Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)

2009-04-04 / 79. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON A gyertyának már nincs alkalma se társadalmi, se irodalmi művelt­séget szerezni. Ha a szalonban vendégek vannak és beszélgetnek, a gyertya az éjjeliszekrényen egy szót sem érthet belőle. CSÁTH GÉZA: A GYERTYÁK 2009. április 4., szombat 3. évfolyam, 14. szám Furcsa volt az asszonynak, hogy férfi létemre virágokkal kívánok foglalkozni ETUD Pörköltszaft, keserű­gomba, kályhaezüst Fél óra indulásig. Tavaszi koraeste, a városi naple­mente lusta fényei, a buszmegállóban kisebb tömeg, a kép szélén két haj­léktalan énekel vattahan­gon, két szál kopott szegfű. SZÁVAI ATTILA Itt állok a buszmegállóban, fe­hér köpeny van rajtam, mert az otthonit leettem, és nem száradt meg rajta teljesen a folt a bableves után, inkább a benti ruhát hagy­tam magamon. Dumáljunk kicsit, jobban megy az idő. Szerintem az utcán nem min­denki tudja, hogy mi a foglalkozá­som, ebben a gúnyában nézhet­nek hentesnek is, vagy belgyó­gyásznak. Sőt, talán az a gyanú is napvilágot látna (szárba szök­kenne), hogy egy vak ember va­gyok, aki azért van fehérben, hogy jobban lássák az emberek, meg az újságos, miután nekimentem a bódéjának. Pedig virágboltban dolgozom már húsz éve, a főnök találta ki ezt a fehér köpenyes munkamorált, mert szerinte így is hangsúlyozva van, hogy ez egy tiszta üzlet. Első nap nekem is a tisztaság, a sterilitás jutott eszembe, mikor beszívtam a virágok szagát. Beval­lom, először kissé tömény volt a virágbolt légterének tömör illata, az ember mikor beszíyja, azt hiszi, leér ez a szag egészen a sejtekig. És azon sem csodálkozna, ha ott­hon fürdés után virágport tüsz- szentene. Akkora a bolt, mint a nappalink, és annyi virág van benne, akár az Amazonas men­tén. Néha úgy érzem magam, mint egy egzotikus bennszülött, aki olyan jól tud élni a bozótos­ban, mint más otthon párnák közt. Egyszer kifestettem magun­kat a kolléganővel, beirányítottuk a lámpákat, és csináltunk fényké­pet a sógorasszonynak. Azt hitte, ötösünk volt a lottón és elutaz­tunk nyaralni, amennyire isme­rem, biztos hozzátette még ma­gában: dögölnétek meg. Ha már a halálnál tartunk (még mindig jobb, mint ha a halál tartana ná­lunk), nem bírom rábeszélni az embereket, hogy művirágot ve­gyenek, van ilyen gumifejű is, le­fújhatom illatosítóval, de nekik csak az igazi kell. Talán azért, mert hamarább tönkremegy, mint a műanyag, amit csak kicsit meg­szív a nap, ha kint van két nyarat a vázában. És ha hamarább tönk­remegy és nem látni a síron, egy idő után nem lesz akkora gyász sem a lélekben. A feleségem szerint csak szimplán hülye vagyok és nincs érzékem az emberekhez. Ha nem lenne érzék itt - mondtam neki -, akkor nem vettelek volna el, te keserűgomba (Lactaria), virág­árus vagyok én, amennyire csak kell és lehet. Vagy, ahogy az ut­cában neveznek, a virágárus. A feleségemet itt a virágüzletben ismertem meg, bejött, hogy az anyjának vegyen valami szoba­növényt, aztán két hét múlva már hazakísértem. Én csak egynyári kapcsolatot szerettem volna (szakmai ártalom), de ez a nő vé­gül derékig belerántott a család­szociológiába, csípőből tüzel­tünk, akár a légvédelmi ágyúk. Nem vagyok elég műszaki, ahogy ezt gyakran megjegyzi, miközben szereli a bojlert, húsdarálót, hogy- az a bajom, férfilétemre nem va­gyok elég erősen technikai jel­lem. A virágokkal meg nem lehet beindítani a buherált kazánt, ha az ukránok megint akciózzák a gázszámlát (fejezte be legutóbb). Szerinte néha inkább hasonlítok valami természetellenesre, mint földire. Sőt, az univerzumban negyvenhatezer virágboltonként egyben van egy ekkora barom, és mutatott rám a pörköltszaftos fa­kanállal. Valami halvány és selymes sértettséggel néztem, ahogy a lehulló szaftcseppek mintákat rajzoltak a konyhakőre. Eleve furcsa volt az asszonynak, hogy férfi létemre virágokkal kí­vánok foglalkozni a jövőben, hol­ott a normális férfiak olyanokkal ütik el az időt, hogy órásmester, pék, kútásó, liftszerelő, családi pofonok vesztett meccs után. Van egy szomszédunk, aki az utóbbi­akból kettőt művel, kútásó és lift- szerelő (plusz mániákus de­pressziós). Csak vertikálisan tud­ja csinálni magában a világot. Mondtam neki, keressen valami vallást inkább, ott is vertikális vi­szonyok vannak lényegében, de mégiscsak meghittebb dolog is­tenben hinni, mint öreg liftben. Egy lift sem mondta még a hete­dik napon, hogy jól van, nem be­szélve a bábeli botrányról, ami szintén vertikális alapú izgalmi állapot volt. A nagyobb levelű virágokat úgy tisztítom, hogy rájuk köpök. Per­sze, ha vásárló van a boltban, ak­kor csak a rongyba a pult mögött, aztán kenni szét a levélen. Rájöt­tem, hogy ha előtte tökfőzeléket eszem, sokkal patinásabb lesz a fény, olyan, mintha politúrral mentem volna neki a begóniák­nak. Volt nálunk egy tanuló, aki ezüstre festette a rózsákat, hogy jobban fogyjanak, és ráírta a cso­korra: rózsakülönlegesség a kész­let erejéig. Először kerestem a szakkönyvben, hogy müyen virág ez, nem emlékszem, hogy valaha láttam volna üyet. Az a marha gyerek hőálló kályhaezüsttel fújta le. Azt mondta, hőálló rózsát úgy­sem kapni sehol, kell valami, ami­ben különbözünk a többi bolttól, marketingzsálya, hurkapalánta, karalábékomposzt. Annyi virágot eladtam már, hogy ha van valamije az asszony­nak, névnap, születésnap, nőnap, problematikus nap (ez családszo­ciológiai tekintetben igen veszé­lyes), akkor nem is rendes virágot viszek neki, hanem egyéb mást. Egy köteg retket, két fej fokhagy­mát, esetleg zsák krumplit. Sze­rintem ezek is vannak olyan szé­pek, mint egy ronda rőt vörös ró­zsa, ezeknek csupán rosszabb a marketingjük Valentin-napkor. Meg így jobban meg van mozgat­va a fantázia, mint úgy, hogy oda­adom neki munka után a konyha­középen a szál szegfűt, aztán csak nézzük a falat vagy az üres tepsi­ket, mint két ázott konyharongy. És főképp azért is jobb ezeket ajándékozni, mert ha már elmúlt az ünnepelt nap, kihűlt a celebra, simán meg lehet enni őket, míg a (falhoz) vágott vagy cserepes vi­rág csak úgy snassz ülne a nagy­szobában az asztalon és unott képpel fotoszintetizálna, miköz­ben nézi a tévét. (AP Photo/Mary Altaffer ,Az ember mikor beszíyja, azt hiszi, leér ez a szag egészen a sejtekig. A zászló SCHREIBER LÁSZLÓ- Harcosok! Balról jön majd a zászló. Maguk vezényszóra főve­téssel tisztelegnek. Fővetéssel, értik? Az állukat felvágják, és azt a hülye fejüket észak-északnyu­gati hányba fordítják. De nem úgy ám, mint a legelésző birka, hanem egy rántással, hallani aka­rom, hogy reccsen az a nyamvadt nyakcsigolyájuk. A katonák az ünnepségre ki­adott új zöld gyakorló-egyenru­hában álltak az alakulótéren. Éktelen büdös volt az egész szá­zad, nincs az a klozet, aminek olyan szaga volna, mint az új gyakorlónak.