Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)

2009-05-23 / 117. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 23. www.ujszo.com Horváth Györgyi irodalomtörténész: „A hétköznapi életben a feminista olyan csodabogárnak számít, akit már csak azért is meg akarnak nézni, hogy lássák, milyen" Valamiért történik a dolog, nem valaki ellen Feminizmus: importált esz­me, vagy önálló áramlat Kö- zép-Európában? - ez volt a témája a Visegrádi Szalon legutóbbi kerekasztal-be- szélgetésének a Magyar Köz­társaság Kulturális Intézeté­ben. A V4-ek feminista szer­vezeteinek képviselői arra keresték a választ, milyen a helyzete a kezdetben a női egyenjogúságért, később a gazdasági egyenlőségért, manapság pedig a nemi el­nyomás bármely változata el­len fellépő mozgalomnak, és sikerült-e polgárjogot nyer­nie tájainkon az ebből kinőtt társadalmi tudományágnak, a gender studies-nak. MISLAY EDIT A beszélgetés magyarországi résztvevője Horváth Györgyi iro­dalomtörténész, kritikus volt. Horváth Györgyi magyar, olasz és esztétika szakon végzett Sze­geden, illetve Pécsett. 2003 óta a Balassi Bálint Intézet tanára. Két kötete jelent meg: A hiányzó B (2005) című, tanulmány- és kritikagyűjtemény, valamint a Nőidő. A történeti elbeszélés identitásképző szerepe (2007) című monográfia. Mennyi lehetőség van arra, hogy a közép-európai feminista mozgalmak képviselői találkoz­zanak, mint ahogy az most a Vi­segrádi Szalon keretében tör­tént? Gyakran előfordul, hogy össze­jövünk különféle kelet-európai or­szágokból, megbeszéljük a prob­lémákat. Rengeteg olyan találkozó van, amelyen kelet-európai femi­nisták összegyűlnek - én is voltam több hasonlón -, illetve különféle antológiák, valamint konferencia­kiadványok, tanulmánykötetekje- lentek meg, de ezeket mindig nő­szervezet vagy kutatóintézet hívja össze, adja ki, jelenteti meg. Most azonban az történt, hogy egy nem­zetet reprezentáló kulturális inté­zet hívott össze ilyen találkozót. Én ezt tekintem nagy lépésnek. Miért? Azért, mert ez egy út ahhoz, hogy úgymond nemzeti szinten is relevánsnak tekintsük a kérdést. Azaz, hogy a nemzetközi kultúr- diplomácia részeként bukkan fel ez a téma, és nem olyan módon félresöpörve, mint ami vicces, nem komoly, egy marginális cso­port saját belügye. Úgy érzi, a feminista moz­galmakat még mindig marginá­lisjelenségként kezelik? Ez nyilván kontextusfüggő. A saját szűkebb szakmámban, az az érzésem, egyre kevésbé marginális ez a megközelítés. Az úgymond hétköznapi életben szerintem a feminista olyan csodabogárnak számít, akit már csak azért is meg akarnak nézni, hogy lássák, mi­lyen. A kolléganőm mesélte, hogy amikor róla megtudták, a nőiroda­lomról írt könyvet, megkereste egy újságíró. És leesett az álla, hogy úr­isten, ez a nő szép, és még félje is van, meg gyereke, sőt normálisan is lehet vele beszélgetni. Nekem is volt már hasonló élményem, és szinte minden kolléganőmnek. Majdnem azt mondtam, hogy kol­légámnak, mert férfi feministák is vannak, de ezt sokan még kevésbé tudják elképzelni. Nagyon sokan mindmáig különleges csodabo­gárnak tekintik a feministákat, és ezért is fontos, hogy felsőbb szin­ten legyen valamiféle támogatása az ügynek. A pozsonyi kerekasztal-be- szélgetés utáni vita során a kö­zönség soraiból elhangzott az is, hogy a feminizmus tulajdon­képpen a rasszizmus egy formá­ja. A feminizmus végül is nem teljesen új mozgalom, több év­tizedes, sőt ma már évszázados hagyománya van. Mi lehet az oka, hogy a feminizmust sokan még most, a 21. század elején is negatív dolognak tekintik? Hal­lottam már nőt azzal védekezni, hogy „én nem vagyok feminis­ta”. Mintha feministának lenni kóros dolog lenne. Szerintem a legtöbb