Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-27 / 147. szám, szombat
Stellán Skarsgard: „Én nem hiszek azoknak a kollégáknak, akik sosem izgulnak. Látom, hogy milyen magabiztosak... és milyen dilettánsak!" 10 Szombati vendég új szó 2009. június n. www.ujszo.com Kemény, mint a svéd acél, de vajból van a szíve Nem akkor lett világszerte ismert, amikor Stockholmban, a Királyi Drámai Színházban Ingmar Bergmannal dolgozott. 1988-ban, amikor tizenhat évi tagság után megvált a társulattól, ő játszotta a Milan Kundera regénye nyomán forgatott A lét elviselheteden könnyűsége mérnökét. SZABÓ G. LÁSZLÓ Stellán Skarsgard számára ez volt a nagy „határátlépés”, szakmai értelemben mindenképpen. Két évvel később már egy tengeralattjáró kapitányát alakította a Vadászat a Vörös Októberre című produkcióban, a legrangosabb filmes műhelyekbe azonban a Lars von Trierrel forgatott Hullámtörőkkel lépett be. Azóta olyan rendezőkkel dolgozott, mint Gus van Sant, Szabó István vagy Milos Forman. Ó volt a Good Will Hunting matematikaprofesz- szora, Wilhelm Furtwängler, a hires német karmester a Szembesítésben és Goya, a kísértetekkel küzdő, jeles spanyol portréfestő. A legtöbben talán mégis a Mamma Mia! című filmmusical spontán világutazójaként látták. Magas, energikus, jó humorú férfi. Tetőtől talpig „svéd acél”. Nem tudja megtörni senki és semmi. „Stellán fantasztikus színész - vélekedik Szabó István -, aki Bergman által ugyanazt az iskolát járta végig, mint Erland Josephson, Liv Ullmann, Bibi Andersson vagy Ingrid Thulin, tehát a legnagyobb svéd színészek. Ő is közéjük tartozik. Egy idő után úgy gondolta, megszabadul a színház béklyóitól, és elkezdett filmezni. Óriási sikert aratott a Hullámtörésben. Kiderült ugyanis, hogy amit ő tud, az nemcsak az északi országok, Dánia, Norvégia és Svédország közönségét érdekli, hanem az egész vüágot. Es elkezdett amerikai filmekben játszani. Rendkívüli színész, aki minden szerepére gondosan felkészül. Nagyon tudja, mit és hogyan kell csinálni, de mert a Szembesítés során hosszasan dolgoztunk együtt, azt is elmondhatom, hogy mennyire odafigyel a kollégákra. Ezt egyébként Harvey Keitel is tanúsíthatja, aki az amerikai tisztet játssza a filmben. Stellán mindig egy közös játékban akart részt venni, nincs benne semmiféle színészi egoizmus, az önteltségnek még a legapróbb szikráját sem láttam benne, a világ legszerényebb embereinek egyike. O nem hiszi magáról, hogy pusztán azért, mert kamera előtt áll, több műit bárki más. Egészen különleges vele dolgozni. Hogy Harvey Keitel játssza az amerikai tisztet, az kezdettől fogva biztos volt. A karmester szerepére olyan színészt kerestünk, aki külsőleg is megfelelt Furtwängler karakterének. Ami azt jelenti, hogy egy magas, jóvágású, intellektuális arcú férfire volt szükségünk, s hozzá ittenire, hiszen egyfajta európai kultúrát, európai magatartást, európai élettapasztalatot kellett hordoznia. De volt még egy szempont: mivel a filmet angolul forgattuk, és a német dirigens nagyon művelt ember volt, aki jól beszélt angolul, olyan színészt akartunk a szerepre, áld ugyancsak búja a nyelvet, s nem szégyellj az akcentusát. Maga a feladat nagyon nehéz volt, hiszen olyan embert mutatott, akit