Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)

2009-07-11 / 159. szám, szombat

12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. JÚLIUS 11. www.ujszo.com ETŰD Fax ízű szivárványok TAKÁCS ZSUZSA Szégyenlős kislány töpreng a buszmegállóban. Túl bonyolult a menetrend. Megfejthetetlen a kis­lányoknak, a szeplősöknek. Biztos egy magas, hegyes orrú csúnya néni találta ki, aki mindig pirosra festette a körmét, és sosem hordott golyóálló mellényt. Persze, mindez csupán feltételezés, és a dühös kislánynak esze ágában sincs pont erre az illető­re haragudni. Főleg ha éppen mele­gedhetne otthon, kortyolhatna ka­kaót, fésülhetne póniszőrt, miegy­mást. Tonhal képű azért mégis mellé áll az élet lassú dolgairól elmélked­ni, más dolga sosem akadna. S ez mindössze csak egy húszasba kerül (a pénznemet kikérjük magunkat). Még azért dob, vagyis csak ejt egy la­za mosolyt, a szöszi mégiscsak könnyű falatnak bizonyult. Buszso­főr bácsi aztán két méterrel a vártnál később kezd lassítani. Az eső csak­nem bőrig áztat, tolakszik a nép, fogy az ülőhely. Öt perc zötykölődés után pánikroham sújt a kislányra: rossz buszra szállt, rossz irányba tart. Menekülés csak vészjáraton, embertömegi vész esetén. A szakál­las buszsofőr bácsi eszeveszetten hajt, a hónaljszagú tata pont az orr irányába préselődik. Bohócok az út mentén jobbra, aztán elmarad az utolsó ismert kép is. A fa urak még itt is zölden lazítanak, de a környékkel valami nem stimmel. Ismeretlen, és az alma túl soká esik le a fájáról. A hátsó ülésen ülők már fakulnak, mintha radírozná őket az amatőr festő fia. Kint azért csak enyhül az ég adta zuhany, a kislány kabátja körül pedig a legördülő vízcseppekből las­san egy minitó keletkezik. Még a hü­lye is látja, hogy nem erre a buszra való. Kegyetlen pillantások, egy to­rokköszörülés az elárusítók szom­szédjától, de akisszeplős azért tartja magát. Újabb megálló, de a telepü­lés neve már arabul van kiírva. A ke­letkező szabad helyet rögtön meg­támadják, már csurog a nyáluk, úgy megkívánták. Most a kislányról az újonnan érkezőkre terelődik a figye­lem. Középkorú, elegáns, és az ab­lakra mered. Magába roskad az uta­zás teljes időtartama alatt (még sze­rencse, hogy a végcél elérésekor fel­eszmél). Az iskolatáskás festett ze­nét hallgatva divatmagazintlapoz, a bibircshókás mama az orra mögül lesi. A sapkás az óráját manipulálja, hátha a szemei felgyorsítják a muta­tók mozgását. Nagy kanyar jobbra, dől az egész busz népe. Szimpatikus megálló, sokan búcsút is intenek a sofőr bácsinak. Szégyenlős kislány telefonfülke reményében követi őket, de aztán szemben épp rázendít az utcai zenész. Igénytelen és ócska, mégis úgy éli át, mintha az emberi­ségmámorban úszna tőle. Szőke kis­lány az üres padra ül, és beszúrja a levegő konnektorába a mobilja töl­tőjét. Már erősödik is az akku. Hotn ?žc5. '-sercrc , mspcGV ' l£C Ut K Tl*>l|s k, , . íl cefee-StíTtH ALsm hwni Kcu Eüee ni tartson V155ÍA AT KEU, tslUdNon MVÚ At A<SN0N A füstember futurista illanása CSEHYZOLTÁN „A futuristák közül legtehetsé­gesebb Aldo Palazzeschi. (...) Van egy regénye, IlCodicediPerela: hő­se füstből lesz emberré, és állandó félelme az, hogy szét fog gomo­lyogni, »nincs súlyom«, mondja rémülten és tétován” - jellemzi tö­mören Szerb Antal Pascal Dusapin operájának tárgyát. Ez az identitás­sá vált futurista-metaforikus súly­talanság azóta még hatványozot- tabb irodalomtörténeti súllyá vált, s ma már igazi kultuszmű, afféle bi­zarr, futurista evangélium a krisz­tusi korban egy kéményen égbe szálló, törvénykönyvet író rejtélyes lényről. Dusapin a széteső, a szinekdoché logikája szerint felépülő én tragé­diájának bűvöletében alkotta meg eddigi legsúlyosabb operáját, még­hozzá megőrizve, mi több zeneileg maximálisan kiaknázva az olasz nyelvet. Dusapin a névbe írt sorsot már a nyitókórus szövegébe bele­komponálta: „Pena! Rete! Lama!” - éneklik, miközben megszületik maga a név, mely három dolgot ölel magába: a kínt vagy büntetést (pe­na), a hálót (rete) és a pengét (la­ma). Marinetti híres golyószóró­definíciójának mintájára (golyó- szórók= kavics+moraj+béka), így könnyen felírható Perela (John Graham-Hall) futurista képlete is. A füstember identitása a darab vé­géig lényegében illanó, kiszámít­hatatlan egzisztencia marad, s ez kiváló alkalmat teremt a zene hol historikus (Dusapin hangszerelése rendkívül kifinomult, a kortárs ze­nei nyelv egyes jellegzetes elemei­nek felhasználásából fakadó lele­ményessége kifogyhatatlannak lát­szik), hol bölcseleti megokoltságú lebegtetésére a vélt és a kiismerhe­tetlen identitás között. A szimbolikus füstté válás lénye­gében az égbe való feljutás, a koz­mikusban való feloldódás vagy akár az apoteózis lehetőségeit hor­dozza magában. A cselekmény a sö­tét anyaméhből indul, majd a főhős egy mesebeli öregasszony segítsé­gével a királyi udvarba kerül, ahol szenzációként mutogatják, Dusa­pin itt mind zenei, mind gondolati értelemben a bulvármédiának tart görbe tükröt. A hatalom és a meg- regulázhatatlan csoda találkozása zajlik le a szemünk előtt: a bankár Rodella (Nicolas Couijal), a filozó­fus Piloné (Niels van Doesum), az érsek (Daniel Gundlach) mind­mind a hatalom egyes aspektusait testesítik meg. A küldetéses hős lát­szatát fenntartó főszereplőt kö­szöntik az udvar hölgyei is, különö­sen fontos Oliva di Bellonda márki­nővel (Nora Gubisch) való találko­zása, aki előbb arról értekezik, hogy képtelen a szerelemre, illetve gyűlöli a férfiakat, majd ez a turan- doti alapállás olthatatlan vággyá változik, mely Perelára irányul. Pe­rela gyakorta veszi át a rokokó re­gények tipikus kívülállójának habi­tusát, ez a „vadember-effektus” a szatíra klasszikus alapja. Perela ugyanakkor transzcendens kisu­gárzású egyéniség is, melyre ironi­kusan utal a harmadik fejezet (az opera nem felvonásokra, hanem fe­jezetekre bomlik), melynek elején a királynő (Isabelle Philippe) Pere- lát származásáról faggatja, miköz­ben minduntalan megzavarja őt egy papagáj, mely az isten szót is­mételgeti. A jelenet mintha ráját­szana a fájdalomellenesség futuris­ta kiáltványának első sorára: „Az Is­tennek nincs se teste, se keze, se lá­ba, ő tiszta és igen egyszerű szel­lem.” Perela imitációs modellt te­remt: rajongóiból követői lesznek, Alloro, az udvar egyik főembere például a füstté válás imitálása közben belehal a tűzzel való talál­kozásába. Ez váltja ki az udvar ha­ragját: Perelára, a futurista szuper­kultúra hősére immár gyilkosként tekintenek, és bíróság elé állítják. Az ítélet: életfogytiglani börtön. A cellában Perela földi pályájáról el­mélkedik (8. fejezet), törvény- könyvet ír, miközben inspiráció- és vigaszképpen megjelenik Pena, Re­te és Lama, majd hősünk füstté vál­va felszivárog a mennybe. A záró kép az eget bámulókat mutatja: misztikus fehér sasok szántják az eget, Perelát keresik. Az opera ze­nei csúcspontja a negyedik fejezet: valóságos futurista látványosság bontakozik ki a szemünk előtt, mely egyszerre udvari bál és virtuá­lis haláltánc, a rajongás és a szektás őrjöngés teatralitásába oltott viga­lom. Perela légiessége a futurista szabad asszociációs technika, illet­ve a szálak nélküli képzelet illé- konyságának is jelképévé emelke­dik. Dusapin darabjának van még egy aktualitása: idén százéves a fu­turizmus. Erről Pozsony is megem­lékezett nemrég, mégpedig az Aré­na Színházban, nevezetesen az Uc- cidiamoilchiarodiluna (Öljükmeg a holdfényt) című futurista látvá­nyosság bemutatásával, Duspain darabja azonban csak intim, fel­szabadító ünneplésre alkalmas. A montpellier-i opera zenekarát Alain Altinoglu, énekkarát Chris­tophe Talmont vezényli. (Pascal Dusapin: Perela, uomodi fumo, Naive, 2004)-íj. *i­amasz. írta: Szászi Zoltán. Illusztrálta: Gyenes Gábor. Bővebb információk: www.rovart.com SZALONKERTÉSZ ~ _______________________ íiWOTiniľ»T"i ihiihmiiii im un ~ ni híí inr rr r i n "in iíhíiíh min " íiTiiiiHiiiiiiiiiiiiFiiwniPiW n~" r ~ niii i n i p h n r t n m n iiwiiiiMiniiiľ r t mr inni—~m ütiiiwiiwí A kultúrtalajban a világon minden előfordulhat JÚLIUS Akertészekkánonjogaszerintjú- liusban oltják, illetve szemzik a ró­zsákat. Ez általában a következő­képp történik: előkészítik a csipke­rózsát, a vadócot, vagyis az alanyt, amelyet oltani fognak, összehor­danak egy csomó háncsot, s végül előkerítik az oltó- vagy a szemző­kést. Amikor minden szépen együtt van, a kertész a hüvelykujja bögyén kipróbálja a kés élét. Ha a kés elég éles, belehasít a kertész ujjába, s ék alakú sebet ejt rajta. A vérző ujjat Jozef Čapek illusztrációja aztán bekötik, néhány méter gézt csavarnak rá, úgyhogy az ujjon egy eléggé fejlett pufók bimbó keletke­zik. Ezt nevezik rózsaoltásnak. Ha nincs kéznél vadrózsatő, az imént leírt hüvelykujjsebzést más alka­lommal is végre lehet hajtani, pél­dául oltóvesszők, dugványokkészí- tése, fattyúhajtások vagy elvirág- zott szárak levágása, bokrok met­szése során és így tovább. Miután a kertész ilyeténképpen végzett a rózsaoltással, észreveszi, hogy megint lazítania kellene az ágyások megülepedett, cserepes ta­laját. Ez a munka évente legalább hatszor követelőzik, s a kertész min­den ilyen alkalommal hihetetlen mennyiségű követ, kavicsot és egyéb istencsapását dobál ki kertje földjéből. Az a sok undok kő nyilván valamiféle magvakból vagy peték­ből fejlődik, de az is lehet, hogy a föld titokzatos méhéből tör elő szakadat­lanul; vagy talán a föld valamikép­pen köveket izzad? Egyáltalában a kertészeti avagy kultúrtalaj, nevez­hetjük humusznak vagy televény- nek is, igen változatos összetételű. Alkotóelemei a következők: föld, trágya, korhadt lomb, tőzeg, kövek, üvegcserép, törött tálak, szögek, drótdarabok, csontok, huszita nyi­lak, a csokoládé sztaniolja, téglák, régi érmék, ócska pipák, táblaüveg, törött tükrök, kiszolgált névtáblák, bádogedények, zsinegek, gombok, cipőtalp, kutyagumi, széndarabok, fazék füle, mosdótálak, rongyok, üvegcsék, csatok, kannák, kapcsok, patkók, konzervdobozok, porcelán szigetelők, újságfoszlányok és számtalan egyéb anyag. A hüledező kertész minden egyes alkalommal ilyesmiket bányász ki az ágyásaiból. Meglehet, hogy egyszer egy örökégő kályha, Attila sírja vagy Szibilla könyve kerül elő a tulipánok alól; a kultúrtalajban a világon minden előfordulhat. De a fő gond júliusban mégiscsak a kert öntözése. Ha a kertész kanná­val öntöz, számolja akannákat, mint az autós a megtett kilométereket. Nohát, hirdeti bajnoki gőggel, ma negyvenöt kannára vittem fel! Víz­csapra kapcsolt tömlővel persze gyorsabban és úgy mondhatnám, „nagyban” lehet öntözni. Ráadásul a tömlő nagy örömét leli abban, ha va­lahol a közepe táján, ahol az ember legkevésbé várná, ravaszul kilyu­kadhat. Aztán az ember ott áll a kö­rös-körül zuhogó-fröcskölő vízsu- garakközepette, mint a vizekistene, s a lábánál összetekeredett hosszú vízisikló pihen. Amikor az ember már csuromvizes, megnyugvással kijelenti, hogy a kert elég vizet ka­pottjómaga pedig elmegy megszá- rítkozni. Közben a kert azt se mond­ta, mukk, szemrebbenés nélkül mind behabzsolta a rögtönzött szö­kőkút kilövellt vizét, és ismét száraz ésszomjas, mintannak előtte. A német filozófia azt tanítja, hogy a nyers valóság az, ami van, míg a magasabb, az erkölcsi rend a „das Sein-Sollende”, vagyis az, aminek lennie kellene. Tehát a ker­tész nevezetesen júliusban nagyon is elismeri azt a magasabb rendet, mert tudván tudja, mi kellene. Eső kellene - így fejezi ki ezt a maga ékesszóló módján. Karel Čapek: Aszenvedelmes ker­tész (1929). MayerJuditfordítása ZENE A SZALONBAN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents