Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)
2009-04-04 / 79. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. ÁPRILIS 4. www.ujszo.com IRODALOM A SZALONBAN A hazakísérés terve (Café Hyena) JANABEŇOVÁ Pozsony-Ligetfalu olyan terület, ahol az idő nem oszt, nem szoroz. Olyan lények élnek itt, melyekről a világ többi része azt gondolja, már nem léteznek, kihaltak. Jó és rossz lények. A svábbogarak arca dinoszauruszokat idéz, a szomszéd hangja nem torokból jön, hanem egy fenevad szemfogaiból. Elza kiszalad a balkonra, a szemétkosárból kiemel egy üveget, áthajol a szomszéd térfelére. Közvetlen a fal mögött egy üres akvárium. Az üveget pontosan a közepébe dobja, és sietve visszabújik az ágyába. Hallja, amint a szomszéd kimegy a balkonra. Egy ideig csönd van. Elza remeg.- Kékfrankos - olvassa csodálkozva a szomszéd a törmelékből. Aztán csend ül a környékre. A ligetfalui lakásoknak minden fala zenél és beszél. Ezekben olyan dalokat is viszonthall az ember, melyekről azt hitte, rég feledésbe merültek. Az idő megállt, a rádiók évek óta ugyanarra az egy állomásra vannak állítva. A vonal, mely azt az állomást jelezte a skálán, idővel a készülék belsejébe süllyedt. A skanzen legaljára. Elza felfedezte, hogy még ma is közvetítik a Jubilánsoknak játszunk című műsort. Még gyerekkorából emlékezett rá. A szocializmus idején minden fodrászatban ezt lehetett fogni. Megkéri a szomszédot, ne hallgassa akkora hangerővel a nótákat és a köszöntőket. A szomszéd a küszöbön áll, alsógatyában, mezítláb. Sír. A fúvósok felidézték benne halottanyját. Aszomszédot két fia látogatja:- Szedd össze magad, fater, ébresztő! Mi van veled? Képes vagy a cseh Eurotelen fölhívni, amikor az osztrákoknál vagyok? Hisz azt komplett fizetnem kell. Szállj már magadba, vénember! Téij észhez! Mondok neked valamit, te meg két hét múlva teljesen elfelejted.- Ne untass a részletekkel! Nem akarok tudni a részletekről - kérleli az apja. Elza úgy dönt, megvárja a fiakat az utcán, a ház előtt, s megkéri őket, hogy ne intézzék a családi ügyeiket olyan hangosan és hajnali háromig. Csak félnapi ácsorgás után jön rá, hogy nem tudná megkülönböztetni a szomszéd fiait a többi ligetfalui fiatalembertől. Mind magas, kigyúrt testű, borotvált fejű, tarkedliarcú. Elza: A folyó mögötti terület gyermekkoromban veszélyesnek tűnt. Szüleimmel az Óvárosban laktunk. Az Öreg híd egy kiszámít- hatadan út kezdete: a bal kéz felőli gyalogosjárda a szakadék fölött függ, lent a barna folyó hömpölyög. Ez az a határ, ahol a vasárnapi séta a puszta életért folytatott harccá változik. Ezért is csak tizennyolc évnél idősebb felnőtteknek szabadna rajta átmenni. A város felőli partról gyakran figyelem a Lunaparkot - Ligetfalu kapuját. Igyekszem elkerülni a szfinxek égető tekintetét. Őrzik a bejáratot, közben játékosnak akarnak látszani. A zárt, áthatolhatatlan körben óriásméretű pónik, gácsérok és hattyúk kerengnek. Egy eszméledenül korlátolt pályán forognak. Fölöttük kerékben pörgő, sikítozó és kiabáló gyerekek. A kér- lelheteden forgómozgás elnyeli a tájat. Nincs menekvés - a körön nem lehet áttörni. Néhány gyerek rosszul döntött - görcsösen szorongatják a műlovak konok fejét, és sírnak.