valóban komoly morális problémák gyötörtek. Stellanban a belső tartása fogott meg, ami nem büszkeség nála, hanem méltóság. Olyan mélységesen demokratikusan és szociálisan gondolkozik mindenkivel szemben, aki nehéz vagy hátrányos helyzetben van, hogy az valóban példamutató. És nem egy zárkózott, nehezen megközelíthető ember, épp ellenkezőleg. Imád főzni, imád enni, imád beszélgetni, szép dolgokat látni, nem egy fagyos, morózus lélek.” Mar del Platában 2002-ben a legjobb színészi alakítás díját nyerte a Szembesítésben nyújtott játékáért. Ha azt mondom, Szabó István, mi az, amit azonnal a nevéhez kapcsol? Egy igazi européer. Fényes elme. Szerencsém volt vele. Nem kért tőlem olyat, amivel leégtem volna. Tüdott volna egyáltalán olyat kérni? Phyllida Lloyd megtette. A Mamma Mia! rendezője. Nem elég, hogy rászedett az éneklésre, még táncolni is kellett. Melyik volt nehezebb? A tánc. Főleg azokban az undorító patabakancsokban. A dalokat gyorsan megtanultam. Három szám már csak nem fog ki rajtam? Mindenhol azt énekeltem, meg is utáltattam jó néhány emberrel. Menekültek előlem, ha belekezdtem a Voules-Vous-ba. Én meg jókat röhögtem, hogy legalább tudom: mivel lehet elűzni a vendégeket, ha már elegem van belőlük. Előbb az ügynököm faggatózott, hogy tudok-e énekelni. Nem, és már nem is fogok megtanulni. Mondtam. Kár, felelte. Ha tudnál, pár hónap múlva Meryl Streeppel játszhatnál. Jó! Akkor tudok! Mondd meg nekik, hogy tudok. Hazudtam. Aztán felhívott a rendező, hogy akkor énekeljek neki valamit a telefonba. Elkezdtem dúdolni, majd dörmögni, a végén meg már kiabáltam, hogy ugye, megfelel, jó leszek?! Mint egy kivénhedt rocker, felelte. A tánccal aztán rendesen elbíbelődtem. Én az Abba-filmet megelőzően csak félrészegen, éjszakai mulatókban táncoltam, ami azért nagyon más. Hajnal felé, zúgó fejjel mégsem úgy mozog az ember, mint színjózanul, egy megadott koreográfiára. De megtanultam. Nem állítom, hogy könnyű volt, de egy idő után már nem a lábamat figyeltem, hanem átadtam magam a zenének. És persze a szerepnek. Egy világcsavargó, egy magányos farkas mégsem úgy táncol, mint a parkett ördöge. Engem ebben a filmben tényleg mindenki úgy nézzen, hogy az elmúlt harminc évben most táncoltam először józanul. És musicalben sem szerepeltem ezt megelőzően soha. Olyan riasztó maszkban sem láttam még soha, mint a Karib- tenger kalózaiban. Ott egy kicsit én is megrémültem magamtól. De legalább elmondhatom, hogy ilyen is voltam. Ellenszenves Bili a Kalózokban, szeretni való „falábú” a Mamma Miál-ban. Ebben is Bili, abban is Bili. Örülnék, ha meghagynák nekem ezt a nevet. Könnyű megjegyezni. Vén fejjel milyen jól jönne! Inkább legyek Bili, mint Big Dick, nem? Egy vígjátékban még az is lehetne. Lennék is szívesen. Szeretek bolondozni. Nem vagyok én olyan komoly, mint ahogy azt sokan képzelik rólam. A szerepek voltak olyan sötétek, lehangolóak, amelyeket játszottam. Komédiázni eddig csak színpadon volt lehetőségem, ám ott sem olyan nagyon sokszor. Engem más síkon mozgatnak a rendezők, pedig ha kell, szívesen hozom én az ütődöttet is. Nézzen csak meg jól - a balfácán is én vagyok! Szívesebben lenne... mondjuk.... diplomata? Már nem. De jól tudja, kamaszkoromban