Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)

2009-04-11 / 84. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. ÁPRILIS 11.

Szalon 11

Az incidensnek a menetközben s ezúttal szokatlanul gyorsan megérkező rendőrség vet véget, de mikor a gumibotozás és később az igazoltatások elkezdődnek, Te már nem vagy a stadionban. Éjjeli tizenegy körül érkezik a faházhoz. Miután kipakolja és elrakja a hátizsák tartalmát, leszűri akefirt, friss tejet önt a gombákra, közben megeszik egy szál parasztkolbászt, majd kiül a teraszra, és elszív egy könnyű marihuánás cigarettát. Az éjszaka csendes, sötét és hideg. Északnyugat felől vastag felhők gyülekeznek. A meteorológiai jelentés szerint erős havazás várható.

4.

(December 21., kedd)

Nézze, Hadnagy úr, arra kért, hallgassam meg a történetét, hát meghallgattam. Higgye el, a magam módján még kedvelem is Önt, és távol álljon tőlem, hogy megbántsam, de attól tartok, fölöslegesen tette meg ezt a hosszú és kényelmetlen utat, mert nem segíthetek. Visszavonultan élek, amint látja, egy ideje már nem foglalkozom, az Ön szavaival élve „rejtélyes ügyek” megoldásával, s ha csak módomban áll, igyekszem a mindennapjaimat úgy berendezni, hogy az a közvetlen környezetem számára, rágcsálókra, pókokra, madarakra gondolok itt elsősorban, a lehető legkisebb feszültséggel jáijon. Bármilyen hihetetlennek tűnjék is, de öregszem, s egyre kevésbé engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy energiám egy részét az ostobaság szülte zaj semlegesítésére pazaroljam. S bár szerény személyemhez való ragaszkodását megtisztelőnek találom, remélem, megérti, ha arra kérem, önként vállalt „szakmai” száműzetésemet tartsa tiszteletben. Egy kellemes baráti jellegű beszélgetés keretén belül persze bármikor szívesen látom, sőt ha civilként keres fel, megígérhetem, hogy ezzel a finom szederpálinká- val is megkínálom újra, amelyet az idegrendszerére tett pozitív hatása miatt az imént oly nagyra értékelt. Az Ön és az Ön által képviselt, hogy is mondjam csak, „rendkívüli csoport” aktuális gondjaival viszont, már megbocsásson, de nem kívánok foglalkozni. Egyébként kicsit furcsának találom, s ami azt illeti, fölöttébb szórakoztatónak is persze, hogy az Önök technikai

felkészültségével és a racionalitásba vetett megingathatatlan hitükkel még mindig a „lejárt szavatosságú hókuszpókuszokban” bíznak: elég, ha egy kis „metafizikai” gellert kap a rendszer, s lám, tanácstalanságukban máris az ajtómat döngetik. Megfejteni a „titkot”, megmagyarázni a „magya- rázhatatlant”, nos igen, holott az esetek többségében, és ezt Önnek ugyanúgy tudnia kéne, mint nekem, a tények egyszerű és pontos kezelése elegendő ahhoz, hogy kiderüljön, semmiféle titok nincsen. Egy Wittgenstein nevű nagyon okos ember, ajánlom szíves figyelmébe, azt állította, hogy a rejtély nem létezik. S ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni. Szerintem ezen érdemes kicsit elmélázni, nem gondolja, Hadnagy úr? S ha már a rejtélyeknél tartunk, a fotók alapján, amelyeket a csendes, de határozott tiltakozásom ellenére mégis kirakott az asztalomra, úgy vélem, kizárt, hogy „rituális” gyilkosságról lenne szó, sót, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán gyilkosság történt. Ha jobban megnézi a képeket, különösen azt, amelyiken az a furcsa téglaépület van a háttérben, szerintem már sejti is, mire gondolok. És most menjen, Hadnagy úr, induljon valóban! Nem kívánhatom, hogy a küldetése miatt fölösleges bonyodalmakba keveredjék. Ilyen időjárási viszonyok mellett, bármennye szeretném is, nem tudom garantálni a testi épségét. A hókotró csak a bekötőútigjár, hajár még egyáltalán, azt meg, hogy itt éjszakázzon, valljuk be, egyikünk sem szeretné igazán.