- Ezt nevezem én életnek! - mondja a körhintás, arcát az égre emeli, s nagyobb fordulatra kapcsol. Némely napokon a Lunapark mintha bezárna vagy elromolna. Csak egy-két körhinta működik, meg egy lövölde. A körhintások a felázott terepen lézengenek. Tragikus figurák, Angliát idézik, még azokból az időkből, amikor a gyerekeket kéménytisztításra használták. Az autodrómon a kék autóban ülve, a pirossal ütközve, elakad a lélegzetem. Valahányszor a körhintákra terelődik a szó, apa elmeséli annak a hattyúnak az esetét, amelyik két apró gyerekkel leszakadt a karról. Nagymama bejön velem a tükrös útvesztőbe, s mikor nem tudunkbe- lőle kitalálni - nincs út, se ajtó, a tükrök nem ablakok, nincs semmi, csak én és a nagymama, a nagymama és én, arcunk egyre sápad- tabb a tükrökben -, fél óra múltán szólongatjuk azt az urat, aki a jegyeket eladta, hogy vezessen ki bennünket. Hogy mutassa az utat. Anya és nagymama pár évvel később eltévednek Ligetfalun. A megfelelő buszra szállnak, csak épp az ellenkező irányba tartanak. A busz a város helyett egyre beljebb és beljebb viszi őket a lakótelepen. Amikor ijedten kiszállnak, már sötét van, havazik. Már soha nem jutnak haza, már soha nem találnak ki.- Tessék mondani, hogyan jutunk Pozsonyba? - kérdi a megállóban anya egy hölgytől.- Hiszen már... Itt vannak, Pozsonyban - csodálkozik a hölgy. Anya kínjában elmosolyodik.- Én Pozsony városára gondoltam. Amikor áthaladnak a hídon, anya megkérdezi nagymamát, látta-e, milyen különös arca volt annak a lánynak. Akár egy túrós tar- kedli. Mielőtt először fekszünk össze Iannal, közli, hogy Ligetfalun lakik. Szemem se rezdül. (Tudatosítom, hogy szemem se rezdül.) A híd veszélyes, főleg ha gyalog halad át rajta az ember. Túl közel van a folyó. A víz és a levegő közötti határ kihívó, attól tartok, hirtelen leugrom. Készülődés nélkül, egy árva szomorú gondolat nélkül, a hopp indulatszó nélkül, se dráma, se döntés: egyszerűen csak a hídon tett szabályos lépéseket felváltja az ugrás. A legnagyobb kedvem ugomi télen van. Az ember a meleg ruharétegek alatt sebezhetetlennek és védettnek érzi magát. S változásra vágyik. Mint a nomádok a látóhatár változásában - úgy vágyom télen annak a közegnek a megváltozására, melyben mozognom kell. A híd eljegesedett felületén való bizonytalan botorkáláshoz képest az ugrás repülés lesz. Aztán egy pillanat a határmezsgyén. Meghosszabbítva a következő pillanattal, amikor már a vízben vagyok ugyan, de az még nem ivakodott át a ruhán a testemig. Szeparé - mint Krisztus lépése. A víz lassan hatol át, nehéz és zöld, mint a mentolos cukorka, megtölti a zsebeim, nyomja. Egy tarkedli száll föl a buszra. Kinyújtja előttem kövér, tetovált karját. Inkább behunyom a szemem. Ne kelljen látnom a lángokban ügető alakokat, s az ablak mögötti holdbéli táj keretezte tarked- liarcot. Hagytam magam csukott szemmel vinni és lökdösni. Talán épp a ligetfalui képek voltak az okai lan néhány évvel ezelőtti ideiglenes megvakulásának. Úgy döntött, hogy inkább nem akar semmit látni, nem körülnézni, nem figyelni, nem látni Ligetfalut. lan mesélte, hogy egyszer meglátogatta egy gyerekkori barátja, aki még hatvannyolcban Kanadába emigrált. Egy ideig bámult ki lan ligetfalui lakásának ablakából, de többé nem látogatott haza szülővárosába.- Szóval, így élsz te mostanság - mondta. Megveregette lan vállát, s nyomtalanul hazatért. Soha többé nem adott hírt magáról. Ligetfalu elállította a kanadai lélegzetét. Sosem tetszettek a tetovált emberek. A börtönt és a kalózhajókat juttatták eszembe. Meg egy részeg munkást, nyáron, a villamosban. Anyával tartottunk hazafelé a strandról.- Mit bámulsz? - förmedt rá anyára a munkás, kaiján egy tetovált tengeri sellővel, átlőtt szívvel és a Carmen felirattal.