ember nem tudja, hogy a feminizmusnak van hagyománya. Például ki tud róla, hogy volt Magyarországon feminis­ta világkongresszus? Ki tud róla, hogy volt a Magyar Feministák Egyesülete? És hogy milyen prob­lémákkal foglalkozott? Ki tud róla, hogy volt feminista lap? Nincs ben­ne az egyetemi tankönyvekben. Pedig az általános iskolaiban kelle­ne benne lennie ahhoz, hogy a fe­minizmus ne tűnjön nevetséges­nek, súlytalannak, hogy látható le­gye a történelmi begyökerezettsé- ge. A kór szóra, amit használt, fel­kaptam a fejem. Mert közben én is azon gondolkodtam, hogy való­ban, jelenleg inkább valami furcsa betegségnek tűnik, ami időnként „elkap” egyes embereket, aminek semmifajta történeti háttere sincs, tehát érthetetlen. Pont ettől lesz betegségszerű. Nem látják a be­ágyazottságát, nem látják a kontex­tust, nem látják az értelmét. És ha egy nő azt mondja, hogy „nem va­gyok feminista”... de ha maga ezt csak egyszer élte meg, akkor na­gyon irigylem. Én szinte csak ezt hallom, újságban is csak ezt olva­som. Általában úgy szól a mondat, hogy „Nem vagyok feminista, DE... miért nem kapok ugyanannyi pénzt, mint a férfi kollégám?”, „Nem vagyok feminista, DÉ... mi­lyenjó lenne, ha a férjem segítene a házimunkában”. Vagyis olyan típu­sú kijelentések, célok következnek utána, amelyeket a feministák fel­vállaltak. A címkét azonban úgy­mond távol kell tartani. Mi lehet ennek az oka? Egyrészt van egyfajta felejtés, meg medikalizálás, ami ellen egyénileg nem nagyon lehet tenni. Másrészt azt is gondolom, a femi­nizmust annyira negatív színbe ál­lították, hogy ez nagyon sok femi­nistát visszatart a kommunikáció­tól. Nincs jól kommunikálva mos­tanában a feminizmus. Pedig le­hetne kommunikálni, egyre több a feminista, aki ki mer állni bizonyos szakmai körökben a saját igazáért. De ha arra gondolok, hogy nincsen magyarul egy olyan könyv, amely egyszerű nyelven elmagyarázná az érdeklődőknek, mi is a femi­nizmus, ez kommunikációhiány. Nincs ilyen könyv, vagy nehezen hozzáférhető. Kellene hogy le­gyen. Filmek egyébként vannak, különféle nőszervezetek készítet­tek nagyon-nagyon szellemes fil­meket - amelyeket nem adnak a tévében. Azaz nem jut el az üzenet. Szerintem ez is egyik oka annak, hogy az emberek idegenkednek a feminizmustól. Ön hogyan fogalmazza meg a maga számára a feminizmust? Egyszerűen definiálnám. Azt gondolom, hogy feminista az, aki jobbítani akarja a nők helyzetét. Különféle eszközökkel lehet ezt végezni, tehát ezt nem határoz­nám meg. Azt emelném ki nagyon, hogy itt valamiért történik a dolog, és nem valaki ellen. Valamely tár­sadalmi szempontból hátrányos helyzetű csoport - persze nem csak a nők ilyenek, számos ilyen cso­port van - érdekeinek képviseleté­ről szól. A feminizmus azért száll síkra, hogy a nők társadalmi hely­zete jobb legyen. A feminizmus szemszögéből melyek napjainkban azok a problémák, jelenségek, amelye­ken változtatni, jobbítani kell? Teljesen pontos választ nem tudok adni, mert nem szociológus vagyok, hanem irodalomtörté­nész. Nagyon nagy problémának tekintem, hogy az egyenlő mun­káért nem mindig jár egyenlő bér. Nagyon nagy probléma a csalá­don belüli erőszak. Vagy a nők po­litikai képviseletének a témája, itt is vannak bőven problémák. Számtalan probléma van még, hirtelen ezek jutottak az eszembe. Például meggyőződésem, hogyha nem ennyire patriarchális világ­ban élnénk, sokkal jobb fogam- zásgádók lennének. Hogyan jutott el a feminiz­mushoz? Szerintem nem tipikus a femi­nistává válásom. A legtöbb ember úgy lesz feminista, én legalábbis ezt vettem észre, hogy Nyugatról kapja az importált eszmét. Esetleg kimegy Nyugat-Európába vagy Amerikába, és ott találkozik ezzel a dologgal, amiről