5.

(egy év múlva)

A sebekről, amelyeket az áldozaton találnak, hamar megállapítják, hogy külön-külön nem lettek volna végzetesek. Továbbá elismerik, hogy azzal a több száz, ismeretlen eredetű ék alakú bemélyedéssel, amelyek látványa a jelenlevők közül valakit találóan „szétköpködött napraforgómagokra” emlékeztet, s amelyek az egész testet, sót az itt-ott már kilátszó csontozatot is több helyen mintegy reliefszerűen borítják, nem tudnak mit kezdeni. Az egyetlen dolog, amiben a nyomozócsoport tagjai megegyeznek, hogy

azok már jóval az exitus beállta után, de még az első fagyok előtt kerültek oda, s mivel a hideg a tetemet egy legalább féléves, de lehet, hogy annál is hosszabb bomlási folyamat után konzerválta, a nyomok pontos rögzítése, s egyáltalán, az áldozat kilétének megállapítása további nem várt nehézségekbe ütközik. Ugyancsak bizonytalannak tűnik az is, hogy az áldozat földi maradványai miért csak most „bukkantak elő”, s a halál pillanatától kezdődő időszakban, ami úgy a nyár elejétől datálható mostanáig, „barátunk vajon merre kóricált”?

6.

(1972. február 28., délután fél négy körül)

Furcsa, hogy innen is van tovább, hogy innen is lehet még felfelé. S talán még furcsább, hogy ez épp most jut eszembe, amikor hosszú idő után végre úgy érzem, nem sietek sehová, és nem akarok mihamarabb „túl lenni” mindenen. Kész röhej, nem gondolod? Bár a nyomozás szempontjából eddigi látogatásaim nem jártak sikerrel, sami azt illeti, a továbbiakban sem várok semmilyen változást, mégis, meg vagyok győződve, hogy hanem jönnék, a távollétemben valami rendkívüli és megismételhetetlen dolog történne. Már megbocsásson a hasonlatért, Hadnagy úr, de Ön jellegzetesen az a macska, aki bár tudja, hogy lehetetlen, mégis egyszerre akar fogni kint s bent egeret. Igyekvő, mély alkotói ösztönökkel megáldott, örökké nyughatatlan ember lévén a legádázabb ellensége az „elfecsérelt idő”, s mint ilyen, mindent megtesz annak érdekében, hogy egy percig se unatkozzék. Viszont ezen igyekezetét, s ebben nyilván egyet fog érteni velem, elsősorban a „valamiről nehogy lemaradjunk” nyomasztó érzése motiválja, más szóval: a halálfélelem. És épp ez az erőfeszítés,, nevezetesen, hogy életét a maga teljességében, mintegy „eseményként” élje meg, s ez az állandó „felügyelet^, hogy e nemes tevékenységről semmi ne terelje el a figyelmét, nos éppen ez akadályozza meg paradox módon abban, hogy valóban megtörténjen Önnel az „esemény”, tehát hogy teljes életet éljen. De mért is mondom el mindezt? Azzal, hogy szabadidejének jelentős részét, anélkül persze, hogy erre különösebben ösztönözném, veszélyes hegyi túrákra és nem utolsósorban a társaságomra pazarolja, arra enged következtetnem, hogy jól érzi itt magát. S ha csak a legutóbbi verbális megnyilvánulásainak határozottságát, gesztusainak egyszerűségét veszem figyelembe, és hasonlítom össze azzal, amit első látogatása alkalmával tapasztaltam, máris tudom, hogy nem tévedek. Ön viszont nyilván téved, amikor azt hiszi, hogy ez az életmód, ez a „kinn is vagyok, benn is vagyok” fajta felemás megközelítése a dolgoknak hosszútávon megnyugtató megoldást eredményezhet. Attól tartok ugyanis,

hogy személyemben Ön egy olyan valakit lát, aki Ön valójában „lenni szeretne”, tehát Ön „helyett”, de valahogy mintha az Ön „nevében” folytatnám egyesek szemében „fölöttébb különösnek” tűnő tevékenységemet, másrészt viszont azzal, hogy e tevékenységemről buzgón jegyzeteket és rögtönzött hangulatjelentéseket írogat, elhiteti magával, hogy kreatívan részt is vesz a diskurzusban.

