Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)

2009-03-02 / 50. szám, hétfő

8 Riport

ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 2. www.ujszo.com

Franki Margit: Nem engedhetem, hogy az az állam tegyre rá mindenemre a kezét, amelyik kétszer is földönfutóvá tett

„Legalább a férjemet meg tudtam menteni”

A most kilencvenegy éves Franki Margit húsz éve folytatja harcát a hivatalokkal, hogy visszaszerezze jogos tulajdonát, a sárói birtokot. A második világháború előtt a férjét követte a Léva meletti kis faluba, egy virágzó, hatalmas gazdaságba, ahol több száz embernek adtak munkát, megélhetést.

VRABEC MÁRIA

Később mindent elveszítettek - először a Franki család zsidó származása, másodszor magyar nemzetisége miatt, és ebből a duplacsavarból máig sem tudott, talán nem is akart kikeveredni az illetékes hatóság A zsidótörvények alapján elkobzott birtokot ugyan neki ítélte a bíróság, mert rá nem vonatkoztak a Beneš-dek- rétumok, de a későbbi tulajdonosok épp ezekre hivatkozva bitorolják még mindig a termőföldeket.

Virágzó, ezerholdas birtok

Hozzátartozóit, akik Auschwitzban lelték halálukat már senki sem hozza vissza, de Margit asszony az örököseire gondolva szeretné rendezni ezt az ügyet, mielőtt magához szólítja a Teremtő. Mindig ilyen volt, intézkedett, szervezkedett, küzdött a túlélésért - olykor mások túléléséért is. És ha emberfeletti igyekezetét nem is mindig koronázta siker, amikor számot vet a múlttal, legalább az melengeti a szívét, hogy a férjét sikerült megmentenie.

Az idős kora ellenére is eleganciát, tartást, szívósságot sugárzó, nagyon szép hölgy ma felváltva él Bécsben és Léván, bár ide csak akkor jön, amikor elintéznivalója van. Ismerősei, barátai már nincsenek a környéken, akikkel régen összejárt, mind meghaltak, így ha a lévai utcákat járja, már csak az emlékei szegődnek mellé társul. Először huszonhárom éves korában, 1940 nyarán járt a Felvidéken, Franklék sárói birtokán. Rögtön megtetszett neki a tulajdonos József nevű fia. A vonzalom kölcsönös volt. „Mi a Budapest melletti Kömlődön éltünk, édesapám állami hivatalnok volt, édesanyám a háztartással meg velünk, gyerekekkel törődött. Franklékat tulajdonképpen a mangalica malacunknak köszönhetően ismertük meg, édesapám elvitte a vásárba, hogy eladja és a leendő apósom vette meg a jószágot. Alkudozás közben úgy összebarátkoztak, hogy folyamatosan tartották a kapcsolatot, és a következő nyáron az egész családot meghívták Sáróra. Akkor ismertem meg a féijemet is. Azonnal szerelem szövődött közöttünk. Az elkövetkező egy év alatt nagyon megváltozott az életem, sokat jártunk Budapestre társaságba, színházba, bálokba, és rengeteg művelt embert ismertem meg. Azokat a nagybirtokosokat, akikkel a férjem családja érintkezett, nem a pazarló életmód és a gazdagság öncélú halmozása jellemezte, hanem a haladó gondolkodás és a tudásvágy. A férjem is a németországi haílei egyetemen szerzett agrármérnöki diplomát. A sárói Franki birtoknak messze környéken nem akadt párja. Apósom még 1886-ban vásárolta meg a birtokot az előző tulajdonos, Hunyadi gróf lányától és néhány év alatt mintagazdaságot teremtett belőle. Ezer holdon termesztettek gabonát, cukorrépát, zöldséget és gyümölcsöt, az állami vasúttól kitérő vezetett a birtokra és az egészet helyi vasút hálózta be. Saját szeszfőzdéjük, malmuk volt, állandóan hatvan-hetven, a nyári idényben pedig ötszáz munkást alkalmaztak, és a saját szememmel láttam, hogy nagyon emberségesen bántak velük. Felelősséget éreztek mindenki iránt, akinek a megélhetése tőlük függött.”

