Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)

2009-03-30 / 74. szám, hétfő

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. AAÁRCIUS 30.

Riport 9

A Beneš-dekrétumok azokat is sújtják, akikre nem vonatkoztak, avagy: amikor az állam a saját törvényeit sem tiszteli

Szlováknak kell vallania magát, aki igazságot akar?

Papírok vannak, csak senkit nem érdekelnek (Somogyi Tibor felvételei)

Azt, hogy hatvan éwelahábo- rú után magyarcsaládokszá- zai nem kaphatják visszajogos tulajdonukat, mert azt az „érinthetetlen” Beneš-dekrétumok miatt koboztákel tőlük, valamennyientudomásulvet- tük. Keserű szájízzel ugyan, hiszen égbekiáltó igazságtalanságról van szó, de megtanultuk, hogyatörvényeketpoliti- kai akarat, nem pedig az emberi igazságérzet bír áljafelül.

VRABEC AAÁR1A

De amikor olyan esetekkel találkozunk, hogy zsidók vagyonát háborús bűneikre hivatkozva kon- fiskálták, és máig szlovák telepesek bitorolják, vagy azok vagyonára tette rá az állam a kezét, akik sem bűnösök, sem kitelepítettek, de hivatalosan még magyarok sem voltak, azt már épp ésszel felfogni sem lehet. Az ilyen kirívó törvénytelenségekre csak a bíróságok találnak magyarázatot, mint azt teszik már tizennégy éve az érsekújvári Kanozsay-ház jogos örököseinek esetében is.

A gyerekek maradtak, az anyát elhurcolták

A többgenerációs ház építője és tulajdonosa az ismert érsekújvári építész, Kanozsay Ferenc volt, aki úgy gondolta, évtizedek múlva is ott, egy fedél alatt élnek majd a gyermekei és az unokái. Lánya, a ma Bajcson élő Mihálek Margit szerint reálisan gondolkodó, a politikában is jártas ember volt, de azt még ő sem gondolta volna, hogy akkorát fordul a történelem kereke, hogy az embernek a saját házáért is pereskednie kelljen az állammal. „Az első házasságából egy lánya volt édesapámnak, Gizella, édesanyámmal pedig három gyermeke született. 1942-ben én, 1944-ben Klára húgom, 1945-ben pedig Ferenc öcsém, de az ő világrajövetelét apánk már nem élte meg. Budapesti zsidókat, egy négytagú családot bújtatott, és a szomszédok feljelentették, ezért hurcolták el Velem mellé egy munkatáborba. Ott volt 1945 tavaszáig, de már súlyos betegen, ti- ■ fuszosan jött haza és két héttel a hazaérkezése után meg is halt” - meséli Margit néni az édesanyjától sokszor hallott történetet, miközben a megmenekült zsidók létezését bizonyító rendőrségi jegyzőkönyvet mutatja. Sajnos, máig sem tudják, túlélték-e a háborút és hol élnek, mert édesapja hamis papírokat állíttatott ki nekik, a fennmaradt okmányokban Shlésinger János és családja álnéven szerepelnek.

„Apám már a háború idején gondolt arra, hogy a magyarokat itt megtorlások érhetik, mert a német oldalon harcoltak, ezért szlovákra íratta át a nemzetiségünket. Ennek ellenére 1947-ben ki akartak telepíteni bennünket, a május 27-i transzporttal vittek volna Magyarországra” - folytatja a történetet Margit néni. „Már a parancsot is megkaptuk, de édesanyám panasszal élt. Azzal érvelt, hogy édesapánk mindig baloldali beállítottságú volt, zsidókat bújtatott, mi is reszlovakizáltunk, és ennek alapján Pozsonyban töröltek a listáról. Ezt akkor tudtuk meg, amikor már a vagonban voltunk. Bennünket, gyerekeket még leszedtek, de édesanyánk vagonját a nagy káoszban, marhabógésben nem tudták lekapcsolni, így hurcolták tévedésből Magyarországra. Kiabáltak utána, hogy Párkányban lekapcsolják, de ott már

senki szóba sem állt vele, levitték egészen Szobra. Mivel a kitelepítettek listáján nem szerepelt, házat nem kapott, viszont haza sem engedték, ezért szegény házról házra járt szállásért könyörögve.

