Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)
2009-04-18 / 89. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON A kíváncsiság nöttön-nőtt. A sósperec és a köménymagos szarvas még a szalonokba is utat talált, s mr. Tóth erszényébe csodálatos szaporasággal dőlt a pénz. MIKSZÁTH KÁLMÁN: A NOSZTYFIÚ ESETE TÓTH MARIVAL 2009. április 18., szombat 3. évfolyam, 16. szám Tovább kell tanulni. Nyelvet, tanfolyamokat, szociális kalandtúra a szellem ösvényein, oktatódni kell, mint a pinty, tanulni, mint kisangyal... Hagymás tojás, gumilajhár, csigakompressz Felhívott a nagyi telefonon, hogy beszéljen kicsit az unokával (velem), mondani a jó tanácsot, miként használja el egy tizenéves az életet, amit csinál (szeddösszemagadat). SZÁVAI ATTILA Szerinte nyelvet kellene tanulnom. Fogni fel, hogy mit érez, egy mondjuk angolszász, mikor kimondja: hagymás tojás. A mai világban fontos, hogy több nyelven beszéljen az ember. Ide terelődött. Nagyi mostanában mindig a jövőképem felé terelődik, mikor beszélünk. Mondta még: „Ha akarsz valamit az élettől, hogy ne csak kukoricaszárból, meg moslékos vödörből álljon, tovább kell tanulni. Nyelvet, tanfolyamokat, szociális kalandtúra a szellem ösvényein, oktatódni kell, mint a pinty, tanulni, mint kisangyal. Manapság minden rendes ember továbbtanul. Még a szomszéd Borika is, pedig már elmúlt negyven, mégis most jött meg a tanulhatnékja. A tanulástól felgyorsul az ember, jobban fogja a világot, nem folyik ki az ujjai között, mint a macskakása. A nagyapád is mondja mindig, hogy ha tanultunk volna, nem volnánk mi sem ilyen két gumüaj- hár, csoszogni a konyhai linóleumon egész nap, két csigakompressz.” Utóbbit nem értettem tisztán, de a nagyi szerint idő kell a szép felfogáshoz, Isten se két mobilhívás között teremtette a hegy- és vízrajzi ábrákat, valamint az emberek közti szakadékokat. A múltkor elmentünk anyuék- kal a nagyiékhoz, olyan szép volt az idő, hogy megjött anyámék kedve a rokonlátogatáshoz. Egészen pontosan valakinek a vidéki vérvonalból volt születésnapja, vagy gyerek született, esetleg új ló, már nem is tudom. Talán csak azért mentünk le, mert az anyuék már nagyon unták a nagyváros nehéz levegőjét, a régi házak hámló homlokzatát, hogy kilátszanak a téglák a házfalakból. Az épületek néznek a szürke ablakszemükkel, amelyek sarkaiban, mint savanyú csipák, könyökölnek a kisnyugdíjasok. Azért, ha vadonra vágyom (vágyok, tehát vagyok), persze eszembe jut a vidéki nagymamám is, meg a kert. Ott kezdődik egy gyerekkori szafari a falusi nagymamámnál, hogy megcsinálsz két olyan vastag szendvicset, mint a fészerajtó. Aztán már csak menni kell, kirándulni, intézni a kerti kalandot, és persze két pofára enni a táplálékot, mintha az életünk múlna rajta. A nagymamák, ha étkeztetésről van szó, nem tudnak viccelni, nincs kegyelem, ha uno- kaetetésról van szó. Egyszer, mikor búcsú volt a faluban, én a céllövölde mögött mondtam búcsút a sült kacsának, sírtam közben, hogy ez aztán a reinkarnáció szegény kacsába, egy félresiklott sorscsapás, hogy egy kifejezetten hangos hányásban születik újjá és ott kell hallgatnia a lakodalmas popzenéket, amíg fel nem szárad, vagy fel nem nyalja a fűről a céllövöldés kutyája. Talán a zenétől volt az egész. Sose bírtam a céllövöldés zenéket, egyszer azt mondta egy lagzis zenész rokonunk, hogy akkor lesz elégedett a karrierrel, ha a céllövöldében az ő muzsikájára lövik majd az üres dezodorosflako- nokat. Ez olyan, mintha a kőműves azért építené meg a házat, hogy aztán legyen fal, amit le lehet hugyozni, legyen mit verni ököllel, rúgni térddel, bokával, ha elhagy az asszony. Szeretem a falusi búcsúkat, főleg azokat a standokat, ahol használt cikkeket árulnak újként, és azt mondják például a napszítta magnókazettára, hogy még teljesen friss, nem látott még magnót. De láttam már írógépet is, amire azt mondta nekem az árus, hogy kisfiúka (így: kisfiúka), ez olyan írógép, hogy csak be kell dugni a konnektorba, és magától úja a regényeket