Menekülni kellett volna, amíg lehetett

Margit asszony 1941-ben a budavári Nagyboldogasszony templomban esküdött örök hűséget Franki Józsefnek. A fiatal pár azonnal Sáróra költözött, ahol a kastély egyik szárnyát jelölték ki számukra. Az újdonsült menyecskének először szokatlan volt az új életmód, de hamarosan megszokta, hogy a birtokon mindennek megvan a pontos ideje és módja.

„A gazdálkodás a férfiak feladata volt, mi asszonyok a vendégekkel törődtünk. Naponta érkeztek hozzánk birtokosok és üzletemberek Csehországból, Németországból - tőlük hallottunk először a zsidók üldözéséről és arról is, hogy a náci hatalom nem fogja beérni a vagyonok elkobzásával. Mégis azt hittük, hogy semmi rossz nem történhet velünk, talán azért is, mert a többi zsidótól már 1941-ben elvettek mindent, az apósomtól pedig semmit. Egészen 1943. december 3-ig, amikor a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium hivatalnokai pecsétes paranccsal jöttek, hogy azonnal adjon át mindent. Apósom akkor már kilencvenéves volt, majdnem belehalt a hírbe, de nem tehetett semmit. Akkor tudatosult bennem, hogy mindent el kellett volna adni, amíg lehetett, és menekülni innen. A féljem nővére Svájcban élt a férjével, de amikor még lett volna mód és alkalom, hogy valamennyien kimenjünk hozzájuk, eszünkbe sem jutott, milyen veszély fenyeget.

A féljem abban bízott, hogy mivel kereszténnyel kötött házasságot, kivételezettnek számít. Pecsétes igazolása is volt erről, de nem ért az már akkor semmit. 1944 októberében, amikor Szálasi került hatalomra, a egyik sárói tanító - Faragónak hívták - figyelmeztette az egyik zsidót, hogy meneküljön, de ő azzal küldte el, hogy háromféle kivétele is van. Azokkal együtt vitték el a gettóba, haza sem jött többé. Mi is csak annyit tudtunk elintézni, hogy az apósomat, anyósomat és a férjem ikertestvérét, Frigyest ne a lévai gettóba vigyék, hanem a kórházba. Azt hittük, az egyik orvos, akinek szintén zsidó volt a felesége, el tudja bújtatni őket, de tévedtünk, apósomat hordágyon vitték a gettóba. Minden nap meglátogattuk őket, és egyszer, amikor Frigyes sógorom kikísért bennünket, mintha csak éreztem volna a közelgő vészt, azt mondtam, ne menjen vissza, bújjon el az erdőben, amíg rejtekhelyei találok neki. Sok házba bekopogtattam, csupa olyan emberhez akik sokat köszönhettek a családunknak, de mindenki félt befogadni egy zsidót. Frigyes visszament a gettóba és másnap reggel már csak a hűlt helyét találtuk - egy helyi ügyvédtől tudtuk meg, hogy éjjel vala- mennyiüket bevagonírozták. Azon az éjszakán volt egy álmom: magas kéményekből kicsapó lángokat, nagy füstöt láttam, és az apósomék szénné égve ültek a földön. Később azok, akik megmenekültek Auschwitzból, elmondták, hogy pont úgy történt, ahogy megálmodtam. Akkor még nem tudtam, hogy a poklot láttam. Azóta is gyakran eszembe jut az a kép. Most, hogy lassan már beszélgetnem sincs kivel, egyre többet gondolok a múltra. Minden mozzanatra tisztán emlékszem, de bárhogy rakosgatom össze a képeket, sehogy sem értem, hogyan történhetett meg ez a szörnyűség. Hogyan lehet, hogy ma az emberek bármilyen csekélységért tüntetnek, és akkor, amikor zsidók százezreit hurcolták el, senki sem tiltakozott?”