valóban volt bennem egy ilyen romantikus fellángolás. Izgattak a világmegváltó kérdések, szívesen foglalkoztam volna Svédország külügyi kapcsolataival, vonzottak a nagy utak, a külföldi tárgyalások, a zártkörű, elegáns estélyek. Nem is értem, hogy ragadtam ezen a pályán. Csak azt tudom, már gyerekként elkezdtem, később pedig már ment minden magától, a maga természetes módján. A királyi Drámai Színházban is úgy közlekedtem, mintha oda születtem volna. Pedig nem. Mindent meg kellett tanulnom. Az volt a szerencsém, hogy sok idős, tapasztalt színészt láttam magam körül, akiktől rengeteget elleshettem. Jól is éreztem magam köztük, aztán mégis szerződést bontottam, mert az új igazgatóval valahogy nem tudtuk megkedvelni egymást. De ha már egyszer diplomatának készült, érdekel, mi a véleménye a világ mai állásáról. Vannak kérdések, amelyek kimondottan nyugtalanítják? Órákig tudnék beszélni erről. Amerika külpolitikájáról, a politika és a vallás veszélyes összefonódásáról, a nyugat és a harmadik világ zavaros viszonyáról, a világbank hatalmáról, az emberi jogok semmibevételéről... jó, akkor itt mondom el: rengeteget köszönhetek a szüleimnek. Az ember ugye, egész élete során formálódik, de hogy milyen hatások érik a gyerekkorában, az mindennél fontosabb. Engem a szüleim olyan szellemben neveltek, hogy nincs a vüágon senki, aki értékesebb lenne, múlt én, de olyan sem, akinél én lennék több. Vagyis! Ne légy fölényes senkivel, és ne alázkodj meg senki előtt. Szerintem ez elég humánus alapállás. A házasságról, mint intézményről mi a véleménye? Ezt csak azért kérdezem, mert a nyilatkozataiból úgy tűnik, nagyon szoros kapcsolat fűzi a feleségéhez, amit az is jelez, hogy meglehetősen népes család feje: hat közös gyerekük van. Nincs emögött semmi különös. Egyszerűen szeregük és tiszteljük egymást, ezzel együtt pedig mindketten becsülettel végezzük a dolgunkat. Feleségem orvos, öt fiunk és egy lányunk van. A fiúk közül ketten, Alexander és Gustav a színészi pályát választották. Szerencsére egyik sem akar rám hasonlítani, mindketten a maguk útját járják. Alexander a kamerák előtt érzi jobban magát, Gustav a színpadon. Megesett már, hogy mindkettőjükkel összehozott a véletlen, és együtt játszottunk, de nem volt szükség otthoni megbeszélésekre. Úgy álltunk a felvevőgép elé, ahogy csak régi kollégák tudnak. Lars von Trierrel kétszer is dolgozott a Hullámtörést követően. Első közös munkájuk sikerét azonban sem a Dogville-lel, sem a Táncos a sötétben-nel nem tudták felülmúlni. Milyen érzésekkel olvasta végig annak idején a Hullámtörés forgatókönyvét? Nem tudom, mit szeretne hallani, de bármilyen furcsának találja is, én sejtettem, hogy ez jó film lesz. Meg is mondtam Larsnak, hogy ilyen itt még nem volt. Skandináviában? Nem. Egész Európában. Ilyen love storyt ugyanis én még nem láttam. Nekem ez fölöttébb tetszett. Ilyen történettel boldogan szembesülök. Már a forgatókönyv is olyan volt, hogy biztosra vettem. Ezt nem lehet elrontani. Ráadásul ismertem Lars képességeit. Csak egyvalamit nem sejtettem. Hogy a közönségre is ilyen nagy hatással lesz a film. Ez azért meglepett. Milos Forman rendezésében, a Goya kísérteteiben hogyan kapta meg a főszerepet? Hajói emlékszem, talán