Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-23 / 117. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Pedig olyan szívesen bevezetném a szalonba, csak ez a rendetlenség... Nincs békém, ha valami jót nem tehetek, ez a véremben van. MÉSZÖLY MIKLÓS: PONTOS TÖRTÉNETEK ÚTKÖZBEN 2009. május 23., szombat 3. évfolyam, 21. szám Magyar fejjel, szlovák szívvel, közép-európai lélekkel Földgömb, térkép... MARTIN BÚTORA Ha Szigeti Lászlót publicistának vagy esszéírónak neveznénk, igazunk volna, de leszű- kítően. Kiadóigazgatónak tartani arra emlékeztetne, aminek nyilván ideje legnagyobb részét szenteli, de ez is csak részigazság volna. Azt írni, hogy polgári értelmiségi magyar fejjel, szlovák szívvel és közép-európai lélekkel: nos, ez már kissé látni engedné azt a szellemi térképet, mely alapján a világot rendezi maga körül, de ez sem jelentené az ő teljes földgömbjét. Felidézni ót, amint magyar és szlovák társaival, de gyakran csak egyedül, alakította s befolyásolta a közéletet, napjainkig tartóan, nos, ez újabb, arcát mutatná. Ehhez hozzáképzelni a fényképezőgép villanását, a lencsét, amint épp útközben kapja le őt, amint éppen a barátaihoz rohan találkozóra, vagy megnyitóra siet, vagy egy eszmecserére a kultúráról és a világűrről - ez közelebb hozna valamit a mindennapjaiból, de ez a kép sem rögzítene mindent. Hozzá kellene gondolni az Ágival és a családjával együtt megélt bensőséges pillanatait, mézes kávé mellett, egy friss kézirattal az asztalon; bár ez sem adná ki őt magát. így hát nincs más megoldás, muszáj egy lényegre törő jellemzést adnunk róla: Szigeti László jelenség, természeti tünemény. Nemcsak azért a tiszteletet parancsoló műért, melyet a Kalli- gramban létrehozott: a hazai és a világirodalom több ezer oldalnyi elméleti, bölcseleti, történeti, tudományos szövege és szépirodalma - egyebek közt olyan sorozatokban, mint az Ad fontes, a Domino, az Anthropos, a Balca- nica, a Váhy (Mérleg), az Exemp- la iuris, a Majstri vied (Tudományok Mesterei) és sorolhatnánk hosszasan. Mindezek társadalomtudományi önismeretünk fehér foltjait tüntetik el, tabutémákat nyitnak meg, vitára sarkallnak, a közép-európai egyediséget és tragikomikumot pásztázzák, de főként igen jó olvasmányok. Jelenség abban is, hogy képes hidakat verni, párbeszédet szorgalmazni, egy más közép-európai jövő számára kedvezőbb lehetőségeket keresni. Mert része, osztatlan szerepe van abban, hogy legalább némiképp megvalósuljon az, amit közép-európai álomnak nevezhetnénk, egy más Európa látomásának: melynek emlékezetéből nem hull ki a viszálykodás, a száműzetés és a gyilkolászás, s mégis szabadságban élhető. Egy olyan Közép-Eu- rópáról volna szó, mely túlteszi magát a sérelmeken és a méltánytalanságokon, s túllép egy olyan közösség kicsinységén, mely mindvalahányszor „késve érkezik” s épp ezért elszalasztja lehetőségeit. Ahogy Ady Endre fogalmazott: Mi mindig mindenről elkésünk / Mi biztosan mesz- sziról jövünk. Szigeti László abban van segítségünkre, hogy jobban megértsük, honnan s mi mindennel együtt jövünk, s mégse szalasszuk el a lehetőségünket. S végül azért is tüneményes, mert három fontos tulajdonsága van: tud mosolyogni, képes meg- hökkenni, s szinte határtalan sikere van azoknak az embereknek az összekötésében, akik életútján kísérik. Sivatagi homokozó Egy ideje olyannyira fogva tart El Kazovszkij világa, hogy viszonyítási pont