Árkon-bokron, aknamezőkön át

Szerettei közül senki sem jött vissza Auschwitzból, Margit asszony kettesben maradt a férjével. A háború végéig meghúzhatták magukat a kastély melletti vendégházban, de minden napjuk félelemben telt. A birtokot vezető minisztériumi intéző többször is ki akarta kergetni őket, végül 1944 októberéig kihúzták ott.

„El nem tudom mondani, mennyire örültünk, amikor a helyi postás megsúgta, hogy Horthy kapitulált. Sajnos, délután már azzal jött vissza: Szálasi vette át a hatalmat és bejelentette, semmiféle kivételezettséget nem ismer el. Rögtön tudtam, hogy baj van, így amikor a másik sárói tanító, akit mindenki álnok embernek ismert, azzal jött hozzánk, hogy elbújtatná az uramat, én azt mondtam neki: az esztergomi gyűjtőtáborból kaptam hírt róla. Nem hittem már akkor senkinek, mert láttam, hogy egy kiló lisztért, egy marék cukorért a rokonaikat is elárulták az emberek. Néhány napig pesti rokonoknál rejtőzött a férjem, de mindenáron haza akart jönni, ebben nem akadályozhattam meg. Épp Pesten jártam az irataiért, amikor Sárón letartóztatták, csak egy táviratot tudott már feladni, hogy ne haza menjek, hanem a Nyugati pályaudvarra. Ott láttam, ahogy csendőrök kíséretében leszállt a vonatról, sok más környékbelivel együtt, és a pesti toloncházba kísérik őket. Vele együtt vitték el a garamszentgyörgyi református lelkész zsidó származású feleségét és hat hónapos gyermeküket

is. A lelkész is velük akart menni, de én lebeszéltem, mondtam, jobban teszi, ha marad és megpróbáljuk kihozni őket. Napokig kilincseltünk, könyörögtünk a budapesti hivatalokban, végül Lakatos miniszter aláírta, hogy a kivételezettek hazamehetnek. Csak néhány hete volt itthon a férjem, amikor a helyi tanító megsúgta nekünk, bújjon el, mert megint összeszedik a zsidókat. Az egyik volt cselédünkhöz vittem el, akiben megbíztam, az ő padlásukon várta ki a háború végét. Bőségesen vittem nekik élelmiszert, hogy jól tartsák és tudom, hogy mindent meg is tettek érte, még meleg téglákat is vittek fel a padlásra, hogy ne fázzon. Amikor a németek őt nem találták itthon, engem vittek el a lévai börtönbe, két hétig vallattak, de csak azt mondtam, hogy amióta Budapestre hurcolták az uramat, azóta

nem tudok róla semmit. Végül elengedtek, de internáltak a szülőfalumba, Kömlődre. Ott is állandóan figyeltek a csendőrök, hátha a féljem nyomára vezetem őket, ám én csak akkor indultam vissza Sáróra, amikor már a Felvidék is felszabadult. Négy napig jöttem gyalog, árkon-bokron keresztül, egyszer egy paraszt meg is suhintott az ostorával, észnél vagyok-e, hogy aknamezőn járok. A negyedik napon érkeztem meg Oroszkára. A helyi hentes megismert, pedig az orosz katonáktól való félelmemben öregasszonynak öltöztem és hajlottan jártam. Amikor utánam kiáltott, hogy a féljem aznap járt nála húst venni, minden erőm elhagyott, leültem a járda szélére és sírtam örömömben. Még a lelkem is reszketett, amikor végre megláttam az uramat, de ő nagyon kimérten fogadott. Az asszony, aki bújtatta őt, azt a pletykát hallotta a faluban, hogy én a németekkel mentem el, és tovább is adta neki. Csak annyit tudtam mondani, hát itt lennék most, gyalogoltam volna árkon- bokron át, hogy megkeresselek, ha a németekkel mentem volna el? Nagyon bánta, hogy kételkedett bennem, de én nem haragudtam, olyan idők voltak azok, hogy bármi megtörténhetett, bárki kifordulhatott önmagából. Később a szomszéd földbirtokos mondta nekem, hogy az uram gyakran ismételgette: ha a feleségem nem jön vissza, nekem már nem kell semmi. Hát így kapaszkodtunk egymásba, és mentünk vissza Sáróra a háború után.”