- Én nem önt nézem - mondta anya, és átmentünk a szerelvény másik felébe. Néha arra gondolok, lan nem Ligetfalu miatt vakult meg. Hanem miattam. Nem bírta tovább a közös életünk látványát. Akár a tetoválásét. Átment hát a szerelvény másik felébe. Kanadai barátja pedig azért nem tért többé vissza Szlovákiába, mert ráeszmélt, hogy Ligetfaluval szemben senkit sem menthetne meg. Első barátját, gyermekhadseregük volt parancsnokát sem. Miután lan visszanyerte látását, megutálta mindazt, ami a vakságára emlékeztette. A síkos köveket a folyók, tavak és a tenger medrében, a sarat, a Ray és a Táncos a sötétben című filmeket, az úszószemüveget és a sötét színű élelmiszert (marhahús, kínai gomba, pulykacomb). De már csak fél szemére látott. A tarkedlik a halálkultusz hívei. A tar koponya a nekroflliajele. Utálják mindazt, ami a fény felé tör, ami sarjad, kitör, előbújik a tojáshéjból. A meztelen fénylő csont imponál nekik, a koponya, a tiszta mész. A tarkedli hajának nincs esélye, csak a föld alatt. Akkor először pelyhe- dzik bátortalanul a koponyán.- Nézd! Ide nézz, mi ez? - kiabál egy kisfiú egy ligetfalui teraszon, s csápol a levegőben a karjaival, mint a madár.- Semmi-válaszolja a barátja.- Úgy hívják, hogy heilezés - mondja a kisfiú, s tovább lengeti a karját. Kissé felszáll. Elza és lan a pozsonyi kalandorokhoz tartoztak. Nem dolgoztak reklámügynökségben, s nem spóroltak jobb lakásra vagy gépkocsira. Gyakran ücsörögtek előkelő kávéházakban. Amit kerestek, elették, elitták, elfüstölték. Úgy viselkedtek, mint a diákok (jelszó: igazán elkótyavetyélt pénznek csak a megspórolt számít). Csatlakoztak az embereknek ahhoz a gondtalan rétegéhez, mely csak olyasmit vásárol, amit ki lehet pisilni, kakálni vagy fújni - tehát ami huszonnégy órán belül reciklálható. S éppen ezeknek a mihaszna népeknek köszönhetően működhettek a városban kávéházak és éttermek, melyekben minden százszor drágább volt az elviselhetó- nél. Időről időre belekóstoltak a más házakban való lakáshoz - panziókban vagy szállodákban. Nem volt érdekes, melyik városban szállásolták el magukat. Kéj volt másutt, nem Ligetfalun lakni. A kiruccanásokról mindig félve mentek haza, vajon mi várja majd őket tulajdon lakásuk ajtaja mögött. (Részleta regényből; Cs. G.ford.) ZENE A SZALONBAN Elsa és Lohengrin a pszichiátrián CSEHY ZOLTÁN „És újra szól, és a kürtök zengenek, / de Lohengrin soha nem jön meg. / És mégis, sértetlenül megmarad a hit” - írja Kavafisz Lohengrin című versében. Ez a hit, illetve a képzelt vagy valós jelenlét, a reális vagy irreális (esetleg egyenesen valamilyen traumából adódóan patologikus) vágykive- tülés a tárgya Sciarrino Lohengrin című operájának. „A vánkos! A vánkos!”-horkan fel Elsa Sciarrino Lohengrinjének elején, s azonnal vüágossá válik, hogy a vánkos szerepe kiemelt jelentőségű az opera bizarr jelké- piségében. A második jelenet végén ugyanaz a vánkos hattyúvá változik, a gyermeteg Lohengrin pedig megnyergeli és elszáll a holdba. Sciarrino Jules Laforgue mítoszátértelmezéséből indult ki, ám a jeleneteket - fokozandó a bizonytalanságot - radikálisan átstrukturálta. Már a kezdet kezdetén egy felfokozott érzéki látomás kellős közepébe csöppenünk: egy erotikus álomba, egy magát még kiskorúnak mondó lány szexuális kitárulkozásába, a rituális, misztikus nász elképzelt izgalmába. Sciarrino Elsájának ábrándja számunkra először komikus szerepjátszásnak tűnhet, ám a kegyetlen záró kép a gyönyörű tengerparti villát egy kórház vagy elmegyógyintézet lélekölő reménytelenséget tükröző terévé változtatja át, s ezzel párhuzamosan jutunk el a dermesztő drasztikumig. Az átváltozás (vagy inkább az álomvilágból a valóságba való átirányu- lás) nem előkészítetlen: a harmadik jelenetben