Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-26 / 119. szám, kedd
6 Vélemény ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 26. www.ujszo.com VISSZHANG Gyermekmegőrző vagy óvoda? Nincs mocskosabb dolog a pletykánál, mert a pletyka olyan műfaj, amelyből hiányzik az objektivitás meg a realitás, és ahány szájon keresztül terjed, annyi változáson esik át. Fokozottan érvényes az olyankor, amikor a pletyka egy intézményt érint közvetlenül. Egyebek között ezért is ütköztem meg az Új Szó egyik olvasói levelén, amelynek témája a Hviezdoslav utcai magyar óvoda volt. Egy nyugdíjas pedagógus, Varga Melánia, felháborodottan írt egy levelet, mely szerint a Hviezdoslav utcai magyar óvodát gyermekmegőrzőnek nevezi. Teszi ezt azért, mert „határtalan” örömmel várta, hogy részt vehessen a városháza színháztermében megrendezendő anyák napi műsoron, de melyen, egy kedves ismerőse szerint, nem lépnek fel a magyar óvoda gyerekei, mivel az óvónők nem győzik. Ennek következtében aztán ráhúzza a vizes lepedőt az összes óvónőre, meg az óvodára, annak rendje-módja szerint. A „valakitől hallottam”-ot készpénznek véve ócsárol ismeretlen embereket, egy intézmény munkáját, és teszi ezt egy volt „állítólagos” pedagógus, akiből még az objektivitás halvány szikrája is hiányzik, máskülönben utánajárt volna a dolgoknak és megkérdezte volna a másik felet is a hiányosság okáról. Megtudhatta volna azt is, hogy az anyák napi műsoron nem azért nem léptek fel a magyar óvoda gyerekei, mert az óvónők nem akarták, hanem azért, mert többük influenza miatt munkaképtelen volt. El tudja-e képzelni a volt pedagógus, mit jelent egy-két óvónő számára irányítani a műsort és közben még biztosítani is a fegyelmet meg a rendet a közel 50-60 gyerek között? Kérdezze meg kedves ismerősét, lehet, hogy az tudja. Az óvoda hiányosságának tekinti azt is, hogy a szülők nem ismerik egymást. Véleményem szerint a volt pedagógus azzal sincs tisztában, hogy sok szülő műszakokra jár dolgozni, és sokszor tényleg csak arra van ideje, hogy elvigye az óvodába vagy elvigye az óvodából a gyermekét és rohanjon a munkahelyére vagy haza megfőzni a másnapi ebédet, mert rajtuk kívül mások is vannak a családban, akikről szintén gondoskodniuk kell. Varga asszony szerint nincs az óvodában műsor a decemberin kívül, nincs kézművesnap, nincs gyermeknap, semmi sincs. Gyermeknap évente van a Sóderesen, amelyen rendszeresen részt vesznek, és a „Szólj, síp, szólj” hagyományőrző műsorban is szerepelnek, valamint a város különböző rendezvényein. Legutóbb például sorozatban harmadszor szerezték meg a város polgármestere által kiírt kategóriás sportverseny vándorserlegét. Ami a legjobban kihozott a sodromból, az a következő volt, idézem: „A magyar iskolában meg nincs gyerek. Hát ne csodálkozzunk!” Drága asszonyom! Az a tény, hogy a magyar iskolákban egyre kevesebb a gyerek, nem éppen a Hviezdoslav utcai vagy más óvoda hibája, hanem általános délvidéki probléma. Az ön ismerősei közül még senki nem íratta szlovák iskolába gyermekét azért, hogy jobban érvényesülhessen? Azokat kellene kérdőre vonnia, nem egy óvodát! Kevés a gyerek a magyar iskolákban. Fájó dolog, de igaz. Igaz viszont az is, hogy az ilyen és hasonló pocskondiázó cikkek éppen azt a célt szolgálják, hogy még kevesebb legyen, s netalán szüntessenek be egy újabb magyar tanítási nyelvű intézményt. Már csak annyit kellene eldönteni, hogy a kedves volt pedagógus akaradanul tette ezt, vagy éppen eszközül szolgált hozzá! Egyik sem válik a dicsőségére! Belányi Gyula __________________________________________________SZEMSZÖG_________________________ ' Asszony verve jó Megrázó történetet közölt május 15-én az index. Az internetes honlapnak Tünde, a kalocsai női börtön 46 éves elítéltje nyilatkozott. Tünde 2006 szeptemberében lőtt barátjára, a nála 20 évvel fiatalabb Pistára. Pistát a golyó mellkason találta, de felépült, és hamarosan kiengedték a kórházból is. Tündét 2007-ben a kecskeméti bíróság 8 éves börtönbüntetésre ítélte. Nagyon helyes, ne sétálgassanak közöttünk a potenciális gyilkosok. Amíg azonban a jogrendszer fekete-fehéren gondolkodik, addig a valóság mindig sokkal bonyolultabb. Azt a fontos tényt ugyanis eddig elhallgattuk, hogy Tünde nem előzmény nélkül lőtt. „Darabolta magát késsel, elvettem a kést, felakasztotta magát, több ízben levágtam. A fűnyíróval el akarta vágni a nyakát, visszatartottam. Vert engem” - így jellemezte Pistát Tünde. Aznap, amikor a lövés eldördült, Pista azzal fenyegetőzött, hogy még a gyereket is kirúgja Tünde terhes lányának hasából. Tünde akkor már tudta, hogy a férfi nem beszél a levegőbe, Pista korábban kést fogott a nő májrákos édesanyjára. Tündének elege lett és lőtt. A férfi a golyóval a mellkasában elment motorozni, majd a kocsmában összeesett. Mindennapi horror Magyarországon, 2009-ben. Kedves olvasóink, tippeljenek! Önök szerint vajon egy 2008 novemberében kiadott statisztika szerint tavaly hány nőt gyilkolt meg Magyarországon a félje vagy az élettársa? Kapaszkodjanak meg: hatvanhetet. A NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület adatai szerint évente általában 50-150 nő esik közvetlenül áldozatául „páijának”. Arról nincs megbízható adat, vajon hány családban a pofon, a verés, a fizikai erőszak az úr - haláleset nélkül. A bántalmazottak arányáról ellenben van adat: 95 százalékuk nő. A családon belüli erőszak fogalmába az erőszaktípusok széles skálája - szóbeli, lelki, testi, szexuális, gazdasági erőszak - tartozik. Egy nőket gyalázó viccből még nem következtethetünk rendszeres bántalmazásra, de a tragédiákat általában hosszú évek módszeres „kínzása” előzi meg, ami sokszor éppen ártatlannak tűnő viccekkel kezdődik. És bár ez a „kínzás” a külvilág előtt sem marad titokban, a családtagok, barátok és szomszédok általában vakok a sebekre, süketek a jajkiáltásokra. „Ez kettejük dolga, semmi közöm hozzá” - gondolják a kívülállók, amikor hallják, ahogy a szomszéd lakásban a férj a falba veri a feleség fejét. Nemcsak a kívülállóknak, hanem a „résztvevőknek” is érdekük azonban az elhallgatás. A bántalmazó legfeljebb a kocsmaasztal mellett henceg tetteivel, az áldozatok pedig még a legszűkebb környezetük előtt is megpróbálják titkolni helyzetüket. Sokan szégyellik magukat, mások attól tartanak, hogy az „ügy kirobbantásával” csak újabb konfliktusokat generálnak - márpedig a konfliktusokban mindig ők maradnak alul, a családon belüli ököljog ezt megtaníttatta velük. A NANE szerint indokok egész sora miatt áll a bántalmazottak érdekében az elhallgatás: féltik a gyermekeiket, beletörődtek a helyzetükbe, vagy akár bűntudatot is éreznek az erőszaktevővel szemben. A kulcsszó mégis a félelem. Aki egy fedél alatt él a bántalmazójá- val, az már nem ura saját cselekedeteinek. Pontosabban az ő cselekedeteit is a bántalmazója irányítja. „Többnyire én hívtam ki a rendőrséget, de az is előfordult, hogy az unokám. (...) Belerúgott mindenbe, tört, zúzott, belekötött az emberbe, nekem jött. De hibásnak tartom magam, mert feljelentést kellett volna tennem, mégsem tettem. Nem szabadott volna idáig fajulnia, de féltem tőle” - nyilatkozott az indexnek Tünde édesanyja, Mária. Az emberi jogi szervezetek több mint egy