Idegen bitorlók a kastélyban

A birtokon hatalmas pusztulás fogadta Franklékat. A kastélyt feldúlták és kirabolták az átvonuló seregek, amit ők meghagytak, azt elvitték a helybeliek, a szeszfőzdét és a malmot felrobbantották az oroszok. Franki József a saját villanymotorjával őrölte meg az egész falu gabonáját, hogy legyen kenyémekvaló, szántott és vetett, de aratni már mások arattak, mert a csehszlovák államhatalom kolo- nistákat költöztetett a birtokra.

„Polonkából és Maríkovából jöttek mindenféle favágók, a földműveléshez egyáltalán nem értettek, de nekünk nem volt szavunk. Épp hogy megtűrtek a faluban, egyszer még kézigránátot is bedobtak az ablakunkon. A férjemet sehol nem alkalmazták, élel- miszeijegyeket sem kaptunk, csak a helyi pap könyörült meg rajtunk. Szenvedélyes halász volt, ezért állandóan halat ettünk. A féljem mégis itthon akart maradni, de én úgy éreztem, nem bírom tovább ezt a megaláztatást. Végül beleegyezett, hogy menjünk ki a nővéréhez, aki akkor már Bécsben élt, de tizenötször elutasították az útlevélkérelmünket, csak 1959-ben engedtek ki. Bécsben azonnal bejelentkeztem egy ingyenes kötőtanfolyamra, amelyet az amerikaiak szerveztek a menekülteknek. Olyan jól ment a munka, hogy három hét után már én tanítottam be a többi munkást, és a tulajdonos a férjemre bízta a bécsi fióküzem vezetését. Tizenkét évig dolgoztunk a kötődében, eleinte a sógor- nőméknél laktunk, aztán saját lakást vettünk, elfogadtuk, hogy Ausztria lesz az új hazánk. De azt, hogy befogadtak bennünket Bécsben, csak akkor éreztük, amikor a férjem az osztrák gazdasági klub tagja lett. Megkapta azt a tiszteletet, amit szakemberként megérdemelt, nagyon sok osztrák és német földbirtokos járt hozzá szaktanácsokért, ezek voltak a legszebb éveink. Gyermeket nem vállaltunk, mire rendeződött az életünk, már késő volt. A férjem

1983-ban, 97 évesen hunyt el, már nem élhette meg a rendszerváltozást, de én, amint lehetett, rögtön visszajöttem. Sárón egyetlen épület sem állt már azok közül, amelyeket még az apósom épített, nem volt hová beköltöznöm, ezért Léván vettem lakást. Hosszas utánjárással elértem, hogy 1992-ben a bíróság határozatban mondta ki: én vagyok a sárói Franki birtok örököse. A telekkönyvi hivatalban azonban máig sem jegyeztek be tulajdonosként, mert ott megelőztek a kolonisták. A hivatalok nem akarnak tudomást venni arról, hogy ők annak a Beneš-dekré- tumnak az alapján bitorolják a földjeinket, amelyek ránk nem vonatkoztak, hiszen az apósomék a haláltáborban pusztultak el, és a féljem élete is hajszálon függött. Az igazságtalanság folytatódik, a hatalom újra azokat támogatja, akik munka nélkül ültek bele a készbe. De én, amíg élek nem adom fel a küzdelmet, ennyivel tartozom a féljem és az apósomék emlékének. Az ügyvédemmel úgy döntöttünk, hogy a strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordulunk, mondják ki ott, lehet-e valakit ár- tadanul duplán sújtani.

Nem engedhetem, hogy halálom után az az állam tegye rá mindenre a kezét, amelyik többszörösen is megalázott és földönfutóvá tett.

(Kiss Gábor Gibbó felvétele)

Amíg élek, nem adom fel a küzdelmet