Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-12 / 134. szám, péntek
8 Vélemény ÚJ SZÓ 2009. JÚNIUS 12. www.ujszo.com (Reute rs-felvétel) Ad: Duray Miklós: Kik azok a magyarok, akik nem tudják, mi a magyar érdek? Nem szokványos, hogy egy újságíró reagáljon az általa írt cikket ért bírákra. Elvégre helyénvaló, sőt egyenesen kívánatos, ha az újságokban megjelenő írások vitát gerjesztenek. Az is rendben van, ha politikusok saját blogjukban reflektálnak egy-egy újságcikkre. Egyrészt - csakúgy, mint bárki másnak - joguk van hozzá, másrészt pedig csakis pozitívumként értékelhető, ha ilyen módon is részt vesznek a nyilvános diskurzusban. Azért döntöttem mégis úgy, hogy reagálok Duray Miklós írására (Kik azok a magyarok, akik nem tudják, mi a magyar érdek?, www.duray.sk), mert úgy vélem, a szövegben tökéletesen nyomon követhetők azok az alaptételek, amelyek meghatározzák a mai (szlovákiai) magyar nemzeti gondolkodást, annak korlátáit, s melyek ennél fogva rendkívül problematikusak. Duray Miklós írásában felteszi a kérdést, vajon mit nem ért egy magyar újságíró - tehát jómagam - azon, hogy mi a magyar érdek. Hiszen, amint a szerző kifejti, „olyan ez, mint a számtan. A képletbe a szimbólumok helyébe be kell helyettesíteni az ismert adatokat, vagy az egyenletben ki lehet számítani az ismeretlen értékét, és ha ezt helyesen tettem, megvan a megoldás”. Azaz, magyar ember számára teljesen világos, mi a magyar érdek, legyen akár „írástudadan”. így, elméleti síkon akár egyet is lehetne érteni ezzel az érveléssel, de Duray konkrét példákat is említ: „Magyarügy volt akkor, amikor pl. a szlovák oktatási minisztérium által az uniós forrásokra kiírt iskolaépület-felújítási pályázatok során az első öt fordulóban egy magyar iskola sem volt nyertes. Magyarügy volt a magyar földrajzi nevek írása a szlovákiai magyar tankönyvekben. Magyarügy volt a délvidéki magyarverések sorozata. Magyarügy a Maiina Hedvig megvereté- séből eredő kálvária. Magyarügy a dunaszerdahelyi fociszurkolók összeverése a szlovák rohamrendőrök által.” S itt tárja fel a szerző gondolkodásmódjának alapvető problémáját. Teljesen tévesnek tartom ugyanis „magyarügynek” minősíteni például a magyar iskolák diszkriminálását az EU-s források merítésénél (mely problémára egyébként az Új Szó mutatott rá elsőként, s az MKP is csak ezután kezdett el foglalkozni vele). Vajon nem az egész ország érdeke az, hogy a magyar gyerekek azonos feltételek között tanulhassanak, mint szlovák kortársaik? Ugyanez érvényes természetesen a földraj- zinév-használatra is. Maiina Hedvig meghurcolása, amely a hazai bűnüldöző szervek politikai manipulálásának hátborzongató jeleit viseli magán, vajon a szlovákok és az egész szlovákiai társadalom számára nem ugyanakkora botrány, mint nekünk, magyaroknak? Ahogyan az is, hogy a rendőrség csak azért ver agyon néhány szurkolót, mert magyarok, s ezt hónapok óta képtelen hitelesen cáfolni? Duray Miklóssal ellentétben meggyőződésem, hogy ezek nem „magyarügyek”, hanem a szlovákiai demokrácia súlyos problémái, amelyeknek messzemenő következményei vannak az egész hazai társadalomra. S velem együtt véli ezt sok szlovák is, köztük az ország értelmiségének elitje, amely sok, Duray kritériumai szerint „magyarügyben” foglalt nyilvánosan állást, számos esetben sokkal határozottabban, mint a szlovákiai magyar értelmiség. Ha azonban a hasonló problémákat tisztán „magyarügyként” definiáljuk, azzal rögtön elkülönítjük őket a „szlovákügytől”, ami azt jelenti, hogy megoldásuk csupán a magyarok érdekében áll. S miért is kellene a szlovákoknak fáradniuk olyasmiért, amiből ők semennyit sem profitálnak? Miért ne törődjenek inkább a „szlováküggyel”? Innen pedig már csak egy lépés, hogy