Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)

2009-04-18 / 89. szám, szombat

10 Szombati vendég

ÚJ SZÓ 2009. ÁPRILIS 18. www.ujszo.com

Juraj Pechan: „Sokfajta rákos betegséget lehet teljesen meggyógyítani, és egyre többnél tudjuk meghosszabbítani a páciens életét, javítani annak minőségét"

Aki nem érez együtt a betegével, nem tudja gyógyítani

(Somogyi Tibor felvétele)

Tegnap volt a nárciszok, vagyis a rákos betegekkel való együttérzés napja, amikor a Rákellenes Liga országszerte adomány- gyűjtést szervez. Ha máskor hárítjuk is a gondolatot, ilyenkor valamennyien tudatosítjuk, hogy a burjánzó kór bennünket is fenyeget. Sajnos, nincs már olyan ember, akinek a családjában, ismeretségi körében ne fordult volna elő a rák valamelyik fajtája, és bár a felvilágosítás egyre szélesebb körű, az orvos- tudomány egyre fejlettebb, a megbetegedések száma mégis nő.

VRABEC AAÁR1A

De - és ez a legfontosabb - ezzel arányosan nő a korai stádiumban felismert és teljesen kigyógyult esetek száma is. Mert a rák nem minden esetben halálos ítélet, főleg akkor nem, ha beteg és orvos együtt harcol ellene. A gyógyulás esélyeiről, a páciensek félelmeiről és az egészségügy lehetőségeiről beszélgettünk a Nemzeti Onkológiai Intézet sebészeti klinikájának vezetőjével, Dr. Juraj Pechannal.

Az orvosi pályát általában azok választják, akiknél ez családi hagyomány vagy nagyon erős a küldetéstudatuk. Professzor úr esetében melyikről beszélhetünk?

Édesapám állatorvos volt, mellette már kicsi koromban láttam, milyen csodálatos dolog egy beteg, fájdalomtól elgyötört lényen segíteni. Aztán a sors úgy hozta, hogy a gimnáziumi biológiatanámóm a medikus fia egyetemi tankönyveiből is tanított bennünket. Ott dőlt el, hogy az orvosi egyetemre jelentkezem.

Az mikor dőlt el, hogy ezen belül az egyik legnehezebb szakterületet, az onkológiát választja?

Viszonylag későn. Sebész vagyok, elsősorban hasi- és bélműtétekre szakosodtam, csak két éve dolgozom az onkológiai intézetben, de már ezelőtt is operáltam rákos betegeket. Azért érdekelt ez a terület, mert az egész emberi szervezetet, sőt a pszichikát is érinti. Rákot nem lehet úgy kezelni, hogy csak az adott szervvel foglalkozunk, még akkor sem, ha a sebésznek nagyon leegyszerűsítve csupán a daganat kimetszése a feladata. Úgy tekintettem erre az ajánlatra, mint a szakmai pályafutásom utolsó kihívására, kiteljesedésére, és nem bántam meg, hogy idejöttem.

Ahhoz, hogy az ember reggeltől estig ilyen súlyos esetekkel foglalkozzon, nemcsak kézügyességre, szaktudásra, hanem lelkierőre is szüksége van. Ez adottság kérdése, vagy a korral és tapasztalattal jön?

Én most, ötvenen túl érzem úgy, hogy elbírom ezt a terhet, ebből a szempontból is jókor jöttem az intézetbe. Fiatalon biztos nehezebben viseltem volna ezt a koncentrált fájdalmat és félelmet, amivel itt naponta találkozom. Sőt, még egy fontos dolgot mondok. Egy sebész a karrierje elején talán nem meri felvállalni, hogy valakit nem műt meg, mert attól tart, a kollégái azt hiszik, meghátrált, fél a szövődményektől. A sokéves tapasztalat viszont arra is felhatalmazza az orvost, hogy azt mondhassa:

nincs értelme a sebészi beavatkozásnak, mert csak a páciens szenvedéseit gyarapítaná. Ahhoz is kell tudás, bátorság és szakmai alázat, hogy megértsük és elfogadjuk: a kevesebb néha több. Egy menthetetlen, súlyos betegnél, főleg, ha idős emberről van szó, a nyugalomban megélt pár hónapnak több értelme van, mint annak, hogy műtéttel, kezelésekkel gyötörjük. Amikor ilyen dilemma előtt állok, mindig arra gondolok, mit tennék, ha a saját apámról, anyámról lenne szó. Ez jó iránytű, mert az orvosnak soha nem szabad megfeledkeznie arról, hogy az orvostudomány véges. Csak a szeretet végtelen, amikor mi már semmit nem tehetünk, a hozzátartozók együttérzése még mindig sokat segíthet, hogy a beteg békében töltse a hátralevő idejét.

