Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-20 / 141. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. JÚNIUS 20. www.ujszo.com Jörge Donn Az elvesztett fény SZABÓ G. LÁSZLÓ Alig várta, hogy Jorge Dóimról kérdezzem. Láttam rajta. Éreztem. Ahogy Gyagilevnek Nizsinszkij, Balanchine-nak Barisnyikov, úgy Maurice Béjart-nak Jorge Donn volt az ihlet forrása. Belőle merítkezett. Az ő testét, az ő egyéniségét, az ő gesztusrendszerét „itta”. Abból építkezett, abból kreált, abból teremtett csodát. Ültünk Maurice Béjart-ral a Vígszínház társalgójában, és Donnról mesélt megindítóan. Alig várta, hogy mesélhessen róla. A XX. század egyik legnagyobb koreográfusa a XX. század egyik legjelesebb táncosáról. re, pedig a legkönnyebb táncosnő volt a páija. Haragomban két hónapig egyetlen szót sem szóltam hozzá. Azt hittem, átvágott. Hogy nem is táncos, csak azt hazudta. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy nem így van. És egyre inkább elkápráztatott. Hatással volt rám. Felvillanyozott. Megszerettem. Beleszerettem. Minden koreográfiám, amelyet neki készítettem, ebből az érzésből született. Kezdetben kis szerepeket adtam neki, de olyan gyorsan tanult, olyan erővel haladt előre, hogy 1966-ban, vagyis három évvel azután, hogy jelentkezett nálam, már Rómeót táncolta. Öröm volt nézni őt. A csúcs azonban az volt, amikor átvette a Bolerót. Az jességet, a tökéletest nyújtja mesterének. Előbb volt a Bhakti, aztán a Nizsinszkij, az isten bohóca, majd a Léda. A Bolero után pedig az Adagietto, A tűzmadár és még sok minden más, filmen A táncos, a Velencében születtem, amelyek ugyancsak Béjart alkotásai. De kapott színészi feladatokat is: Claude Lelouchtól, jeles francia rendezőtől. Három filmjében szerepelt: 13 nap Franciaországban, Egyesek és mások, Vannak napok... és holdak. „Minden este úgy lépek színpadra, azzal az érzéssel, mintha először és utoljára tenném.” „Mindennap meg kell újulnom, hogy nyitott legyek mindenre, minden változásra.” „Brüsszel, 1963 - kezdte Monsieur Béjart. - Egy dél-amerikai turné volt mögöttünk, én még rá is húztam egy kicsit, kellett a pihenés. De már visszajöttem, kezdődött az új szezon, amikor a stúdió folyosóján feltűnt egy fiú. Nem kellett sokáig töprengenem, hogy hol láttam őt. Buenos Airesben, a teatro Colónban, ahol felléptünk. Már ott is odajött hozzám. Félénknek tűnt, és volt benne valami különös vágyakozás. És most ugyanaz a félénkésg és ugyanaz a vágyakozás, csak éppen a helyszín más. - itt vagyok. Volna helye számomra? - kérdezte. Végül is ezért jött utánam, ezt akarta tudni. Tett is érte, hogy ott állhasson előttem. A nagybátyjától kért kölcsön, hogy utánam jöhessen. Argentínából Franciaországba hozta a hajó, Le Havre-ba, onnan már könnyen eljutott Brüsszelbe. - Vége a nyárnak, gondoltam, talán most kellene... - hallgattam őt a folyosón állva, de nem nézett rám, lehajtott fejjel, szinte suttogva mondta, hogy táncolni akar. Nálam. Nekem. Magának. Velem. Jó, majd meglátjuk. Valami ilyet válaszoltam neki, és beküldtem őt a terembe, épp elkezdődött a gyakorlás. A Tavaszünnepben táncolt először az együttessel. Megbetegedett egy fiú. Beállt a helyére. De nagyon feldühített, mert képtelen volt egy emelésmár egy táncos hatalmas teljesítménye volt.” Béjart és Ravel. A Vágy, amely önmagát emészti fel. „A dallam, amely az egész darabon át bujkál, és fáradhatadanul tekereg önmaga körül. A ritmus, amelynek a dallam csalétkül szolgál, eleinte tűri, hogy kacéran ingereljék, aztán előretör, egyre erősebb és intenzívebb lesz. Mikor végül a ritmus felfalja a dallamot, minden beteljesül.” Béjart szavai a XX. század balettjének egyik meghatározó előadásáról. Kör alakú, vörös asztalon a té- bolyító vágy fokozatosan gyorsuló, mindinkább égető lüktetése. Eleinte kivételes tehetségű balerinák remekelnek a szerepben. Duska Sif- nios, Tania Bari, Angéle Albrecht és Maja Pliszeckaja. Az asztal körül, fekete nadrágban, mezítelen felsőtesttel negyven férfi. Vadító erotika. Fent a Nő: szűz és szajha, ártatlan angyal és éhes vadmacska. Lent a negyven férfi: az érzékiség felfele ágaskodó tárgya, a vágyaitól megvaduló, szilaj sereg. Később ugyanez fordítva. Fent a Férfi, a tökéletes hím, lent negyven nő tüzes öle. Bolero, 1979. Épp harminc éve. Jorge Donn, az argentin balerino, akit az Isten a legboldogabb pillanatában táncosnak teremtett, a tel„Táncolhattam volna én is Haty- tyúk tavát és Don Quijotét. Nem akartam. Nem érdekelt. Nekem Maurice Béjart a gurum, a barátom, az én lelkemet az ő koreográfiái érintik meg.” Ezek Jorge Donn mondatai, aki 1977-ben hat hétig táncolt a New York City Ballet társulatában, Balanchine irányítása alatt. „Balanchine-nál a balett: nő. Ezért siettem vissza Maurice-hoz. Nála a balett: férfi.” Ezek is az ő szavai. Táncolt Nurejewel is. Ez volt talán élete egyetlen szakmai csalódása. „Nurejev mindig önmagával, egyedül táncolt. Akkor is, ha mással. Neki nem volt szüksége partnerre. Nem kívánta...” Tánc az életért. Maurice Béjart egész estét betöltő koreográfiája Mozart és a Queen zenéjére, Versace kosztümjeiben. Az előadás végén hófehér vászon száll alá a magasból. Arra vetítik Jorge Donn, a megidézett táncos fotóját. Fáradt bohóc a képen. Halálos kórral küzdő ember. Egy zseniális táncos, aki a fényt, a színtiszta ragyogást hordozta magában élete utolsó napjáig, negyvenöt éves koráig. Béjart és Donn. A szobrász és a márvány. Egy újkori Pygmalion.