évtizede lobbiznak a családon belüli erőszak büntethetőségéért. Az Országgyűlés 2006 júliusától vezette be a „távoltartás” intézményét a magyar jogrendszerbe, de a kísérlet - ahogy azt a jogvédők prognosztizálták - hamar kudarcba fulladt. A távoltartás intézménye csak a propaganda szintjén próbált segíteni a bántalmazottakon. A -távoltartást például csak bíró rendelhette el, és csak 30 napra szólt. Vajon ki mert benyújtani távoltartási kérelmet a bántalmazója ellen, miközben senki és semmi nem garantálta a biztonságát. Megfelelő ellenőrzés hiányában a bántalmazó a 30 napos határidőt megszegve akár másnap rátörhette az ajtót. Vagy csak hazament - a törvény még arról sem rendelkezett, hogy ki kobozza el az erószaktevő lakáskulcsait. Lássuk, mi történt, amikor Tünde megpróbálta a hatóságok segítségét kérni a nála 20 évvel fiatalabb barátjának erőszakoskodásai miatt: „Benne van a jegyzőkönyvben, ahogy az is, hogy korábban kint jártak nálunk a rendőrök, mert bántott minket. Olyankor elvitték a sarokig, elengedték, aztán már jött is vissza, berúgta az ajtót. Nem tudtak vele mit csinálni”. Nem tudtak: a gyakorlat azt mutatta, hogy általában fél év is eltelt, mire a hatóság döntött arról, hogy egy agresszor nem mehet a bántalmazottak közelébe... A jogalkotók kudarcát jelzi, hogy két év alatt a bíróságok összesen csupán 141 esetben rendeltek el távoltartási határozatot. Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium 2008 novemberében újra próbálkozott, az új törvényjavaslat szerint ezúttal már a rendőrség is elrendelhette a távoltartást, illetve kötelezhette a bántalmazót a lakás elhagyására. Az SZDSZ-es Sándor Klára által benyújtott törvényjavaslatot Sólyom László az Alkotmánybírósághoz irányította, és a talárosok megállapították, hogy az több sebből vérzik, nem definiálja például pontosan az erőszak fogalmát. A törvényt emiatt nem iktatták be, az ügyben megoldás továbbra sincs. A bántalmazottak érdekeit képviselő szervezetek vezetői szerint a valódi gond az, hogy a jogalkotók képtelenek mit kezdeni egy olyan komplex problémával, mint amüyen a családon belüli erőszak. Wirth Judit (NANE Egyesület) és Spronz Julianna (Patent Egyesület) így írt erről a Magyar Narancsnak: „Az tehát, hogy egy-egy esetben családon belüli erőszakról van szó, csak az egész folyamat vizsgálata során válik világossá. Ennek mérlegelésére azonban a hatályos jogszabályok nem adnak lehetőséget, mivel elszigetelt cselekményeket értékelnek.” Tünde esete tipikusan azt példázza, hogy a bíróság csak egy elszigetelt cselekményt (a lövést) értékelt, és nem az odáig vezető utat (Pista rendőrség által is dokumentált otthoni terrorját). A bíró Tündének azzal magyarázta az ítéletét, hogy példát kell statuálnia, Magyarországon elharapóztak a fegyveres visszaélések... „Csak a családomat védtem” - válaszolt erre Tünde. Nyolc év börtönt kapott érte. A potenciális gyilkosok itt sétálnak közöttünk. Nap, mint nap találkozunk velük a buszmegállókban, a közértekben, a kocsmákban. És mindnyájan ismerünk potenciális áldozatokat. Bizonyára mindenki látta már valamely kollégáját, szomszédját véraláfutás- sal a kaiján, monoklival a szeme alatt - jól tudva azt is, kiktől származnak ezek a nyomok. Is- meijük azokat a szomorú pillanatokat, amikor a bántalmazott magyarázkodni kezd: „leestem a lépcsőn”, „nekiszédültem az ablaknak”, temetjük a csendet, amikor senki sem mer a másikra nézni. Ha ilyenkor nem tehetünk is semmit, legalább azokkal szálljunk szembe, akik szerint a „pénz számolva, asszony verve jó”. Üzenjük nekik azt, hogy ez nem vicces. Nagyon nem. Kiss Tibor Noé