szereplő „csak egy kanállal. Kétóránként” fordulat jelzi a hangzó környezet törékeny, illékony ábrándjellegét. Sciarrino ragyogóan játszik a de- mitizálás, a demisztifikálás eszköztárával, a Lohengrin-mítosz leépítése azonban nem öncélú tréfa: párhuzamosan zajlik le egy döbbenetes kórkép felépítésével. A kaotikus sokféleség és a zenei poénok sokasága (teljes fegyverzetben vonul fel Sciarrino eszköztára a hangsúlyos ütőshangzástól, a tremolókon át a glissandi-tech- nikáig) kezdettől vüágossá teszi, hogy itt korántsem a mítosz wag- neri értelme fog kibomlani, hogy semmi köze sem lesz a témából következő zenei tradícióhoz, hogy itt a mítosz újrainterpretálása teljességgel metaforikus természetű. A holdból jött szerető mágikus alakjában a küldetés tisztasága ütközik meg a pucér vágy által veszélyeztetett testi tisztasággal. A hold romantikus operaképzeteit Sciarrino disszonáns zenei megoldásai építik le, s a közhely helyébe így lép valami egészen más, a szimbolikus képzeletvilág tág tere, valami olyasmi, mintha Ariosto Orlando ftiriosójának poszt- modernné tett, eredendően groteszk hold-tere tárulna elénk. A zenévé varázsolt suttogások, a sikolyok, a lihegések, a hörgések kettős funkciójúak: egyszerre van szexuális és patologikus töltetük. A felfokozott lelki állapotok rapszodikusan változnak, s ennek megfelelően az olasz nyelv pazar zenéje is hol felfokozódik, hol megtörik. Elsa szerepe ráadásul egybekopírozódik Lohengrinével, sőt az elbeszélőjével is (Marianne Pousseur). E leüti egyesülés tükre a hang és a nyelv hangzóssága lesz a szavalástól, a szótagolástól, a vérfagyasztó kacagástól, a hadarástól, a természetes és mesterkélt deklamáláson át a suttogásig. A nyelv mintha a vér áramlása, a vágy elömlése lenne: szinte fizio- lógiaüag érzékelhető, patologikus, önveszélyes indulatoknak kitett testet kap. Sciarrino az intimitás belsőségességének hangsúlyozása végett nevezi művét „láthatatlan játéknak”: mintha a szemhéj takarná el magát az operát, azaz álom lenne, s mi e szemhéjon belüli sötétségben ülnénk. A nyelv sötétségében. Oda, ahová talán az egyik legszebb Sciarrino-mű vezet el bennünket: az Introduzione all’Oscuro szívdobogásszerű alaplüktetéssel átitatott egzisztenciális létszo- rongatottságába. Látszatra ugyanezt a kontraszttechnikát testesíti meg a Due not- tximi crudeli című, 2001-ben komponált opusz (a zongoránál Alfonso Alberti), mely a noktürn műfaji sémáit tágítja ki, ületve fordítja visszájára: a kegyeden, rideg, hideg hangzás személytelensége szembenáüni látszik a szokványos lírai jellemdarabokkal, ám rendkívül tudatosan felfokozott expresszivitása végül mégiscsak leleplezi a játékos elhi- degülést, és sokkal inkább elmélyíti, mintsem eltörli a műfaj alapkarakterét. A Vento d’ombra igazi zenebölcseleti remekmű: tárgya az árny, a szél jeüemrajza, ületve a természet zajainak látszólagos csöndbe ágyazottsága. A szél már az ókori görögök számára is szimbolikus jelentéstartalmak sokaságát hordozta magában: Pindarosz például egyenesen a teremtő akarat jelképeként használja ódáiban. Ez a tájra kiárasztott teremtő akarat Sciarrino értelmezésében számos indulattal is kiegészül. A szél nemcsak a táj és a tájba helyezett testek, lények szobrászává válik (itt érdemes párhuzamot vonni Sandro Penna enigmatikus-hermetista versei és Sciarrino zenéje közt), hanem egyszersmind a csönd ura is. Az Ensemble Risognanzét Tito Ceccherini vezényli, megteremtve a 2008. esztendő egyik legcsodálatosabb kortárs zenei felvételét. (Salvatore Sciarrino: Lohengrin. CD, ColLegno, 2008)