akármikről, szenesvödörről, zárlatos műholdról, mosatlan bicikliküllőről, bármiről. Hát persze kikönyörögtem az írógépet anyukáméktól, így egyszerűbb volt pénzzel, biztosabb üzletnek tűnt, mint ha a céllövöldében rakták volna ki negyven pálcára. Apám így is úgy lő verébre, mint aki kaszával megy porcelánboltba, nem még hogy célba lőjön lagzis zenére. Nagymamáéknál mindig olyan dózisokban kaptuk mi, unokák az impressziókat, hogy alig fért a lelkiismeretünkbe. Én mélységesen tisztelem a lakodalmas muzsikát, de ha meghallom a buszon vagy a szomszéd építkezésen, mindig a rántott hús jut eszembe, vagy a felköhögött csigatészta, ha a nagyi csirkepöröltet készített. A vidékieknek valahogy csak ilyen lakodalmasra megy a betonozás meg a téglák alá malterrakás. Belegondolva, mondjuk, ha valami hevi- metál szólna, milyen lenne már a ház, nem is folytatom. Viszont a falusi építkezésekben gusztus van, ahogy csinálják például a padlásfeljárót. Amin aztán majd unokák fognak felugrálni abba a különös csodavilágba, megsárgult újságkötegekkel, nyitva hagyott, üresen ásító utazóládákkal, feszesre hangolt pókhálóhúrokkal, üres bakancsok magányával, fogatlan fűrészek hallgatásával, titkos hagyatékokkal. Jut eszembe, nagyapa mindig utálta azt a szót, hogy hagyaték. Szerinte ez olyan, mint a maradék. Mondjuk, a hagyaték azért jóval kevesebb, mint egy egész emberi élet. Ez csak amolyan maradék egy fazék alján, amit sorsnak nevezett a kurta élet, ahogy ezt nagypapi mondani szokta. Meg olyat szokott még a nagymamáról - mikor dicsérik a nagyit, milyen frankón énekel a templomban -, hogy úgy dalolja a vallásos énekeket, olyan szépen, mint egy huzatos gyárkémény. A nagymama erre mindig azt mondja nagypapinak, hogy (Fényes Adolf: Babfejtőle; 86x78,5, olaj, vászon, 1904) Szeretem a vidéki életet... nincs érzéke a művészetekhez, meg a szép dolgokhoz, nincs benne semmi tapintat. Utóbbiban tényleg van valami, mivel nemrég a szomszéd lányra mondta, hogy úgy áll rajta a szemüveg, mint egy pomószínésznőn. Szeretem a vidéki életet, ezekért is. Néha jólesik kirándulni vidékre, érezni a lovak nehéz szagát, de azért ha biztonság kell, a belvárosi lakás a legjobb, van kábeltévé, internet, számítógépen lehet udvarolni, satöbbizni. A satöbbizést nem merem megkérdezni, apámat elnézve, felesleges is lenne. Apám nőies lett az utóbbi években. Talán azért, mert felköltöztünk vidékről a városba, ami a térképen valójában lejjebb van. Bár, az is lehet, attól hízik, mert így fejezi ki a vidék iránti hiányát, zsírszövetben fogalmazódik meg a honvágy. Mindegy, majd megnézem a neten. SZALVÉTA Hivatásos nyelvrombolók KÖVESDl KÁROLY Mit ér a nyelv, ha magyar? Buta kérdés, de időszerű. Tegnap is, ma is, s talán több száz év óta leginkább manapság. S nem csak annak ürügyén, hogy idén lesz 250 éve Kazinczy Ferenc születésének, hanem azért is, mert egyre romlik, foszladozik édes anyanyelvűnk. S már nem is a határon kívül élő magyarok nyelvi henye- ségére gondolok, hanem a „bjúdapesti” hivatásos nyelvron- tókra. Lássunk néhány példát, mire képesek. Csak úgy véletlenszerűen, mert sorolhatnánk reggeltől estig, estétől reggelig. Például vonatkozó névmásainkat ma már szinte kötelesség rosszul használni. Az a tárgy, mely előtt ülünk (a televízió) használja rosszul előszeretettel. Igazándiból, mondják ugyancsak a kultúrdobozban - színházról csevegő kultúrembe- rek féltucatszor, hogy a hideg futkos az ember hátán. Átbeszélik a témát, majd hazaballagnak a Kőrúton. A bolt hirdetése nem padlóburkolatról szól, hanem járólapról. S törheti a fejét az ember, hogyan képes járni a lap, hová megy a lap, s kinek jár a lap, ha magyar? A mai magyar ember, ha nyelvrombolásról van szó, mindent bevállal. Aztán, mint aki jól A mai magyar ember, ha nyelvrombolásról van szó, mindent bevállal. Aztán a következő erőpróbát sejtve rápihen. végezte dolgát, a következő erőpróbát sejtve rápihen. Lehet, hogy közben kitárja a lakás minden nyílászáró szerkezetét, hadd szellőzzön a feje a tavaszi