(este)

A birtoklás illúziója, gondolja csak végig, Hadnagy úr, ami az idő szakaszokra történő tagolásából fakad, többek között. Ott az a fa, például, egy almafa, amely azon túl, hogy már a puszta jelenlétével is töprengésre késztet, s látom, Önt sem hagyja teljesen hidegen, hogy ilyen zord légköri és időjárási viszonyok mellett nemcsak hogy vígan megél, de még termést is hoz, nos e növénynek nincs szüksége semmilyen mesterségesen megkonstruált napirendhez vagy programhoz, hogy maradéktalanul kiteljesedjék. Egyetlen idővel kapcsolatos fenomén, amelyet figyelembe vesz, az a ciklikusság. Nagyfokú tévedés azonban azt hinni, hogy bármiképpen is alárendelné magát e folyamatnak. Létezésének nincs ugyanis semmiféle rendeltetése. Létezése, mint

ahogy mindannyiunk létezése: maga a rendeltetés. Ebből következik, hogy amennyiben a létezésnek bármilyen rendeltetést, más szóval funkciót tulajdonítunk - ami magában foglalja azt a butaságot is például, hogy „kívülről” rákérdezzünk az „értelmére” -, épp ezáltal fosztjuk meg eredeti értelmétől. Tehát mintegy önmagunk ellen dolgozva értelmetlen cselekedetet hajtunk végre. De mi marad akkor számunkra, kérdezheti, ha már a saját életünkre sem kérdezhetünk rá? Mert végeredményben mindig erről van szó, hogy létünkkel kapcsolatban feltegyük a „végső” és egyben a legértelmetlenebb kérdést, nevezetesen, hogy .miiért?” Nos, a válasz egyszerű: azért, hogy élvezzük. A szépséget, például. Tud követni, Hadnagy úr? Ha már úgyis erről az almafáról beszélünk: most tél van, látszólag nem történik semmi, de ott belül minden egyes sejtjével már azon dolgozik, hogy a „csoda” bekövetkezhessék. És higgye el nekem, be is fog következni. Előbb a friss rügyek bújnak majd elő, aztán az egész korona virágba borul, s az ördög tudja, honnét, de a méhek iS megjelennek, hogy elvégezzék a munkájukat. S ha minden rendben megy, úgy május vége felé eljön az a bűvös hét, amikor a levelek már teljesen kifejlődnek, de még ezüstös zsengeségükben pompázhatnak, nos, ekkor érzem maradéktalanul, hogy a világban minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Innen már az érés csendes, lassú folyamata kezdődik, és folytatódik egészen addig a varázslatos pillanatig, amikor ősszel majd az elszáradt leveleket elhullajtva mintegy feltárja és felkínálja a termését, hogy tessék, itt