Egy idő után nyilván kialakul valamiféle védekezési mechanizmus, az orvos mégsem szenvedhet együtt minden betegével. Hol van a határ az együttérzés és a professzionális távolságtartás között?

Csak egy hajszál választja el a kettőt egymástól, mert aki nem érez együtt a betegével, nem érti a félelmeit, az nem tudja gyógyítani még akkor sem, ha szakmai szempontból mindent megtesz érte. Mi nem elromlott gépalkatrészeket javítunk, hanem testileg elgyötört, lelkileg összetört embereket próbálunk gyógyítani, és ezt nem lehet úgy, hogy csak daganathordozót látunk bennük. Meg is lepett, amikor idejöttem, hogy az itteni személyzet mennyivel nagyobb empátiával viszonyul a betegekhez, mint más kórházakban. Aztán rájöttem, hogy itt nyilván csak olyanok maradnak, akikben megvan ez az adottság.

Ha valaki ma megtudja, hogy rákja van, úgy érzi, hogy kimondták felette a halálos ítéletet. Még akkor is, ha az eszével tudja, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie, akkor is, ha biztatják, hogy jók az esélyei. Valóban számok igazolják, hogy sokkal több a gyógyult rákos beteg, mint öt-tíz éve?

Nagyon sokfajta rákos megbetegedést lehet teljesen meggyógyítani, és egyre többnél tudjuk meghosszabbítani a páciens életét, javítani annak minőségét. Ezt ma már a betegek nagy része is tudja, és az első nagy ijedtség után felveszik a harcot a kórral. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy ma már nyíltan beszélünk velük, mindenkit tájékoztatunk az állapotáról és a lehetőségeiről. A pácienseknek törvény adta joguk van ehhez a tájékoztatáshoz, és úgy látom, hogy jobban is viselik, mint a múlt rendszerben, amikor nagy volt a ködösítés ezen a téren. A társadalmi változások is közrejátszottak abban, hogy az emberek kénytelenek szembesülni a valósággal, mert ahhoz mérten kell elrendezni a dolgaikat. Ha ma valaki súlyosan megbetegszik, nem hagyatkozhat arra, hogy a táppénzből megél, és az állam majd gondoskodik a családjáról - már csak ezért is tudnia kell, mire számíthat.

Más kérdés, ki mit bír elviselni. Jó pszichológusnak is kell lennie annak az orvosnak, aki azzal szembesít egy beteget, hogyrákjavan.

A legnagyobb baj, hogy nincs elég időnk ezekre a beszélgetésekre. A sebészek állandó teljesítménykényszerben élnek, mert a mai biztosítási rendszer mindent pontokban és számokban mér. Azt, hogy meghallgatjuk a beteget,

válaszolunk a kérdéseire, csitítjuk a félelmeit, nem lehet pontértékben kifejezni, pedig legalább annyira fontos, mint az, hogy a megfelelő gyógyszert adjuk be neki, és teljesen eltávolítsuk a daganatot. Jómagam annak a híve vagyok, hogy igazat mondjunk a betegnek, de csak olyan mértékben, amennyit képes befogadni. Ha azt látom, hogy valakit teljesen lesújtott a hír, nem kész arra, hogy elfogadja az igazságot, időt adok neki. Nem kell feltétlenül mindenkinek azonnal a nyakába zúdítani az összes lehetséges szövődményt és a legrosszabb végkifejlet lehetőségét. Néha a könyörületes elhallgatás célravezetőbb, mert egy apa- tikus, depresszióba süllyedt embernek nem marad ereje a küzdelemhez.

Azért sem egyszerű beszélgetések ezek, mert míg az orvos számára a mégoly rokonszenves beteg is egy eset a sok közül, az adott beteg az ő egyedi és megismételhetetlen életét félti.

És neki van igaza, amikor azt várja el, hogy vele foglalkozzunk. Nem mondom, hogy ezek könnyű beszélgetések, már csak azért sem, mert a bonyolult szakmai kérdéseket úgy kell elmagyarázni, hogy laikusok számára érthető legyen. Külön nehezíti néha a dolgunkat, hogy a betegek mindenfélét összeolvasnak az interneten, a sajtóban, maguk is felkeresnek szakembereket vagy annak vélt kuruzslókat, és nekünk az így összeszedett féligazságokat kell helyretennünk. De ez a dolgunk, és szilárd meggyőződésem, hogy ezen a téren még sokkal tartozunk a betegeknek.

Tiszta lelkiismerettel kimondható, hogy Szlovákiában ma minden rákos beteg megkapja azt, amit tőlünk nyugatabbra megkaphatna? Minden felszerelés, gyógyszer és műszer adott

ahhoz, hogy ugyanolyan esélye legyen a gyógyulásra, mint mondjuk, egy németországi sorstársának?