zsongásban. Ajtó, ablak? Ugyan. Gőzpö- fögészeti tovalöködönc. Remélhetem, hogy egyszer kihal? Majd belekortyolva sörébe, elégedetten böffenti: rendicsek. Hangsúlyok, mondatbeli szórend, magyarosság, szabatosság... Úgy rugdossák ki nyelvünk alapköveit a falból, hogy alig tud félreugrani az ember. Boldogult ifjúkoromban, de még egy-két évtizede is stabü helye volt a sajtóban, a rádióban és a televízióban a nyelvművelő műsoroknak, amelyekben (bár egyre rövidültek, s mielőtt végleg jobblétre szenderültek, már csak öt-tíz percig tartottak) legkiválóbb nyelvészeink igyekeztek pallérozni édes anyanyelvűnket. Sziszifuszi küzdelmet folytattak a nyelvrongálók ellen, és megpróbálták útját állni annak a nyelvi szennyáradatnak, amely ma már feltartóztathatadanul nyomul előre. Ki ne emlékezne a tündéri Lőrincze Lajosra, Grétsy Lászlóra? Itthon maradva: Jakab István nyelvművelő műsorától is beso- kallt a rádió. A tanár úr egyeden fóruma a Vasárnap családi magazin. A mai tévé- és rádiótulajdonosok persze könnyen előkapják a kalapból a nyuszit: nézettség, hallgatottság. Indexek és ráták. Ami nem szórakoztat, nem fér bele... Lassan ott tartunk, hogy a tíz legszebb magyar szó után versenyt hirdethetnénk a tíz legcsúnyább és legmagyartalanabb szó - akár rangsorolt, akár rangsor nélküli - összeállítására. Tehetnénk ezt már csak annak ürügyén is, hogy a fent említett Kazinczy-évforduló okán 2009-et a magyar nyelv évének nyilvánították. Amit - horribüe dictu - hol nagy (Magyar Nyelv Éve), hol kis kezdőbetűkkel (magyar nyelv éve), hol keverve (Magyar Nyelv éve) írnak. De ez legyen a legnagyobb bajunk, különösen, ha a nagy dérrel-dúrral kiszögeit cégér mögött történik is valami érdemleges. Mert ünnepelni és évfordulózni, azt tudunk, hétközÜnnepelni, évfordulózni, azt tudunk, hétköznapjainkat azonban az egyre fülsértőbb és ordenárébb nyelvsértés tölti ki... napjainkat azonban az egyre fülsértőbb és ordenárébb nyeivsértés tölti ki. Engedtessék meg, hogy ne Ka- zinczyt, hanem Adyt idézzek. Ady Endre Kazinczyékat nyelvhibbantóknak nevezte, s nem győzve ostorozni, őket, a régi magyar nyelvet sírta vissza, de szerintem ma már azzal is beérnénk, ha nyelvromlásunk legalább lassulna, nem burjánzanának el magát a nyelv struktúráját támadó fordulatok. Hogyan is fogalmazott Ady kerek 99 esztendővel ezelőtt? ,Addig zalámboltam, annyi ákics szúrkált össze, hogy sok csatinázás után dupla bélyege van rajtam az éle- mülésnek. Az Istennek poémákban mondogatom, panaszolom el, hogy patvarba dobott, de már a nyelv miatt prózában is kell her- regnem. Kell még valamivel világítani és pótolni múltkori kis írásomat, amelyben rapszodikusan zokogtam el, hogy az igazi magyar nyelv a patvarba hányódott, akár mint én.” Lelke rajta a sok nyelvújítónak, hogy kreáltak egy műnyelvet, de mi még azt is tovább rontjuk, „...mert kultúrájuk idegen volt, s ők maguk magyarosan urak s távol élők az igazán magyarul beszélőktől. (...) S mikorra nyelvújítás, társadalmi reneszánsz gyors száguldással megtörténtek, már készen volt egy műmagyar nyelv. S ma már nem lehet a dolgot elölről kezdeni, nem lehetne a szép eldobott nyelv darabkáit előkeresni a patvarból, mert a meglevő, a már kész irodalom rossz szavaival, rossz magyarságával eltorlaszolta a fogalmakat, s mert ma már egyikünk sem tud magyarul, s nemsokára az annyira és annyiszor kidicsért magyar paraszt fog tudni legkevésbé.” (Szavak a pat- varban) Hát ha még azt is sejtette volna a szerencséden költő, hogy a magyar paraszt naponta televíziót fog nézni, s úgy issza magába a szórakoztatva hülyítő nyelvron- tók kreációit, mint moha a harmatot! Keservében talán el is bujdo- sik. Hanem a közszolgálati és a közt tűzzel-vassal szórakoztatni akaró, írott, mondott és vetített orgánumok többet adhatnának magukra, mert bizony olykor siralmas olvasni, hallgatni, nézni őket. S bár napjainkban mindenki a pénzügyi és a gazdasági válságot tartja a legrémesebb gonosznak, a nyelvrongálók is megérdemelnék, hogybecsődöljenek.
