Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-22 / 195. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. AUGUSZTUS 22. Szalon 11 SANZON ETUD A szú dolga SZALAY ZOLTÁN Azt mondta a szakállas, beesett arcú férfi, hogy visszajönnek érte, egy óra múlva itt vannak. Ó nem válaszolt, a régi, ütött-kopott nagyórát bámulta, mint általában. Fél kettőt mutatott. A szakállas valószínűleg nem is várta, hogy válaszoljon, megszokhatta már, hogy nem beszél, hiszen jó ideje így volt ez már. Nem ó hagyta el a beszédet, hanem az őt: mióta észrevette, hogy a nyelv, amelyet annak idején megtanult használni, valami egészen mássá, ismeretlenné változott, nem kívánt vele élni többé. A szavak ugyan nagyjából ugyanazok maradtak, de a nyelv a maga teljességében elhagyta őt. Most is az öreg órát figyeli, ahogy ráérősen tiktakol: ez maradt az egyetlen mozgó dolog a házban magán az öregemberen kívül. Na meg az a lusta csótány, amely olykor átslisszolt a konyhán, de az nem érdekelte ót. Egész nap mást sem csinált, csak ült a nyikorgós díványon, és farkasszemet nézett az órával, amely lehet, még nála is idősebb volt. Várta, melyikük bírja tovább. Az óra fél kettőt mutat. Egyfolytában ketyeg, jár a másodpercmutató, de a kis- és a nagymutató csak nem akarnak megmozdulni. Ennek a csalásnak utána kell járni. Nem támaszkodott a botjára, pedig ott volt most is a dívány melletti kis zsámolyra fektetve, de csak akkor használta, ha a szakállas férfi vagy a széles vállú, vastag szipirtyó itt voltak. Azok látni akarták az elesettsé- gét, a nyomorultságát, hát csak örüljenek neki. Meg dühöngeni akarnak a rendetlenségén, hogy a borotvapamacsot állandóan a konyhaasztalon hagyja, hogy kilö- työgteti a tejet a padlóra, hogy csak úgy szertehagyja az alsónadrágjait az egész házban. Hát legyen meg az akaratuk, mielőtt jöttek (szombatonkéntjártak csak, elvétve vasárnap is), szépen elrendezett mindent úgy, hogy elégedettek legyenek, eljátszhassák a szokásos színdarabot. Most azonban már egészen mindegy. Ma estére itt kő kövön nem marad, ezt mondta a szakállas, mielőtt elmentek volna. Egy pillanatra megfordult a fejében, talán meg kellene kérdeznie, miért éppen itt, miért éppen ővele történik mindez, de aztán rögtön kapcsolt: nem lett volna értelme. Az ilyen dolgokra mindig megvan az úgynevezett ésszerű magyarázat. Afejlődés szükségszerűségei. A szúnyoghálós belső ajtó hangosan bevágódott mögötte, a másik ajtó nyitva volt, s most is nyitva hagyta, hadd áramolják be valamicske levegő ebben az alig elviselhető fülledtségben. Lassan ara- szolgatott a kapu felé a feltöredezett betonon, még mindig hallotta odabentről a nagyóra pontos tikta- kolását. A kapuajtó mélyen dörmö- gött, ahogy elfordult a sarokpántokon, be azonban ezt sem csukta maga után. Csendes, nyomorultul csendes volt az utca. Mindent elvittek már, ami mozdítható volt, sokan még az ablakkereteket is kivették a helyükből, s ahogy belátott a házakba, elhagyatott odú volt mind. Hiányoztak a kerítések is sok helyről, jobban megéri leadni a gyűjtőben, mint hagyni, hogy itt vesszen. Ót is meg akarták győzni a szakállasék, hogy vitethessenek el mindent, legalább a még használható bútorokat, de amikor megjelentek a teherautóval, egyszerűen kizárta őket. Még mit nem, hogy elkótyavetyéljék az Kézfogás a boszorkányokkal ő kiszolgált bútorait. Azok már vele együtt fognak elrohadni. Mit érdekli őt, hogy a többiek elcipeltek mindent. Magukra találnak-e még azok a bútorok az idegenben? Hiszen még a bennük maradt szúk is megbolondulnak, ha beviszik őket a zajos nagyvárosi forgatagba. A szú- nak csendre van szüksége, hogy az éjszakai nyugalomban halkan per- cegve dolgozhasson. Dolgozik a fában az idő. Nála a szúnyoghálós ajtó szemöldökfájában