a Szembesítésben látott. Nekem azt mesélte: egy ismerőse hívta fel önre a figyelmét, ezután nézte meg a Szabó István- filmben, és valóban sikerült őt lenyűgöznie. Majd hozzátette: vagy egy tucat jó nevű amerikai színészt tolt félre, amikor ön mellett döntött. S a producerével még alaposan meg is kellett küzdenie, hogy ne egy hollywoodi sztárnak adja a szerepet. Müos nekem csak annyit mondott, hogy azért kedvel olyan nagyon, mert egyetlen filmben sem fedezte fel a saját arcomat. Hogy sosem a színészt látja a vásznon, hanem az adott figurát. S ami különösen inspirált a véleményében: ő azokat a színészeket szereti, akik nem gyűrik maguk alá a figurát. Hozzáteszem: én azokat a kollégákat sem csodálom, akik imádnak egyedül játszani. Utálom a monológokat. Főleg kamera előtt. Nagyon nehezen viselem, ha egy szülész csak kulisszának tekinti a partnereit. Engem az érdekel, ami az emberek között zajlik. A kapcsolataikban. Az egymáshoz való viszonyulásukban. Egyébként pedig már többször megfigyeltem magamon, hogy én is akkor futom a legjobb formámat, ha csapattagként gon- dolkozhatom. Néha az az érzésem, hogy engem is azért választottak be egy filmbe, hogy mint a heréit bika Pamplona utcáin, lecsillapítsam a többieket, a fékezhetetleneket, a felbőszülteket. Nyilván, mert olyan jó hatással van rájuk. Titkon azért remélem, hogy a színészetem sem mellékes szempont. Nehogy már kételkedjen ebben! Ha tudná, hányszor esem pánikba! Pedig a félelem, a belső feszültség nagyon magas gátakat emel a teljesítmény előtt. Fékez, visszavet, görcsössé tesz a játékban. S ha fél vagy izgul az ember, nem tud természetesen viselkedni a kamera előtt. Képtelen „élni”. Ilyen gazdag szakmai tapasztalattal a háta mögött? A félelem leküzdéséhez rengeteg energia kell, amit a színész a játékerejéből vesz el. Nem, ebben nem játszanak szerepet az évek. Legalábbis az én esetemben nem. En minden forgatást azzal kezdek, hogy biztatom magam: „Légy bátor, ne szomorkodj, csak könnyedén, elegánsan, ahogy a profik csinálják.” És még így is rengeteg hibát követek el. Én nem hiszek azoknak a kollégáknak, akik sosem izgulnak. Látom, hogy müyen magabiztosak. .. és milyen dilettánsak! Előfordulhat, hogy egyszer odaáll majd a kamera mögé? Múlt rendező? Egyelőre nincsenek üyen ambícióim'. Egyszer megpróbáltam. Nagyon gyorsan elment tőle a kedvem. Senki nem akart pénzt adni. Iszonyúan szégyelltem magam. Akkor mondjon még egy helyet, ahol ugyanolyan jól érzi magát, mint a felvevőgép előtt. A konyhában. Imádok főzni. Bárhol dolgozom is a világban, mindenütt ellesek valamit a helyi szokásokból. Marokkóban háromszor forgattam már, ismerem is jól az ottani ízeket. A török konyhát is nagyon szeretem. Főleg a salátákat. De már a kebab sem fog ki rajtam. Azt is finoman el tudom készíteni. A gyűjtőszenvedélyem is a főzéssel kapcsolatos. Én egy igazi fűszerkirály vagyok. Ha látná, mi van a konyhámban! A Mamma Miá! -t egy festői görög szigeten forgattuk. Onnan például egy kisebb zsák ore- gánót cipeltem haza. Igaz, hogy önnek is van egy helyes kis szigete a svéd partok közelében? Frászt! Csak egy házam van a harmincezer svéd minisziget egyikén. Még a hajó sem az enyém, amely odavisz. Csak a látvány.