korábban azt gondolta, hogy őrültség. Én ka­masz koromban lettem feminista. Hogy mondjam...? Egy furcsa csa­ládból jövök, ahol nagyon nem volt jó nőnek lenni. De férfinak lenni sem volt jó, csak máshogy. Emellett ott volt a kettős szociali­záció: otthon állítottak egy dolgot, az iskolában meg azt mondták, hogy a nők és a férfiak egyenlők. Valaki efölött nagylelkűen átsiklik, én fennakadtam ezen. Emlék­szem, már ötödikes-hatodikos ál­talános iskolás koromban sem ér­tettem, miért kellene nekem sze­gény József Attilát sajnálnom azért, mert elhagyták a nők, ha nem ismerjük a történet másik ol­(Juhósz Katalin felvétele) dalát. Valami miatt nagyon korán rányílt a szemem a nemi szerepek­re, és később örültem, hogy ehhez van egy fogalom, a feminizmus. Említette, hogy Magyarorszá­gon nincs igazán alapirodalom. Nehéz volt megtalálni azokat az utakat, forrásokat, amelyek va- lamüyen irányba vezették? Orientáló személyeket volt ne­héz találni, és elfogadó közeget. Olyan közeget, ahol ez nem számít hülyeségnek, tudománytalannak, és olyan mentort, tanárt, aki kicsit kézen tudja fogni az embert. Aki azt tudta mondani, hogy ezt és ezt a könyvet olvasd el. Később, ami­kor rájöttem, hogy létezik a Cent­ral European University, és van könyvtára, nyilván az egész sokkal egyszerűbb lett. Szó esett a kerekasztal-be- szélgetésben arról is, hogy van különbség a kelet-közép-euró- pai és a nyugati feminizmus kö­zött. Ennyire érzékelhetőnek tűnik ez a különbség? Az a természetes, hogy vannak különbségek. Más a történelmi helyzet, a társadalmi kontextus, a kulturális identitás. Egy New York- i professzor asszonynak nyilvánva­lóan teljesen más a helyzete, mint egy magyarországi roma asszony­nak. Mind a ketten nők, de van egy csomó más társadalmi identitásuk, ami miatt nem nagyon lehet köz­tük sok hasonlóságot felfedezni, így azt is az adott társadalmi kon­textus dönti el, hogy a feministák­nak mit kell célként kitűzniük. Az egyik ismerősöm Amerikában pél­dául rettentően irigyel azért, hogy nálunk van gyermekgondozási se­gély. Mert Amerikában nincs. A magyarországi barátnőim között viszont vannak olyanok, akik arra panaszkodnak, hogy ha elmennek gyesre, utána két gyerekkel iszo­nyúan nehéz visszatérni a munka világába. Az egyik esetben nyilván azért kell küzdeni, hogy ha valaki otthon akar egy időre maradni, akkor megtehesse, a másik eset­ben meg azért, hogy munkához juthasson, és ne úgy tekintsenek rá, hogy majd évekre elvonul, a gyerekszüléssel foglalkozik, és ezért nem is egyenrangú munka- vállaló. És mindkét esetben azért, hogy ez ne csak a nő magánügye legyen, hanem legyen egy segítő, a terheket részben átvállaló környe­zet, azaz, hogy a nőnek ne kelljen a munka és a család között kényszerűen választania. Irodalomtörténészként, kri­tikusként természetes módon applikálja a feminista álláspont­ját a munkájában? Ösztönösen rááll a szemem a nemi különbségekre. Ösztönösen észreveszem ezt a szövegekben, nem kell úgymond eldöntenem, hogy na, én ma feministaként ol­vasok, két óra öt perctől pedig nem feministaként. Azt gondo­lom azonban, hogy ez minden irodalomelméleti meggyőződés­re igaz. Aki mondjuk dekonstruk- tőr, az dekonstruktőrként fog ol­vasni, aki strukturalista, az struk­turalistaként. Nyüvánvaló, hogy ezeket az ember nem tudja ki-be kapcsolgatni magában, de az is nyilvánvaló, hogy nem csak egy­féle identitással olvasok. Olva­som a könyvet, és bizonyos poé­tikai megoldások tetszenek, pél­dául hogy egy adott problémát hogyan próbál szépen kibontani a szerző. Közben meg a női iden­titásom azt mondja, hogy nem, hát ez gusztustalan, ahogyan a nő itt ábrázolva van. Az olvasás azért ennél sokkal összetettebb