munkálkodott egy szú minden éjszaka, amióta csak az eszét tudja. Ki tudja, talán ha erősen megmarkolná azt a lécdarabot, szétporladna már. De a szú tudj a, mit csinál. A Szerdáék és a Lukácsék háza közötti kis sikátoron haladt végig, amely csak egyetlen embernek való járóhely szélességű volt. Ezt a két házat is lecsupaszították, mezítelenül álltak a helyükön. Ő még mint a Szerdáék és a Lukácsék házára emlékezett rájuk, bár ki tudja, legutóbb kik lakhattak itt. Nem járt az utcára, mióta elhagyta őt a nyelv. Ha elmarad a nyelv, elveszik a világ is, nem érdemes erőltetni. Most azonban ez a két ház már nem volt sem a Szerdáéké, sem a Lukácséké. Saját magukban, saját puszta valójukban álltak csak ott, már mint a pusztulás jegyesei. Legalább ezekben az utolsó pillanatokban saját maguké lehetnek. Kissé megszeppenten tekingetett körbe, amikor a sikátoron átérve kilyukadt a falu közepén. A templomon persze nem sok minden változott, az már évszázadok óta ugyanott áll, bár szólt arról valamiféle legenda, hogy egyszer borsószemeken odébbgurították, mert valakinek az útjában volt. Vagy az talán a szomszéd falu templomáról szólt volna? Most már egészen mindegy. A homlokzatát az utóbbi időben csinosíthatták ki, nem emlékezett arra a falfestményre, amely, ezt még valamennyire ki tudta venni gyengécske szemével, Szent Mihályt ábrázolta a napfényben csillogó kardjával. Milyen hatalmas és milyen élénk színű, mostanában készülhetett. A magas torony a falu szinte minden pontjáról látszott, de hogy az alulméretezett toronyóráról le tudja olvasni az időt, közelebb kellett férkőznie, ahhoz meg át kellett jutnia a másik utcába, egy sornyi ház megkerülésével. Ahogy kijutott a községháza előtti térre, ahol a magas árbocon ott felejtettek, vagy talán szándékosanhagytak ott egy zászlót a község címerével, megpillantotta a távolban a gátakat. Két oldalról határolta töltés a falut, állítólag még sok évvel korábban kezdték őket felhúzni, de ő ezelőtt sosem látta őket. A szakállas ejtett el időnként egy- egy megjegyzést, hogy na, épülnek már a zárógátak, koporsóba teszik ezt a falut. Meg hogy még a templomtorony csúcsa sem fog kilát- szódni a víz alól, olyan magasak azok a töltések. Valóban magasak voltak, hosszan nyúltak el észak-déli irányban, fekete, fenyegető kátrányszínük csendes félelmet lopott az öregember szívébe. Most már tényleg el kell hinni. S valami távoli morajlást is hallani vélt, talán a gátakon túlról, vagy talán valahonnan sokkal közelebbről, a lelke legaljáról. A községháza előtti akácfák élénken virítottak, egy régi padot fedezett fel az árnyékukban, szédelegve támolygott oda hozzá, s leroggyant. Hatalmas poszméhek búgtak körülötte, az egyik egészen közel repült az arcához, mintha nyíló virágot keresne rajta. Ez is elég bolond egy rovar, de nem hessegette el, rájön az majd magától is, hogy itt áporodott öregszagon kívül mást nem talál. Mi lesz vajon ezekkel a fenséges zöld fákkal? Micsoda magabiztossággal készülnek továbbörökíteni magukat. Talán itt fognak virágozni és növekedni még az alatt a temérdek sötét víztömeg alatt is? S a templom, miért nem gurították el most is borsószemeken? Bár talán nem árt, ha valaki vigyáz majd erre a víz alatti világra. Olyan lesz ez itt, mint az az ősrégi kontinens, amelyet valamikor a történelem előtti időkben eltemetett a tenger. Hogy is hívták? Nem és nem jutott azeszébe a neve. Az egyik bokrocska mögül valami furcsa neszezés hallatszott, majd két eb tántorgott elő, egymásba akaszkodva. Vadul, hevesen üzekedtek, elfojtott nyüszítést hallatva közben, két csinos, ápolt bundájú apró korcs, még egymás pofáját is nyalogatták közben. Nem zavartatták magukat az öregembertől, a pad alá bújtak, ott bujálkod- tak tovább. Hát ezeknek