a „magyarügyet” szembeállítsuk a „szlováküggyel” mint két lényeli- gileg ellentétes és ellenséges érdeket. Pontosan ezt teszi az SNS, és sajnos egyre láthatóbban a Smer és a HZDS is. De nem csak ők, s a történet itt válik igazán érdekessé. Duray Miklós ugyanis annak szemléltetésére, hogy velem ellentétben más nemzetek, például a szlovák mennyire érti, mi a szlovák érdek, a következőképpen érvel: ,A szlovákok nagy része, iskolai műveltségtől függetlenül érti ezt. Emlékezzünk vissza 2007 szeptemberére, amikor a pozsonyi parlament elfogadta a beneši rendeletek érinthetetlenségéről szóló határozatát. Az összes szlovák képviselő azonosan - a magyarok ellen - szavazott, függetlenül pártszínezetétől.” Rendkívül meglepőnek tartom, hogy egy művelt (magyar) politikus képes ilyesmit leírni. Duray érvelése alapján ugyanis az egyértelműen soviniszta, erőfi- togtatóan magyarellenes parlamenti határozat, amely megerősítette a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségét, összhangban áll a teljes szlovákság érdekeivel. Azaz legitim „szlovákügy”, ha az ország törvényhozása egyenes adásban üzeni meg az ország lakossága 10%-ának, hogy fittyet hány érzelmeire, s esze ágában sincs legalább szimbolikusan bocsánatot kérni azoktól a százezrektől, akiket önhibájukon kívül hurcoltak meg a háború utáni „igazságos” bosszú állampolitikájának nevében. Ha ezzel a határozattal a szlovák képviselők csupán a jogos „szlovákügyet” képviselték, nem is értem, miért háborodunk fel, hiszen mi más a honatyák dolga, mint védelmezni az ország, a nemzet érdekeit? S itt tárul fel teljes valóságában, miért alkalmatlan a Duray által is képviselt nemzeti gondolkodás nem csupán a szlovákokkal való kiegyezésre és békés együttélésre (sic!), hanem bárminemű normális politikai és hétköznapi diskurzus folytatására is. Ha ugyanis érdekeinket lényegileg ellentétesnek határozzuk meg egymástól, akkor egyszerűen lehetetlen a megegyezés, s örök harcra vagyunk kárhoztatva. Lehetnek ugyan átmeneti fegyverszüneti időszakok, amikor a parlamenti matematika kegyetlensége miatt a magyarokat is be kell vonni a kormányzásba, az alap- konfliktuson ez mit sem változtat. Hogy ez a gondolkodásmód kinek jó, azt mindenkinek saját megítélésére bízom. (Apropó, mivel a két írás az európai parlamenti választások kapcsán született, érdekelne, vajon Duray Miklós a 3 mandátumot szerző Jobbikot is a szerinte olyan egyértelmű magyar érdek képviselőjének tartja-e. Mert a szóban forgó párt már jelezte, készen áll segíteni nekünk, határon túliaknak, a „magyarügy” előre- vitelében. A magam részéről azt mondom, isten óvjon minket az ilyen segítségtől!) Végezetül pedig Duray személyeskedő, kicsit becsmérlő hangvételéhez fűznék hozzá egy megjegyzést. Nem azért, mert azt sértőnek találnám magamra nézve, ugyanis azt gondolom, az ilyen stílus mindig a szerzőt jellemzi. Amiért mégis említésre méltónak találom ezt a részletet, az az, hogy a nemzeti diskurzus sajátja, hogy a másként vélekedőket személyes ellenségnek tekinti, s az érvelésnek mindig erős érzelmi töltete van. Ez ugyancsak megnehezíti a higgadt és ésszerű vitát - a konszenzusról nem is szólva -, mert a véleménycserét becsületbeli harccá lényegit! Az ellenséget pedig nem meg-, hanem legyőzni kell, akár erővel is. Azt gondolom, rég nem látott napvilágot a szlovákiai magyar nemzeti gondolkodásnak ilyen nyílt és vegytiszta manifesztuma, mint Duray Miklós elmélkedése cikkem kapcsán. Mindennel együtt hasznosnak tartom, hogy a politikus megosztotta velünk gondolatait, mert a szlovákiai magyar politikából, mint a só, úgy hiányzik a valódi politikai kérdésekről szóló érdemi vita. S mindennemű irónia nélkül állítom, örvendetes volna, ha minél