folyamat, mint hogy csak femi­nistaként vagy nem feminista­ként olvassak. Úgy vettem észre, Magyaror­szágon a feminizmusnak mint témának korábban nem volt akkora irodalma, mint máshol külföldön vagy akár Szlovákiá­ban. De mostanában, úgy tűnik, Magyarországon is egyre több könyv jelenik meg, szépirodal­mi és irodalomtörténeti mun­kákra gondolok. Láthatóbbá vált ez a téma. Irodalomtörté­nészként, kritikusként mennyi­re érzékeli ezt az áttörést? Úgy 2004-2005 körül valóban történt egy hirtelen változás. Nem nevezném áttörésnek. Változás. Megjelent a Szomjas oázis antoló­gia, amelynek hatalmas hírverése volt. Nagyon jó, hogy egy ilyen könyv megjelenhetett. Más kér­dés, hogy lehetett volna még jobb, ha kicsit ügyesebben csináljuk, de örüljünk neki. Tényleg egyre több irodalomtörténész és művelő­déstörténész publikál gender stu­dies szempontú könyveket. Fel­nőtt egy generáció, amely már naprakész, elolvasta a külföldi szakirodalmat, s ezt használja is magyar anyagra. Érdekes módon a szakma többi részének reakciói­ban is van változás. Egyre többen próbálják magukat feministaként definiálni, általában azok, akik ko­rábban hevesen elutasították a feminizmust, vagy aki korábban megakadályozta bizonyos femi­nista projektek beindulását. Ez mondjuk nem szép dolog, de ez van, elég gyakori. Tehát határo­zottan érzékelhető, hogy a femi­nizmus a periféria felől elindult a centrum felé, és ezért sokan pró­bálnak igazodni hozzá. Mi a helyzet a magyar nőiro- dalommal? Hogy mondjam... banális a tör­ténet. Keveset tudunk róla, ki kell kutatni. Körülbelül a 19. század elejétől kezdve folyamatosan megvan az igény a magyar iroda­lomban, hogy legyenek nekünk is szép, kedves, aranyos és fantasz­tikusan zseniális írónőink meg költőnőink. Szinte mindig talál­nak egyet-kettőt-hármat, akit ün­nepelnek, aztán miután meghalt, szépen el is felejtik. Azt gondo­lom, az irodalomtörténeti emlé­kezet a kulcskérdés. Elővenni őket újra, megtalálni, reflektorfénybe állítani, megmutatni, hogy érté­kesek, és továbbra is emlékezni rájuk. Ez az, ami sosem sikerül. Nagyon komolyan mondom: most van egy lehetőségünk arra, ami korábban nem volt, hogy a női szerzők is bejussanak az irodalmi kánonba, és hogy az általuk prefe­rált témákat fontosnak, releváns­nak tekintsük. Merthogy ilyen szé­les bázisa a szakmában soha nem volt szerintem ennek, amit most ne feminizmusnak nevezzünk, hanem egyfajta elköteleződésnek. A kánonban valószínűleg lesz vál­tozás. És persze nemcsak női szer­zőket fedezünk fel, hanem mos­tanában például hetvenes évekbe­li, azóta elfeledett szerzőket szin­tén. De mondhatnék más példá­kat is. Nagyon jónak tartom, hogy ez a felfedezési láz beindult. A feminizmus, a gender stu­dies fontosnak tartja, hogy a nő­írókkal, a nőirodalommal külön foglalkozzék, hangsúlyozva női mivoltukat. Az irodalomelmélet egyik ága szerint viszont soha nem a szerző a fontos, hanem maga a szöveg. Ön szerint fon­tos a szerző személye, neme, vagy nem? A szöveg rá tud játszani arra, hogy úgymond nő vagy férfi írta, mert a férfiasságnak meg a nőies­ségnek vannak kódjai. Ha mond­juk a szöveg nagyrészt focimeccs­ről szól, nyilván gyanakodom, hogy inkább férfi lehet a szerző, vagy legalábbis arra gondolok, hogy a narrátor férfi. De az is el­képzelhető mondjuk, hogy egy női szerző játszik el azzal, hogy müyen klassz most férfi narrátor szerepébe bújni, és jó szövegeket írni a fociról. Azt gondolom, ak­kor fontos, hogy férfi vagy női szerző áll-e a szöveg mögött, hogyha ez kihat az olvasásra, azaz arra, hogy az olvasó hogyan „építi fel” magában a szöveget, vagy az adott mű irodalmi értékének a megítélésére. Általában kihat.

Next

/
Thumbnails
Contents