeztem tőlük, hogy milyen nemzetiségű vagyok, rögtön rávágták: hát szlovák! Senki nem emlékezett már arra, hogy mikor odakerültem, nem tudtam szlovákul. Akkor nekem oly mindegy volt, hogy pekný vagy pekná... Arra emlékeztek csak, hogy volt egy papjuk, aki szerette őket. Nyilván ezért lett tagja a párkányi Szlovák-Magyar Baráti Társaságnak is... Igen, de én ott is mindig elmondom, hogy magyar vagyok. Nem magyarul beszélő vagy magyar származású, hanem magyar. Egy alkalommal magyarországi paptársaimtól is megkérdeztem: miért van az, hogy egy bokáig érő Ipoly belőletek magyarokat csinál, belőlünk meg csak magyarul beszélőket? Én mindig büszkén vállaltam magyarságomat. Gyakran idézem a deáki születésű Se- rédi Jusztinián esztergomi érseket és hercegprímást. 1945-ben halt meg, végrendeletében pedig ezt írta: „Római katolikus anyaszent- egyházamat és magyar hazánkat mindig egyszerre, egyformán, igazán és önzetlenül akartam szolgálni, abban a biztos tudatban, hogy így összefonódva tökéletes a szolgálat, míg különválasztva sokszor tökéletlen, sőt néha veszélyes is lehet. Mindig következetesen hirdettem és követtem a változatlan igazságpt, úgyhogy súlyos megnyilatkozásaimat soha sem kellett visszavonnom, sem módosítanom vagy magya- rázgatnom, sem pedig előbbi cselekvési módomat megváltoztatnom vagy letagadnom.” Viszont, ha észreveszem, hogy a szlovák testvérek fülét bántja, amikor azt mondom, Felvidék, hát nem mondom. Elszomorító, hogy mindenhol - az újságokban is - állandóan csak a gyűlöletet szítják. Ha egy rózsahegyi vagy zólyomi szlovák azt olvassa az újságban, hogy ne menjetek Párkányba, mert ott nem szolgálnak ki titeket, elhiszi. Miért ne hinné el? De ez nem fordulhat elő. A szlovákok és a magyarok ezen a vidéken évszázadok óta békességben, tisztességben élnek. Összeköt minket a közös történelem és a kereszténység is. Mikor és miért döntött úgy, hogy a papi hivatást választja? Nagyon korán, szinte gyerekfejjel. Lehet, hogy unalmasan hangzik, de nagyon boldog gyermekkorom volt. Szüleim nem voltak túlzottan vallásosak, normális keresztény szellemben nevelkedtünk. Négyen voltunk testvérek, én harmadikként 1922. augusztus 19-én születtem Szencen. Az alapiskola (akkori elemi iskola) első öt osztályát itt végeztem, majd a komáromi bencés gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, ahol az internátus mellett működött egy kisszeminárium. Itt döntöttem el, hogy a papi hivatást választom. A kisszeminárium utolsó két osztályát Esztergomban fejeztem be, itt is érettségiztem, majd átkerültem a nagyszemináriumba. Pappá szentelésem előtt Mind- szenty József bíboros, hercegprímásjavaslatára 1945-ben hazajöttem. Sok értelmiségit - aki a népet vézethette volna - kitelepítettek, utánpótlásként nagy szükség volt ránk. 1946-ban szenteltek pappá a Szent Márton-székesegyházban. Édesapám gyógyszerész volt, és nagyon okosan vezetett minket. Mindig azt mondogatta, hogy olyan pályát válasszunk magunknak, ahol szabadok lehetünk, és nem függünk senkitől. így legidősebb bátyám orvos lett, másik két testvérem édesapa nyomdokaiba lépve a gyógyszerészi pályát választotta, én pedig a papi hivatás mellett döntöttem. Soha, egy percig sem bántam meg ezt a döntésemet, pedig voltak nehéz pillanatok. Nyilván a deportálásokra, a jogfosztottság éveire gondol. Bizony szomorú idők voltak azok. Mikor tudomást szereztem a deportálásról, úgy éreztem, hogy nem ülhetek tétlenül, tennem kell valamit. Levelet írtam hát a püspöknek, hadd menjek szolgálatot teljesíteni Csehországba a kitelepített magyarokhoz. Ö azt válaszolta, hogy rám itt van szükség. Erre én azt írtam neki, hogy addig, amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy a szögesdróttal körbetekert marhavagonokban elhurcolt, rabszolgaként eladott magyaroknak van támaszuk, nem nyugszom. Hiszen tőlük elvették a hazájukat, a családjukat, a barátaikat, a vagyonukat, még az Istenüket is el akaiják venni? Erre a levélre nem jött válasz, de kaptam egy ingyenjegyet, amivel elutazhattam Csehországba. „Hiszek a véletlenben, mely megett Isten nevet” - írta egyik versében Mécs László. Nekem filozófiámmá vált ekkor ez az idézet, hiszen szerencsés egybeesések sorozata vezetett el egyik faluból a másikba, egyik embertől a másikig. Kerékpáron jártam a településeket, ahol a magyar szentmiséken mindig zsúfolásig megteltek az egyébként üres templomok. Sajnos egyesek hátsó szándékot