Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-09 / 105. szám, szombat
10 Szalon ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 9. www.ujszo.com Tristan Schwartz Kiszakadt felhők Bejártam vele fél Írországot. Pontosabban: a felének a felét. Rascommont és Dublin környékét. Vitt magával, megmutatta. Leírta. Elmesélte. Párszor élőszóban, többször papíron. Levélben. Kézzel írtban, laptopból nyomtatottban, sms-ben. SZABÓ G. LÁSZLÓ Akkor már volt három könyve. Szerelemről és gyűlöletről, féltékenységről és bosszúvágyról szólt az első, egy elcsábított menyasszony vesztéről. Misztikus jelképek dúsították az amúgy is izgalmas, sodró erejű történetet, a vérrel, szerelmi nedvekkel és méreggel átitatott drámai cselekményt, amelyet a gótikus regények fékevesztett szenvedélyével rokonítottak. Második kötetével a cowboyok földjére, egy eldugott sivatagi faluba csalogatott, ahol egy indián varázsló őrzi titkait a perzselő nap alatt, és még ereje van a szónak, hatalma a könnynek, nevetésnek, értelme a boldogságkeresésnek. Ezt követte a fiatalkorúak börtönéből szabadult, árva cigánylány sorsa, aki pechére beleszeret egy snájdig magyar autótolvajba. Három könyvvel a kezében ismertem meg Tristan Schwartzot, de nem mint pesti lakost, hanem mint rascommoni ifjú vándort, vagy inkább kalandort. Harmadik regényét dedikálta a Vörösmarty téren, fehér inges nyári könyvünnepen. Aztán húzott is el sietve, visz- sza kinti életébe. Bőre alá csomagolva vitte magával mindazt, amit pár nap alatt itthon magába szívott. Jót, jobbat és még jobbat. Szeretet- ben, elismerésben, biztatásban, buzdításban. Elment, hogy láthatatlan sebeit gyógyitgassa. Szakácsnak, Írországba. Hűvös szobák várták. Erőtől duzzadó felhők és hajnali párák, titkos kertek és pőrére vetkőzött partok. „Mindig a tűz leszek és a sötét mögötte - úta, mert akkor már levelek jöttek-mentek köztünk -, én Felhőországban a nap leszek, közel az óceánhoz, így gyógyulnak a sebek.” Mindent elhitetett velem. Azt is, hogy fa, nád, kavics és folyó lesz. Könny dacos lányok arcán. Bíborszínű bor ismeretlen ajkakon. Egyszer. Valahol. Nemsokára. Vers is jött tőle, meg novella. Egyeden vers és rövid időközönként egy újabb novella. Ezek voltak azok az írásai, amelyekkel körbe- vitt kinti életében. Három év történéseit jegyezte fel úgy, hogy közben árnyalt képet festett egy országról, egy népről, azok ősi hagyományairól, legendáiról, sajátos kultúrájáról. Ott jártam mellette. A közvetlen közelében. Azt láttam, amit ő. Azt éreztem, amit ő érzett. Azt szívtam magamba, amit ő kilélegzett. Elhitette velem, hogy: „Felhőország, talán így kellene nevezni Írországot, annak is a nyugati felét. Tél idején csak ritkán fagy és vízszintes az eső, porzó homokviharként hullámokban száll a széllel, és eláztatja a kabátom, de a cipőm száraz marad. A nyarat ki- számíthatadan támadásokkal tízpercesjégesők uralják, már messziről látszik, ahogyan közelednek, az égre akasztott szürke Molino- plakátokon érkeznek, és a városka apraja-nagyja a kapualjakba menekül előlük. Egy év alatt magam is megismertem már a felhők természetét, elég csak elnéznem az eget, nagyjából ötből négyszer eltalálom, melyik hoz esőt és melyik üres, vékony foszlány... Ha keresztülautózunk a vidéken, különösnek tűnik, hogy minden egyutcás falucskára jut két-három templom. Néha még útközben is feltűnnek, erdők szélén, sziklafalak mentén... A dombok közé, a legelőkre romokat szórtak, terméskő falak csonkjait. A helybéli öregek azt mondják, egykori pajták maradványai, de valami azt súgja, mégis kelta örökség. Legenda.” Csakhogy az írek, ahogy később írta, fittyet hánynak a legendáikra. „Semmi sem hozza ki őket a sodrukból, csak a lóverseny és bármilyen fogadás Paddy Power urnái, a gaelic football, amit kézzel-lábbal játszanak, és minden más futball, szerte a vidéken, a pubokban falra akasztott nagy képernyős tévék előtt gyülekezik a town népe, sörbe folynak a meccsek végeredményei. Néha Dublinba vágyom a hétszáz holdas Phoenix Parkba, ahol csapatokban legelésznek a szarvasok és izgatott mókusok rohangálnak a fák koronáiban, Dublinba, ahol néha hetekig nem esik az eső, és az előző nyár kissé nyomott kánikulát produkált egy időben azzal, hogy száz mérföldre nyugatra Roscom- mont hetente jégeső verte, és reggelre vacogó hideg ülte meg a házakat.” Levelei egyikében azt is megírta, hogy Dublmban a srácok leginkább úgy festenek, mint Pán Péter és az Elveszett fiúk. „Apró csíkokat borotválnak a szemöldökükbe, és a korcokba aranykarikát szúrnak, a fülükben kis ezüst pókok csillognak megannyi kék strasszkő mellett. Zöld és arany plasztik futballmezeket hordanak, amelyek a susogó melegítő anyagából készülnek, vécélehúzóra emlékeztető ezüsdáncokat, fém halálfejes öveket lompos, kopott farmerekkel, a szárak alja szakadt és sáros, a rojtok sokasága úgy verdesi a flasztert, mint a hosszú, csatakos szőr a sheffieldi lovak patája körül, és télen-nyáron tornacipőt viselnek. Találhatnám őket megnyerőnek, mindig is a rebellisek híve voltam, és az írek a lelkűk mélyén tényleg azok, csak már nem maradt mi ellen lázadni. Gondolhatnám őket misztikusnak, de valami hiányzik a tekintetükből, egy varázs- pálca-szikrányi fondorlat a szemek sarkából. Azokban a közel ülő vízkék szempárokban leginkább közöny és unalom lakik, ott üldögél az apró, fénylő orrok felett, a turcsi, pisze, szeplős orrocskák felett, kis konnektorok, mintha a gazdáik nekiszaladtak volna arccal a falnak vagy egy palacsintasütőnek.” Irt és szakácskodott. Főzött és alkotott. Napközben dolgozott, este fogalmazott. Pár oldalon keresztül felvázolt egy történetet, aztán figyelte, megköt-e vagy sem. Erős volt az érzelmi habarcs. Megkötöttek a sorok. „Emlékszem, amikor a cukrászdát írtam, éjszaka volt és narancs- sárga volt az ég, egyedül voltam a házban és gyertyákat égettem, minden ablak nyitva volt, fújt a szél, táncoltak a lángok, és amikor kinéztem a kertbe, a rókák körbe- körbe szaladgáltak. Akkor éreztem a szellemek jelenlétét, ott simogatták a hátam, de nem féltem, egy kicsit azért körbenézegettem a szobában, arra gondoltam, hát akkor most elvegyülünk, itt vannak, kész. A rókák, igen... Mindig szoktam csirkecsontot vinni nekik, bent a munkahelyemen azzal oltogatom a szellemesebbeket, hogy én vagyok a Litde Prince a foxykkal.” Ä Kis Herceg a rókákkal. A pisz- kafa lábú, komikus kecsességgel szaladgáló rókákkal. Sétái során is követhettem. Távolról. Időt engedve gondolatainak. Anélkül, hogy észrevette volna, mentem utána. Killineyból Brayba. Nyolc kilométer a szakadékos parton. Láttam, ahogy útközben szedret csipegetett, odébb meg apró, savanyú almát szedegetett. Killiney közel állt a szívéhez. Szerette. Különös boldogsággal töltötte el. „Egy nyári délután, amikor nem zavarták be felhők az ég tisztaságát, kiültem a tengerpartra Kil- lineyban, elnéztem a hullámok vonalában játszó gyerekeket, ahogy néha halált megvető bátorsággal és összeszorított fogakkal belevetik magukat a metszőén hideg habokba, aztán újra meg újra megmártóznak benne, amikor viszketni kezd a bőrük a fehér csipkékben rá- ereződő sótól a napfényben, elnéztem a fövenyen kézen fogva sétáló, félszeg tinédzsereket álombéli arcukkal... és néztem a tengert.” Nem egész három év után úgy döntött, nem tud még egy esztendőt nyár nélkül leélni. Hazajött. „Mindent akarok csinálni mindenkivel” - írta. Felhőország. Ezt a címet adta új könyvének. „Vannak tavaszi felhők, amelyek úgy úsznak, kavarognak, szakadnak fátyollá az égen, mint az ökörnyál, vannak hosszú, sötétszürke bárányfelhők, amelyek jóformán száguldanak nyugat felől, fény és árnyék kerülgeti a házakat másodpercről másodpercre. Miféle szemlélődő falusivá váltam itt Roscom- monban, az eget fürkészem, és a pengevékony ajkú ír nádszálkisasz- szonyokat.” Tristan Schwartz. Levélnovellák a landlordok földjéről. IL ....JWI