több vezető politkus olyan őszintén előállna a „farbával”, mint Duray, még akkor is, ha nézeteikkel merőben nem értünk egyet. Minél többet tudnak ugyanis az emberek a politikusok gondolkodásának alapjairól, annál megalapozottabban tudnak dönteni arról, milyen legyen a politikai képviseletük. Czajlik Katalin Főkakasi fontolgatások A szlovákiai politikai kép mostanság már úgy fest, hogy a külföldről is állandóan erősödő nyomás hatására Robert Fico türelme is fogytán. A kormányfő a jövő évi parlamenti választások lehetséges eredményeinek latolgatásakor - bármennyire furcsának tűnik is, már a 2010-es választások az elsőrendű tét honi politikai berkekben - minden bizonnyal új erőt keres egy esetleges nagykoalícióhoz. Új erőt, mégpedig a szinte egész Európában, sőt, a világ több részében is közismert Ján Slota helyett. Robert Fico számára ugyanis a további tűrés és kivárás már nem lehet megoldás. Persze, az ő baja és hibája, hogy eddig is kivárt és tűrt! Csakhogy most már hatványozottan fokozódik mind a hazai, mind a külhoni nyomás, mindenekelőtt Ján Slota miatt. Ezekkel a terhekkel még valahogy sikerült „letudnia” a köztársaságielnök-választást, valamint az európai parlamenti voksolást. De a Fico-szá- mára olyannyira lényeges jövő évi parlamenti választások már mélyebb gondolkodást és határozott partnerkeresést igényelnek. Mert Robert Fico is nagyon jól tudja: a jelenlegi koalíció az SNS-es láncszemmel elfogadhatatalan, gyorsan lépni kell partnerügyben... Tény, hogy Slota sok esetben falhoz szorította a miniszterelnököt, aki patthelyzetekbe került, de bizonyára tudta, miért a feszített tűréshatár. Csakhogy Fico nem az a politikus, aki a patthelyzeteket huzamosabb ideig tűri. Végképp nem áhítja, hogy ezek a helyzetek hétköznapi gyakorlattá váljanak. Robert Fico az a típusú politikus, aki egyedül akar kakas lenni a hazai politikai „szemétdombon”. Ezért is lesz nagyon nehéz a dolga, ha esetleg sikerül mellékvágányra helyeznie a nemzeti pártvezért. Persze, abból kell kiindulni, hogy kétség nem férhet a jelenlegi miniszterelnök pártjának jövő évi sikeréhez a parlamenti választásokon. S ki következhetne Slota után Fico mellé? Az SDKÚ vezére, Mikuláš Dzurinda ugyancsak az a típusú politikus, aki főképpen a saját nézeteit szajkózza, sok esetben figyelmen kívül hagyva a logikus érveléseket, mások határozot- tabbnak tűnő lépéseit. Csökönyös, mint az öszvér, köti az ebet a karóhoz, még akkor is, ha annak a bizonyos „kutyának” egyértelműen jót tenne egy kis szabadság, lazaság. Az európai parlamenti választások után több helyről is kiszivárgott, hogy Szlovákia számára elfoT gadhatóbb lenne, ha a Smer az SDKÚ-t választaná partnernek, nem a Szlovák Nemzeti Pártot. Fico az ilyen csoportosulást el is tudná képzelni, csakhogy van egy óriási kikötése: ha koalíciós együttműködés a Szlovák Kereszténydemokrata Unióval, akkor kizárólag Mikuláš Dzurinda és Ivan Mikloš nélkül. Ami, még Abszur- disztánban is nehezen elképzelhető... Iveta Radičovának, aki az államfői posztot is megpályázta, korábban még az volt a véleménye, hogy elfogadható lenne a Smer-SDKŰ megoldás. A napokban viszont már azt mondta, hogy a jövő évi parlamenti választások során a jobboldalnak egységesen kellene fellépnie a siker érdekében, mert így a törvényhozó testületben több hely jutna nekik. Kérdés az is, hogy a jobboldalt mennyire képes befolyásolni a nemrégiben létrejött Igazság és Szolidaritás Pártja, amely az EP-választások során viszonylag komoly eredményt ért e! Biztató jel a sok-sok latolgatás, fontolgatás forgatagában: Slotát már nagyon unják. Unja a banánt maga Robert Fico is. SuslaBéla (SITA/AP-felvétel) A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik. SZEMSZÖG