- Na, akkor próbáljuk el, elv­társak - mondta Kiss alezredes. - Szecsei őrvezető, maga lesz a zászló. Szecsei őrvezető komoly em­ber volt, nem is fiú vagy fiatal fér­fi, hanem komoly felnőtt ember, így is indult el észak-északnyuga­ti hányba. Hogy kellő térhez jus­son mint zászló. Búvady azt hitte, hogy Szecsei őrvezető majd megpróbál zász­lónak látszani. Megpróbál egy kicsit lobogni a szélben. Egy ki­csit hullámzik majd jöttében. Közepes amplitúdóval ingatja majd a fejét jobbra és balra. Himbálja a felsőtestét, mint lob­banó kelmét, és a lábát megme­revíti, mint zöld rudat. Félt ettől Búvady. Kondora Karcsi bácsi, általános iskolai po­litechnikatanára jutott eszébe, aki a munkaasztal köré állított tanulóknak a szegecselés műve­letét mutatta be. - Körbejár a ka­lapács! - kiáltotta vidáman a lila orrú, vérvörös arcú tanár. - Ahogy a szaki bácsik mondják - tette hozzá bizalmas nyomaték- kai. Aztán valami furcsa törzsi táncba kezdett a satu mellett, egész testével szegecselt, egy­szerre ábrázolván a kalapács körkörös mozgását és az öreg szaki bácsik súlyos tapasztalatát. Búvady egy darabig küzdött, csak küzdött, de aztán kitört be­lőle a röhögés.- Buvády! A kutyaúristállóját, mit röhögsz, fiam?! - ordította Kondora Karcsi bácsi, és egy csöppet sem hasonlított arra a személyre, akit néhány nappal korábban látott Búvady egy cso­kor virággal a kezében tétovázni a Rózsadomb étterem előtt. Bú- vadynak aztán büntetésből öt­ször fel kellett olvasnia a kerék­pározás balesetvédelmi főszabá­lyait. Most csak kettőt említenék ezek közül: Elengedett kor­mánnyal ne bravúroskodj! Sebes­ségrekordot ne hajhássz! Lehet képzelni. Szóval, Búvady tartott attól, hogy Szecsei őrvezető, mint megbízható tisztes, erőfeszítése­ket tesz majd a zászló megformá­lására. De Szecsei még ennél is komolyabb ember volt. Nem himbált, nem ingatott. Csak jött. Alacsonyan, tömzsin, zölden. Rezzenéstelen arccal. Még csak nem is méltóságteljes lassúság­gal. Csak sétált. Mint akárki a nagykörúton. Jött mint zászló. És Búvady erre nem volt felké­szülve. Elejtette AMD-70 mintájú géppisztolyát, kitántorodott a sorból, térdre esett, és a röhögés­től fuldokolva, elvékonyult han­gon visította Szecsei őrvezetőre mutatva: a záááháászlóóó! Kiss alezredes hitetlenkedve nézte Búvadyt. Észre sem vette, hogy a futva érkező Dömötör törzsőrmester próbál a füléhez hajolni. Ez nem volt könnyű, mert Dömötör törm. nagy, langa- léta ember volt, Kiss alezredes pedig szokatlanul kicsi. Kiss alezredes döbbenten né­zett Dömötör törzsőrmesterre, aztán a század felé fordult.- Elvtársak. Elhunyt Brezs- nyev elvtárs - mondta kétségbe­esetten. Búvady a földet csapkodta az öklével, és úgy röhögött, hogy folyt a szeméből a könny. - Szhhhecshhhei! A záhhhászló! Kiss alezredes lassan elindult Búvady felé. A többiek feszengve nézték, hogyan közeledik Kiss al­ezredes, akinek egyébként a sor­katonák a kis francia komikus után a Funi nevet adták. Az alezredes szorosan Búvady mellé lépett, és rázkódó hátára tette apró kezét.- Ne síijon, honvéd elvtárs - mondta szomorúan. - Most mindnyájunknak erősnek kell lenni. A századon egy kis hullám fu­tott végig, egy kis büdös zöld hul­lám, várni lehetett, hogy az egész alakulat szétfröccsen nyolcvan hasát fogó, hétrét görnyedő ka­tonára. Mint akik egyszerre kap­tak súlyos sebet. De nem történt semmi. A katonák csak álltak hökkentem Búvady is felnézett térdekéből.- Jó. Nem sírok - mondta ko­molyan, és becsületesen a kis ember szomorú szemébe nézett.

Next

/
Thumbnails
Contents