sem szólt senki. Pedig még eltűnhetnének, nincsenek olyan messze a gátak, hogy az ilyen kicsi, gyors állatok ne tudnának még addig kereket oldani. De hát hogy magyarázza meg nekik, hogy itt már nem sokáig élvezhetik egymás társaságát. Legalább addig élvezzék. Otthagyta a kutyákat, hadd bujkáljanak a pad alatt diszkrét magányban, tovább botorkált az utca vége felé. Belátott mindenhova, de nem volt már igazán mit látni. Minden mozdíthatót eltakarítottak, kimerítő módon. A terebélyes postaépület, amely ezt az utcát uralta, s amelyet azelőtt mindenki fogdának hívott, odalent a föld alatt tartották ugyanis a rabokat valamikor nagyon régen, szintén tökéletesen üres, ablakok és ajtók nélkül, az előtte elterülő kis gyepen néhány kósza papírlap hevert. Régen mindig félelmetesnek tetszett előtte ez a hatalmas épület, a templom után a második legnagyobb a faluban, az emeletén különféle hivatalok székeltek, legalábbis azelőtt, onnan, az ablakok mögül minden házba be lehetett látni, ezt tartották a helyiek. Most ez is már csak egy téglarakás. Kirepültek már az ablakain mind a hatalom kísérteiéi, amelyek egyes időszakokban rettegésben tartották a falut. Amikor épp szabadság volt és jólét, ezek a kísértetek akkor is ott laktak a hatalmas „fogdában”, ahogy mindenki nevezte, és készen voltak bármikor előbújni. Lehet, nem is repültek el, hanem, ahogy Szent Mihály a templom homlokzatán, ezek is itt maradnak a víz alatti világban. Na de hogy is hívták azt az ősrégi kontinenst? Fáradni kezdett: nem is annyira a járkálástól, inkább a sok gondolkodástól. Rég elkopottnak hitt szavak kavarogtak a fejében, rég elfe- lejtettnekhitt történetek éledtek fel még egyszer, utoljára. Kavarogtak a szeme előtt a képek, az arcok, ahogy itt látta őket valamikor, ezen az utcán, a kalapok és az asszonyok főkötői, virágos kendők, díszes mellények. Most meg por ül mindenen, fülledtség, és akár hangosan kiabálhatna, nem hallaná már senki. Betért egy kis mellékutcába, egyre szaporábban haladt, úgy vélte, erre talán rövidebb úton eléri a templomot, de igazából maga sem tudta már, merre jár. Új utcák voltak ezek, kacskaringós utak, amelyeket még sosem látott. Szedte a lábát, amennyire bírta, hangosan lihegett közben és szűkölt, testes izzadságcseppek szántottak keresztül az arcán, belefolytak a szájába. íztelen izzadságcseppek voltak már ezek. Nem, innen már nem jut haza, ezek a kifosztott házak mind egyformák, ezek a poros utcák nem segítenek, nem maradt semmi, ami alapján megkülönböztethetné őket egymástól. Talán le kellene ülni valahol, bárhol, akár az út kellős közepén, és várni, várni, hogy beteljen az idő. Ahogy tóért a kis utcácskából, tágas térre jutott: szembetalálta magát a templommal. Szent Mihály alakja már-már fenyegetően óriásinak tetszett ilyen közelségből, úgy érezte, ha kinyújtja a karját, akár megérintheti az angyal kardját, megérezheti annak fémes hidegét. A súlyos vaskapu zárva, pedig milyen szívesen betért volna a kellemes hűvösbe. Leroskadt egy pádra az egyik fiatal akác tövében, és ültében vette szemügyre a toronyóra számlapját. Fél kettőt mutat. Ahogy a fejét csóválta értetlenül, beugrott a név: Atlantisz! Igen, így hívták az elsüllyedt kontinenst, Atlantisz, mondta ki fennhangon, és mosolyogva dőlt hátra a pádon. Igen, ő már örökre atlan- tiszi marad. TAKÁCS ZSUZSA Egyszer rám szóltak, hogy jöjjek már ki a vécéből. Nem jöhetett be senki, mert előtte fél órával elfordítottam a kulcsot az ajtóban. Összegyűjtöttem a lakásban minden kacatot, amit csak találtam, és jól megrakodva, teli kézzel bevonultam a legkisebb helyiségbe. Az az én kis váram, ahova a rablók és cselszövők nem juthatnak be olyan könnyedén, sárkányok és páncélos őrök őrzik az ajtót, kapukat, ablakokat. Végső