van, vegyél és egyél belőle, amennyit csak jólesik! Hát nem fantasztikus? De bizony, hogy az. Viszont itt ez a falióra, amely ízig- vérig emberi találmány, s amelyet már régen kidobtam volna, ha nem fűznének hozzá kellemes emlékek, de a javára jegyen írva, egy jó ideje már csak hozzávetőlegesen mutatja a pontos időt, nos, erre az órára mondhatjuk-e vajon, hogy szép? Végül is, mondhatjuk: tetszetősen megmunkált faborítás, könnyed, szecessziós jellegű omamentumok, készítői nyilván tisztában voltak az esztétika alapszabályaival. Ámde ha megnézzük, hogy a rászabott funkció, tehát az idő - kimondani is szörnyű - „megjelenítésének” betöltése közben „képileg” hogyan boldogul, az már egy egészen másfajta történet. Ha most a számlapra pillant, azt fogja látni, hogy a mutatók majdnem takarásban vannak, ami ez esetben annyit tesz, pár perc múlva háromnegyed kilenc, de éppen ez a „majdnem”, ami a két mutató között, mmt alig látható rés, tehát mint megszüntetendő feszültség fennáll, teszi a pillanatnyi látványt dinamikussá. És mit gondol, mi fog történni öt vagy tíz perc múlva? Elárulom Önnek, semmi: a nagymutató lassan feljebb kúszik, a kicsi ellenben alig mozdul, s a létrejövő ábra inkább ákombákomszerű lesz, ha úgy tetszik, idétlen, egy fuldokló kaijai- val történő szerencsétlen kapálózásához hasonlatos, vagy egy elfuserált szpartakiádgyakorlathoz, ha érti, mire gondolok, mintsem hogy valamiféle mélyebb esztétikai üzenetet közvetítene. Mit gondol, elegendő ok ez egy gyilkossághoz, Hadnagy úr?

7.

(éppen)

Most éppen centiméterekkel az utca betonszalagja fölött: bár iszonyú erőfeszítésedbe kerül, már meg tudod tenni. Kaijaid széttárva, tenyérrel az úttest felé, mintha egy tó közepén lebegnél élettelenül. S mindehhez még valami konstans, szürke derengés, hogy sem a napszak, sem a fényforrás nem beazonosítható. Szívesen maradnál még, mondod, de a szapora pulzus, a kiszáradó ajkak jelzik, vissza kell térned rövidesen. Tenyereiddel most óvatosan az aszfalthoz közelítesz, s érzed, ahogy egyre nő a forróság. Majd kissé elemelkedsz, s mintha a köldököd körül, lassan körbefordulsz. Az utca továbbra is mozdulatlan. Egyedül vagy - és a higgadt belátása annak, hogy mindig is erre törekedtél. Hogy „végre”. Hogy felszámoltál minden kapcsolatot a külvilággal, s csak mint megfigyelő lehetsz ezentúl jelen. De már nem célod a beavatkozás. A kép most változik: még mindig az utcán, de előtted már a kapu, az udvar, és a háttérben a téglaház, igen, az a bizonyos 308-as számú épület, ahová most, úgy tűnik, újfent megérkeztél. Elindulsz hát. Lassan, lassan.

8.

(1972. február 29., éjfél után)

Fáradtnak tűnik, nem akar lepihenni egy kicsit? Vagy van valami konkrét terve? Esetleg kívánsága? Nem éhes? Összeüthetek egy rántottét, ha akarja, megvan egykettőre. Vagy hallgassunk inkább zenét? Talán maradt még annyi az akkumulátorban, hogy lejátsszunk egy Duke Ellington- lemezt. Vagy a klasszikusokat jobban kedveli? Brahmsot? Schubertét? Mahlert? Vagy csak üljünk itt, és nézzük a csillagokat? Nem mindennapi látvány, elismerem. Vagy ez most egyáltalán nem érdekli? Nos, akkor mi legyen? Valójában mi az, amit szeretne, Hadnagy, árulja el nekem!

9.

(1972. május 29., a kora esti órák)

A nyom, amit követtem, tévesnek bizonyult. Már tudom, hogy nem lett volna szabad holmi ellenőrizhetetlen „megérzések és impressziók” sugallatára letérnünk az ösvényről. A sötét hirtelen lepett meg minket, esélyünk sem volt. A kollégáim, akik eddig oly nagylelkűen és bátran segítették a munkámat, hirtelen pánikba estek és szanaszét futottak. Mire bármit is tehettem volna, már késő volt. További sorsuk ismeretlen, nyilván odavesztek mind. Kezeimmel tapogatózva most megkísérlem, hogy valami ideiglenes tájékozódási pontot találjak, de tudom, hogy lehetőségeim minimálisak. Mi lesz velem?Az egyetlen kérdés, amely most foglalkoztat. De sorsomba beletörődtem. Ennél rosszabb már úgysem lehet.