Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-30 / 123. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI Hogy mi történt akkor délután a szalonban? De hiszen éppen erről akartam beszélni. Semmi se történt. MONOSZLÓY DEZSŐ: CSAK ÖN UTÁN, OTHELLO 2009. május 30., szombat 3. évfolyam, 22. szám A BÁN KI-TÓ PARTJÁRÓL Szilánkok SZÁVAI ATTILA Cigányasszony egy városi rendezvény előtt: Szávai úr, maga evvel a névvel meg a művészetével nem zsidó véletlenül? Megnyugtattam, hogy vallást, fe- lekezetet, Istent nem véletlenül talál az ember. ♦ ♦ ♦ Kerékpározás előtt ösztönösen bekészítek hátizsákomba mindenfélét, többek közt a személyi igazolványomat is. Nem azért, mert igazoltatnának a rendőrök, hanem mert ha esetleg történik valami útközben, legyen, ami igazol. És mi fog igazolni az élet- úton? Könyveim? Talán. De talán nagyobb eséllyel az a vüág, melyről álmodom és ami talán él, létezik valahol. Talán valahol éppen most álmodik erről a világról egy angyal (hagyjál), túl az emberi lehetőségeken és szférákon. ♦ ♦ ♦ Húsvét hétfő. Reggel Z.-vel át- kocsizunk Nőtincsre, anyai nagyanyánkhoz. Mami jóval túl a nyolcvanon, nehezen jár, akár az esti felhők alkonyaiban. Házbéli közlekedését kék színű járókeret segíti, egyébiránt a humora kitűnő, eredeti. Búcsúzáskor rámutatok a járókeretre, és azt mondom maminak, vigyázz magadra. Életem keretje. De nem lehet örökké metaforáim. Egyáltalán, nem lehet egy életen át keresni, kutatni. Csak annyit érdemes, amennyit az őzek keresnek a fák között. Mégis boldogok. ♦ ♦ ♦ Nőtincsre indulás előtt, miközben Z.-t vártam az utcán, találkoztam B.-el. B. betegesen militarista gimnazista. Hirtelen nemzeti érzelmektől fűtött teakályha, amit úgy használnak, hogy közben virágokkal díszítik. Nem tudom pontosan, mi játszódhat le B. lelkében, mirigyeiben, vénáiban, lábszagában és társadalmi szerepében, mikor kedves húsvét hétfői köszönésem nem fogadva masírozza össze a várost. Jelmezország, hungaro- hacuka. A pontosság kedvéért, B.-n, a következők láthatóak az Úr 2009. évében húsvétkor: katonai gyakorló, suvickolt rámás csizma, Bocskai-fejfedő kakastol- lakkal (hobbicsendőr), szíve magasságában valószínűleg trafikban vásárolt kitüntetések, rangjelzések, jelvények. Lassan halkul a csörömpölés, ahogy némán, fej- leszegve elhalad mellettem. ♦ ♦ ♦ Ismét Bánk, a tó hűs szaga. A parton középkorú nő sétál kislányával. A gyermek felhúzott szemöldökkel kérdi anyját, vajon Isten szingli volt-e, mikor teremtette a világot. Merthogy nem említette a biblia, hogy lett volna valakije. Városi kérdés városi gyerektől. Néhány évvel ezelőtt írtam valamelyik országos lapba, hogy mikor Isten az őzeket teremtette, talán valami túlvilági, szép arcú, hosszú ruhás nőnek udvarolt, azért sikerültek ilyen szépekre ezek a derék állatok. Walt Whitman (1819-1892) rekonstruált camdeni (New Jersey állam) otthona, fonott hintaszékével, lábbelijével és kézirathalmaival (AP Photo/Tim Larsen) így öngyűjtő feljegyzéseiből Futamok - a végtelen időből TÓTH LÁSZLÓ Kettesben Istennel Tulajdonképpen csak most döbbenek rá, milyen sokat foglalkozom én Istennel. Ehhez azonban tudni kell, hogy nem vagyok hívő, nem vagyok vallásos (igaz, ateista sem hiszen Isten létét nem tagadom eleve mások hívő voltát, vallásosságát teljes mértékben elfogadom, becsülöm). Isten valójában csupán a személyemen keresztül folytat állandó párbeszédet a teremtéssel. De ha ekkora problémát jelent számomra Isten, miért nem problémám Jézus? Mária? Az apostolok, a szentek? Nem tudom erre a kérdésre a választ. Valamire mégis gyanakszom. Jézus Isten fia - Máriáé, Józsefé. Konkrét sors. S az Mária is, József is, és a többiek is. Az ő sorsuk az övéké, az enyém - az enyém. Lehetek bármilyen fogékony is a sorsuk iránt, abban mégsem tudok osztozni velük. Tőlem függedenül léteznek, tőlem függetlenül azok, akik. Isten viszont én is vagyok. Sorsa az enyém által is alakul, hogy ő milyen (lesz), tőlem is függ. Én őt képviselem az anyagi világban, ő engem a transzcendenciában. Egy még mindig Na, jó, az öregedésről fogok írni. De csak félve, lopva, meg ne szimatolja senki, mert nem úsznám meg a mostanság ilyenkor szokásossá, általánossá vált reagálásokat: „Ugyan, nem vagy te még öreg, nem vagy ez, nem vagy az.” (Ha történetesen a betegségről írnék, nekem állítanának: „Beteg vagy?” Ha a halált veszem a számra, bujdoshatok a „Ráérsz te arra még!”