Leginkább az ápolás, a lelki gondozás és az utókezelések terén maradtunk le a nyugati államoktól. A beteggondozásnak ez a része nálunk sokáig nem kapott elég figyelmet, csak mostanában kezd javulni a helyzet. Ami a gyógyszeres kezelést és a műtéteket illeti, az ország gazdasági lehetőségein felül teljesítünk, nem kell szégyenkeznünk. A diagnosztikai felszerelések viszont nem mindenki számára egyformán elérhetők, a nagyon specifikus, genetikai vizsgálatokhoz pedig nemcsak a felszerelés, hanem a szakemberek is hiányoznak. Ezeket a vizsgálatokat racionális okokból szakosodott központokban végzik, és tény, hogy némelyikben elég hosszúak a várólisták.

Ennek tudatában viszont elég furcsán hangzik, hogy folyamatosan megelőző vizsgálatokra buzdítják az embereket. Győzné egyáltalán a szlovák egészségügy, ha mindenki végbéltükrö- zést kéme, akiben felmerül a gyanú, hogy valami nincs rendben az emésztésével?

Nem tökéletes a rendszer, de ennek ellenére nagyon fontosak a megelőző vizsgálatok, akár még úgy is, hogy a beteg maga állja az árukat. Őszintén szólva, a vastagvagy végbélrák nem éppen elegáns betegség, sokan a szégyenérzet miatt is halogatják az utolsó pillanatig, hogy felkeressék az orvost. De ahol az életről van szó, ott nincs helye szégyenérzetnek, főleg, hogy egy időben felfedezett és eltávolított daganat teljes gyógyulást jelent. Ha valaki nagyon későn jön, már csak annyit tehetünk, hogy a bélcsavarodást megelőzendő vezetjük ki a végbelet a hasfalra. Ám a felvilágosításnak köszönhetően egyre többen fordulnak orvoshoz a kezdeti stádiumban, amikor még van segítség. Az esetek harminc-negyven százalékéban tudjuk eltávolítani a daganatot, és megmenteni vagy legalább jelentősen meghosszabbítani a betegek életét - ez még mindig kevés, de a duplája a tíz-tizenöt évvel ezelőtti számnak.

Szlovákiában ez a legelterjedtebb rákfajta, ráadásul mindkét nemet egyformán érinti. Létezik tudományos válasz a miértre?

A genetikai adottságok mellett a stressz és a helytelen táplálkozás játszik szerepet a kialakulásában, és mellettük még nagyon sok ismeretlen tényező. Főleg a déli, magyarlakta országrészben nagyon sok a vastag-és végbélrák, de még nem tart ott a tudomány, hogy egyértelműen ki meijük mondani ennek az okát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nagyon jól gyógyítható, és ha a daganat nem a záróizmokhoz közel nőtt, akkor végbélkivezetésre sincs szükség. Tíz éve még a végbél utolsó tíz centimétere volt a veszélyeztetett terület, ha ezen belül volt a daganat, nem tudtuk megmenteni a záróizmot. Mára ez a felére rövidült, a végbélben öt centiméter mélyen lévő daganatot is úgy el tudjuk távolítani, hogy nincs szükség kivezetésre. Tehát egyrészt ugyan igaz, hogy több a belek daganatos megbetegedése, másrészt viszont sokkal kevesebb a sztómás beteg.

Szlovákiában általánosan elterjedt szokás, hogy aki komolyan megbetegszik, pláne ha rákos, az mind Pozsonyban akarja kezeltetni és műttetni magát. Ebből aztán az következik, hogy hiába intézkedik, keres ismeretséget, mégis órákig vár a folyosókon, mert aki ott van, az mind protekciós beteg.

Ennek objektív okai is vannak. Több itt a kórház, köztük a specializált intézet, és sokkal több beavatkozást végzünk, márpedig a sebészetben is a gyakorlat teszi a •mestert. Joggal feltételezhető, hogy nagyobb biztonsággal tud elvégezni egy műtétet az, aki naponta operál hasonló eseteket, mint az, aki kéthetente. A rutin különösen fontos ott, ahol milliméterekről van szó, mint a már említett végbélműtéteknél. Ezért tartanám jobb megoldásnak, ha bizonyos ritkább rákfajtákat csak erre szakosodott intézményekben kezelnének, de ez éppúgy szervezés kérdése, mint a folyosókon várakozó rengeteg beteg problémája. Ha nem rendelnének be a kemoterápiás kezelést megelőző vérvételre mindenkit reggel hét órára, hanem két műszakban dolgoznának a nővérek, és a páciensek fele délre jöhetne, más lenne a helyzet. Viszont ez meg pénzkérdés, ezért csak a magánrendelőkben tudják megoldani

Mint ahogy minden súlyos betegség is pénzkérdés. Legalábbis kívülről nézve nagyon úgy tűnik, hogy a rendszert főleg az orvosi köpenyek zsebébe csúsztatott hálapénz olajozza.