sejtettek ténykedésem mögött, ezért azzal az indoklással, hogy politikailag nem kívánatos a kint maradásom, hazaküldtek. Úgy tudom, hogy volt életének egy nagyon tragikus időszaka is, amikor a vallási üldözések idején koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték. Mivel vádolták meg? A vádirat szerint államellenes , összeesküvésben, illetve papok és szerzetesek tiltott határátlépésének megszervezésében vettem részt. Az internálások idején - amikor sokan akartak Ausztriába szökni - az osztrák határhoz közeli Nagylévárdon (Veiké Leváre) voltam káplán. Éppen itt - a Morava folyón átkelve - próbálkoztak sokan a szökéssel. Egy sikertelen szökési kísérlete után a nagy- szombati püspöki hivatal titkára kopogtatott be a plébániára, hogy elkérje személyazonossági igazolványomat, amivel a szomszédos településen lakó testvéréhez akart eljutni. Sajnos még a vasútállomáson elfogták, és miután az ott várakozó helyiek igazolták, hogy nem ő a személyazonosságiban feltüntetett személy, letartóztatták. Aztán én kerültem sorra... De erről nem akarok beszélni. Szörnyű, borzalmas dolgokat éltem át, amelyekről még édesanyámnak sem meséltem. Viszont ennek köszönhetem azt, hogy megtapasztalhattam, milyen az egyszerű munkásélet. A börtönben töltött évek után munkásként dolgoztam a Losonc melletti Ló- nyabányán, majd a pozsonyi Gu- monban. Az átélt borzalmak ellenére sikerült megőriznie pozitív életszemléletét. Nincs önben sem keserűség, sem neheztelés, pedig sokan megtörtek volna ennyi szörnyűség után. Mi adott önnek erőt a legnehezebb időkben? Egyértelműen az Istenbe vetett hitem. A hitem segített akkor is, amikor húsz éve kiderült, hogy nagy baj van a szívemmel. Az orvos akkor azt mondta, ha ezt sikerül rendbe hozni, akkor még elélhetek egy ideig. Azóta volt két rákom is, és látja, itt vagyok. Egyszerűen szeretek élni. Szeretem az embereket is. Nem szabad félelemben, rettegésben leélni az életünket. A félelem megbénítja az embert. Jézus is számtalanszor mondta: ne féljetek! Ennek ellenére még ma is sok keresztény (isten)félelemben éli le és szenvedi át az életét. Pedig a keresztény vallás központjában nem a szenvedés és az önsanyargatás áll. A mennyország elérése is csak a végső cél, hiszen az örök életet, az örök boldogságot már a földön is meg lehet valósítani. Itt a földön is szép életet kell élni. Ön szerint mi teszi széppé az életet? Az első és legfontosabb dolog a szeretet. Mikor megkérdezték Jézustól, hogy mi a főparancsolat, azt válaszolta: szeressétek az Istent, majd hozzátette: szeressétek felebarátaitokat. Én ennek a szeretetnek vagyok a bolondja. Meggyőződésem, hogy Isten ugyanúgy szereti a hitetlen embert, mint a hívőt. A régi rendszerben gyakran találkoztam olyan emberekkel, akik Isten nélküli életet éltek úgy, hogy tudtukon kívül a tízparancsolatot tartották meg. Ezek a parancsolatok minden ember életét értékessé teszik. Olyanok, mint az útjelző táblák. Lehet közlekedni nélkülük is, de nagyobb biztonságban vagyunk, ha betartjuk ezeket a jelzéseket, amelyek korlátoznak bár, de jót akarnak. Jelenleg mivel telnek napjai? Jár-e még szülővárosába, Szencre? Ebedi plébánosként szolgálom a híveket, de szívesen kisegítek a környéken is. Szencre már nem járok, nincs kihez. Ugyan élnek még távolabbi rokonaim a városban, de velük csak telefonon tartom a kapcsolatot. Szüleim után testvéreim is meghaltak, lányom jelenleg Pesten él. ??? Igen, van egy lányom. Pontosabban nevelt lányom, az öcsém lánya, akit - miután szülei meghaltak, és másik két testvérem nem tudta magához venni - ötéves korától lányomként szeretek. Jutka most egy magánszanatóriumban dolgozik, félje vegyészmérnök, és van két szép felnőtt gyermekük. Szóval nagypapa is vagyok... Lesz-e folytatása a Hiszek a szeretet végső győzelmében címmel megjelent könyvének? Nem, nem... Viszont a szeretet végső győzelmében továbbra is rendüledenül hiszek. Hiszek abban, hogy minden ember tehet azért, hogy egy kis fényt vigyünk az életbe. Egyszer Pozsonyban, a Téli Stadionban volt egy korcsolyaverseny, ahol a befejező résznél lekapcsoltak minden lámpát, és mindenkinek meg kellett gyújtania egy szál gyufát. Érdekes, hogy olyan fényesség lett! Máig kísért ez a kép, és gyakran mondogatom: ha minden ember csak egy gyufaszálnyi fényt hozna ebbe a sötét világba, ragyogna az egész. Ha mindenki egy kis szeretetet adna, olyan szépen és boldogan tudnánk élni!