bánatomban, mikor már könnyekkel ordítottam, hogy nem akarok kimenni, mert bizony apunak szüksége lett volna a közös mellékhelyiségünkre, felugrottam a lehajtott vécécsészéről és nagy menetelésbe kezdtem oda- vissza, hogy törjem a fejem. Nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni, új stratégiát kidolgozni, mert apu ökle csapkodta az ajtót, jajveszé- kelt hangosan, az én fülem meg ennek nem tudott ellenállni. És akkor megvilágosodtam, mert egy kis patkány bukkant föl rozsdásan, vizenyősen a vécé felé vezető csövekből zseblámpával a kezéTOM1 VINCE ♦ A nős férfiak a legjobb dolgozók. Ók sohasem sietnek haza a munkából. ♦ Napjaink gyermekbetegségei közé tartozik a korai érettség. ♦ Becsületesség sugárzik a szeméből. És ha lecsukja? ♦ Az életszomj még nem oka arra, hogy alkoholistákká váljunk. + Az ismerősöknek kölcsönadott könyvek bizonyítják, az ember nem kaphat meg mindent az élettől. ♦ A kritikus óvatosságát gyakran nem a bölcsesség anyja szüli, hanem a gyávaság lánya. ♦ Nevelési hibáinkért sokszor a gyerekeinket büntetjük. ♦ A valóságtól távol állni még nem jelenti azt, hogy a jövőt is látjuk. ♦ A kritikusoknak azt is meg kellene magyarázniuk az olvasónak, hogy az írók azért is írnak, hogy megélhessenek. így elkerülhetnénk a felesleges nézeteltéréseket. + Érdekes, hogy az emberek hová juthatnak nézeteikkel, ha nem járnak sehova. ♦ Arc nélküli ember. Nem lehet szembeköpni. ♦ Az emberek valamikor beszélgettek egymással. Most kommunikálnak. ♦ A jó író kihúzza a felesleges szavakat. Ajobb le sem úja. ♦ A vakhit olyan, mint a mankó: ben. Mellédobáltam a játékaimat, a kisvasutat és a Barbie babát szülés előtt, és mikor már csatlakoztam hozzá, utoljára visszanézve megpillantottam aput, aki épp feltépi az ajtót. De hogy fölfogta-e, hova lettem, azt már nem tudom. Két nap múlva másztam csak vissza, a vécépapírba kapaszkodva jöttem fel a mélyből, ekkor már egyedül. Nem zavart a környezetemben egy hang se, anyu ugyanúgy dúdolva a konyhában babrált, és az újság még mindig a Kultúra résznél állt nyitva. Ránéztem a karórámra, ami a dátumot is mutatta, és bizony furcsán, de rá kellett döbbennem, hogy még mindig kedd van, csak az ominózus eset előtt kb. öt perccel korábban. Még jó, hogy felfogtam négy perc alatt, mert apu már a vécé előtt körözött. Kitártam hát az ajtót, vittem magammal az összes kis játékomat, majd alaposan kezet mostam. Elvégre is a vécé egy kilométeres környezetében tartózkodtam. Felvettem a cipőm, hatalmas masnit kötöttem rá, anyunak annyit odaszóltam, hogy majd jövök, meg megyek játszani, s azzal rögtön ki is ugrottam az ablakon. segít a járásban, de akadályoz a futásban. + Az idézet, a sok idézet a gondolat koporsója. ♦ Ha egy igazi pesszimista elégedett arcot vág, biztos, hogy rossz hírt kapott. ♦ A legszomorúbb dolog, amikor minden nevetséges. ♦ Üres szavak is kitölthetik az emberek életét. ♦ Nem bűn hallgatni, ha nincs mondanivaló. ♦ Ne bizakodj el, ha egy fejjel kiemelkedsz a többiek közül. Talán nem is a te fejed érdeme. ♦ Gyalog is el lehet ütni másokat. ♦ A kis autó lehetőség arra, hogy a gyalogos visszavágjon. ♦ Ellenségeidről csak jót mondj, mert a legtöbbjét te szerezted magadnak. ♦ A szerénység olyan tőke, amelyből sokszor mások gazdagszanak. + Senkinek sincs annyi érve, mint annak, aki ha bajban vagy, nem akar segíteni. ♦ Elismerés illeti azokat, akiknek nincs mondanivalójuk, és ennél is maradnak. ♦ Sok ember bármit elhisz, ha suttogva mondják neki. + Addig ivott mások egészségére, míg tönkretette a magáét. ♦ Ha öregszünk, sok hibánkról leszokunk. Nincs szükségünk rájuk. ♦ Gazdag szókinccsel is elő íehet adni szegényes érveket. Drezda, a Frauenkirche maradványai (EPA/Matthias Hiekel) AFORIZMÁK Szabálytalanságok