-ek sűrű egymásutánja elől.) Egyre gyakrabban figyelek föl arra, hogy bizonyos témák kapcsán, bizonyos dolgokról szólván mintha nem értenénk, nem akarnánk érteni, hogy miről beszél a másik. Különösen, ha számunkra kellemetlen témát érint, már nem az a fontos, hogy miért is hozta szóba azt, milyen indíttatásból (manapság ezt szinte kizárólag így mondjuk: mi volt a motivációja, de én juszt sem mondom így), mit is akart mondani vele, hanem csak magunkra figyelünk, a zavarunkra, amiért hirtelen nem tudjuk, mit is mondjunk rá, arra, hogy ettől eszünkbe jut, hogy egyszer mi is lehetünk betegek, öregek, egyszer mi is meghalhatunk, s ettől egyszerűen begőzölünk, esetleg pánikba esünk. Eszünkbe sem jut közben, hogy nem kell ahhoz betegnek lennünk, nem kell megérintenie az öregedés szellőjének, nem kell halálunkat éreznünk ahhoz, hogy a betegség, az öregség, a halál része legyen gondolatrendszerünknek, hogy képünk legyen róluk, amely a világképünknek is a részét képezi. Közbeszédünknek egyre jelentősebb részén egyfajta kényelmes szemérmesség, álszent képmutatás, a dolgokkal szembesülni nem tudás terpeszkedik, s a valóság tényei előtt lehunyjuk a szemünket, befogjuk a fülünket, ezért nagyon sok mindenre nem is tudunk kellőképpen felkészülni, amit pedig nekünk sem sikerül majd kikerülnünk. Ezt valahol a sejtjeinkben tudjuk is, amitől szo- rongani kezdünk, s mivel a szorongásunkat képtelenek vagyunk feldolgozni, frusztrálódásunk lassan megállíthatatlan folyamattá válik. Emlékszem, huszonéves korom hajnalán szinte kultikus könyvként becsültem Illyés Gyulától a Kháron ladikjánt, pedig nem mondható, hogy az öregkor, az öregség, az öregedés volt napjaim központi gondja. A bemenet angyala voltam még, hol s hogy találkozhattam volna a kimenet ama páriájával, aki évtizedek múltán majd én leszek. Mostanában azonban - minek tagadni - az input veszik egyre inkább ködbe előttem, s kurzorom lassan az output felé tart - erőnek erejével sem tudnám eltéríteni ettől az iránytól, így hát bölcsebbnek gondolom erre pazarolandó erőmet másra fordítani. Ráadásul az öregedés, ha odafigyel rá - és magára - az ember, nem feltétlenül jelent minőségi változást. Pontosabban, ha minőségi változást talán mégis igen, magának a minőségnek a felfüg- gesztődését, megszűntét semmiképp. Ha tehát van is minőség, melyről teljesítőképessége, felfogása, ízlése s más egyebek természetes változása okáín az embernek le is kell mondania, találhat ezek helyébe másokat. Strategiá- lis és strukturális - életmódbeli, illetve életvezetési, valamint szerkezeti - változásokat azonban mindenképp magával hoz az ember életébe az öregedés. Egyszerűen az életnek az iránya és a szerkezete változik meg, ha az értelme és a lényege nem is feltétlenül. Egy példa: Amíg az ember fiatal(abb), maga szereti megszabni a dolgok alakulásának a menetét. Hogy elkezdett öregedni, abból is kitetszik, hogy elfogadja a dolgokat olyanoknak - amilyenek, s innentől kezdve azokhoz igazítja lépteit, cselekedeteit. Nem, nem megalkuvás, nem én-feladás, nem lemondás ez, ahogyan talán fiatalkorában hitte, látta, megítélte, hanem - ökonómia. Tervszerű gazdálkodás az erejével, a még megmaradt (hátramaradt) lehetőségeivel. Botorság azt hinnünk, hogy ha elfogynak a lehetőségeink, az maga a halál. Inkább úgy néz ki a dolog, hogy ha el is fogynak a lehetőségeink, egy még mindig maradt: a halál, s azzal még, utoljára, élnünk kell.