lett, értelmezési alfa és omega: egy kitáruló világ, melyben most minden és mindenki benne vari. Ha ez így van, benne kell lennie Szigetinek is, az én Szigeti-képemnek. Valami történt a sivatag sápadtságából napvérbe futó buckájának tetején: áll egy ember a Sivatagi homokozó kellős közepén, ez a fehér alak, akiről nem tudni, hogy fonalat szövöget vagy őt kötözik gúzsba saját fonalai, akiből a vörös kiárad a mindent elszívó feketeségbe, a vonító kutya lába elé, pontosabban a vonító kutya árnyéka elé. Az ülő kutya ebben a világban a nyugati gondolkodás fegyelmezett, megre- gulázott feszültsége: akinek megjelenik az álmában, nem felejtheti el, noha sakkban tartottnak látszik, mégis sakkban tart. A fonálszövő nem képes ürességben élni, a mítosz hiányából teremt maga köré történést és világot: megveti a tétlenséget vagy odavetettséget, a hiány intenzitását transzformálja energiává. A bucka előtt a kutya árnyéka. Vagy pesszimista változatban: egy másik, döglött kutya. A fonálszövögető letekeri a villanyoszlopszerű kaszákról a fonalat: sok terve van még a kutyával. Régóta szelídítgeti. Tulajdonképpen az övé, ő csalta ide, a sivatagi homokozóba. (Csehy Zoltán) 1985-ben (Hrapka Tibor felvétele) Szigeti László hatvanadik születésnapjára Egy ember és kora ESTERHÁZY PÉTER Mit csináljanak a barátok, ha az ünneplés tárgya rühelli az ünneplést? De tényleg rühelli. Az őszinte szót, őszintén rühelli, itt nem érdemes használni, hisz az föl sem merülhet (bölcseletileg, hi-hi), hogy nem őszinte; választott tárgyunk úgy őszinte, ahogy egy fa nő, de kérésre más giccses hasonlatokat is tudnánk, nincs előzetes megfontolás, kokett, nincs döntési helyzet, őszinte, hisz mi más is lehetne. Mert ugyan mindenki húzódzkodik egy kicsit, de vagy ténylegesen nem érdekli ez az egész, így nem is zavarja (az ilyenek kapnak majd nagy, díszes állami temetést), vagy a húzódzko- dást csupán az ünneplés előjátékának tekinti, szerénysége finom bizonyítékaként (amire az, látjuk, rá is szolgál), ami csak emeli a leendő ünneplés fényét, okadatolt- ságát. De tulajdonképpen szerencsénk van: a 60 az semmi. Mert nem diadalittas 50, amikor erősek vagyunk még, sőt, erőnk teljében, a trigliceridszintünk is többé-ke- vésbé rendben van, és kis túlzással azt hisszük, a halál, ez a pimpf műfaj nem tartozik ránk; nem is hetven, vagyis az összefoglalás éve, a legfiatalabb öregkor, amikor ugyan már meglegyintett minket az a bizonyos szellő, de még látni tudjuk és akarjuk életünk összegányolt eredményeit. A 60 köztes évszám, se ez, se az. Nincs mit ünnepelni. Csak tovább menni. Dolgozni. És itt borul virágba igazán a szerencsénk: mert fölismerjük, hogy a 60 Szigeti igazi életkora, mindig 60 volt, se öreg, se fiatal, de erős (a gyengeségében is az), kitartó, tapasztalt, férfi, aki ismeri a világot, ismeri a kísértéseket, de nem jön kísértésbe, lehetne a legnagyobb, de ő csak magamaga akar lenni, befuthatna fényes karriert, de csak annyit fut be, amennyi a munkájához kell, nem vész el a részletekben, nagyban gondolkodik, de az egyszerűségig szorgalmas, 60 éves, a nemzet napszámosa, ünneplésre alkalmadan, majd talán tíz év múlva. Ezt mondjuk neki. És ő azt hiszi, valóban nem ünnepeljük meg. Ezt az átverést megérdemli, túlságosan sokat köszönhetünk neki. Boldog lehet Szlovákia, a szlovákiai magyarság meg Magyarország, hogy ilyen 60 évese van. (Csak megjegyzem: nem boldog.)