Az emberek egyszerűen nem hisznek abban, hogy megkapnák, amire szükségük van, ha nem biztosítanák be magukat előre egy borítékkal, vagy legalább egy telefonnal. Nem merem azt mondani, hogy enélkül is minden működne, de azt látom, hogy hál' istennek egyre kevésbé elterjedt a hálapénz. Pozsonyban sok a kórház, nagy a konkurencia, a felvételt igazán nem kell „elintézni”, azt pedig végképp nem tartom elfogadhatónak, hogy egy súlyos betegtől, aki évek óta nem dolgozik,

és csak hónapjai vannak hátra, pénzt váljon el az orvos. Úgy gondolom, sokat javítana a helyzeten, ha a vizsgálati várólistákon való előbbre jutáséit legálisan fizethetnének a betegek, mert akkor mindenki tudná, mi mibe kerül, és mit kap érte. Sajnos, a rák kezelésére fordított pénz elosztása sem teljesen ésszerű és igazságos, mert ha több pénz jutna a gyógyítás hetven százalékát elvégző sebészetre, csökkennének a költséges utókezelések kiadásai. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy ha egy rákos betegre tizenhatezer eurót költ a biztosító, abból ezerháromszáz euró a mindent eldöntő műtét és tizennégyezer hétszáz euró a gyógyszeres, valamint a sugárkezelés. Ha csak pár száz euróval jutna több új műszerekre, hogy a műtőben még pontosabban dolgozhassunk, ezreket takaríthatnánk meg az onkológusoknak, de ez nagyon kényes téma, eddig még senkinek nem volt bátorsága feszegetni.

Úgy érzi, az orvosok társadalmi megítélése is romlott?

Igen, erkölcsi és anyagi értelemben is. Azokkal a gimnáziumi osztálytársaimmal, akik jogászok, közgazdászok lettek, ma már nem is találkozom, egyrészt, mert napi tizennégy órát töltök a munkahelyemen, másrészt, mert azokban az éttermekben, ahová ők járnak, nemigen lehetnék törzsvendég. Az orvosok alacsony bére nálunk évek óta tabutéma, mintha létezne valamiféle hallgatólagos megegyezés a társadalomban, hogy hiszen ők úgyis kipótolják a hálapénzzel. Csakhogy korrupcióra nem lehet egy rendszert alapozni, mert teljesen kiszámíthatatlanná válik, és a beteg embernek, éppen úgy, mint az őt kezelő orvosnak, biztonságra, bizonyosságra van szüksége.

Ön volt az egyik kezdeményezője annak a balettgálának, amelyet a Szlovák Nemzeti Színházban tavaly ősszel szerveztek az onkológiai intézet javára. Folytatás is lesz?

Természetesen, idén szeptember 25-én kerül rá sor. A feleségem balett-táncosnő volt, neki köszönhetően közeli kapcsolatot ápolunk több táncművésszel, köztük a Nemzeti Színház balettkarának igazgatójával, Mário Radačovský- val, aki maga is leküzdötte a rákot. Az ödet tőle származik, mert táncosként Kanadában és Budapesten is több hasonló gálán vett részt, nekem pedig azonnal megtetszett. Úgy is szerveztük meg, hogy a pozsonyi gála a budapesti jótékony- sági előadás ikertestvére - ugyanazok a művészek lépnek fel, és az utaztatásuk meg a szállásuk költségeit megosztjuk egymás között. A pozsonyi előadáson rákos betegek és az őket gyógyító egészség- ügyi dolgozók ültek a nézőtéren, cégek vásárolták meg nekik a belépő jegyeket, és a bevétel - mintegy háromszázezer korona - az onkológiai intézeté. Tumoros áttéteket felismerő műszert vásároltunk belőle úgy, hogy az ár egy- harmadát tudtuk kifizetni, a többit részletekben törlesztjük egy alapítvány segítségével, mert állami intézményként nem vásárolhatnánk hitelbe. Nagyon remélem, hogy ez a gála hagyománnyá válik, nem csak a pénz miatt, mert támogatókat lehet szerezni műsor nélkül is, habár mostanában egyre nehezebb. De egy szép balettgála az más, sokkal több, mint az adományozók megnyerése. A nyilvánosság számára is üzenete van, hogy figyeljetek, segítsetek, mert nem tudhatjátok, mikor szorultok ti is segítségre.