Az állam házat akart, hát megszerezte

Kanozsay Ferenc özvegye öt évet töltött száműzetésben. Mindig máshol tanított, másnál lakott, három gyerekét a nagyanyjuk nevelte Besenyőn. 1952-ben jöhetett csak haza, de a házába nem költözhetett vissza, mert akkor már az állami pénzügykezelóség használta. A telekkönyvben tulajdonosként ugyan ő és a gyerekei szerepeltek, akik édesapjuk halála után azonnal megörökölték a részüket, de ez a hatalom embereit egyáltalán nem érdekelte. Az állam 1953-ban úgy íratta a katonai parancsnokságra a házat, hogy az soha nem volt az övé.

A kisemmizett özvegynek nem volt más választása, mint hogy gyerekeivel továbbra is a nagyszülőknél húzza meg magát. Közben írta a kérvényeket, kilincselt a hivatalokban, de a házát nem kapta vissza. Egy idő után bele is törődött a megváltoztathatatlanba, ám a rendszerváltás után újra bízni kezdett abban, hogy legalább a gyerekei élvezhetik az örökséget. Sajnos, a reménysugár csalókának bizonyult, mert a sokat próbált asszonynak azt is meg kellett élnie, hogy a bíróság először visszaadja, majd újra elveszi tőlük a házat.

„A magam, testvéreim és édesanyám nevében is én kértem vissza az épületet. Az Érsekújvári Járási Bíróság 1992 augusztusában kimondta, hogy én, mint kérvényező restitúciós eljárás keretében visszakapom a tulajdonrészemet, de a kerületi bíróság a katonai parancsnokság fellebbezésére 1994 júniusában úgy döntött: a többi örökösnek külön kell kérvényeznie a részét. Most már tudom, hogy ezt kellett volna tenniük, de sajnos, akkor az ügyvédem tanácsára megfellebbeztem a döntést. Kikötöttem ugyan, hogy a saját részemről nem mondok le, de a fellebbezésbe mégis az került, hogy a sajátomról lemondtam, és kéijük az egészet vissza. A Legfelsőbb Bíróság aztán egy 1949-es kimérésre hivatkozva azt a határozatot hozta, hogy erre az ingatlanra is a Beneš-dekrétumok vonatkoznak. Eszerint a mi házunk is egyezményes birtok volt, mégpedig azért, mert Gizella féltestvérünket, aki édesapánk után 1/8-nyi részt örökölt, kitelepítették. Azt, hogy bennünket is kitelepítettek-e, senki nem kérdezte, egyszerűen meghoztak egy döntést, megírták, rátették a pecsétet és kész. Beszéltünk egy illetővel, aki akkortájt a járási nemzeti bizottságon dolgozott, tőle tudjuk, hogy a katonai parancsnoknak fájt a foga az épületre és kijelentette: ha törik, ha szakad, megszerzi. Akkoriban így mentek a dolgok, de nem hittük volna, hogy még ma is.”

Nem konfiskálták mégis elvették

Margit néni fia, Péter az elmúlt években bejárta az összes szlovákiai levéltárat kitelepítési listák és a házukról szóló dokumentumok után kutatva. Sem olyan listát nem talált, amelyen a nagyanyja a három gyerekkel kitelepített személyként lenne feltüntetve, sem arra utaló bejegyzést, hogy a házukat egyezményes birtokként tartották volna számon. A semmiből, minden előzmény nélkül került elő a Nyitrai Kerületi Nemzeti Bizottságnak az az 1953-as keltezésű, de 1971-ben hitelesített határozata, amely arról szól, hogy a telekkönyvi kivonatba írj ák be: az állam konfiskálta a házat. A konfiskáció tényéről és idejéről sehol egy feljegyzés sincs, tehát azt sem tudni, minek alapján született a fent említett határozat. A Beneš-dekrétumok alapján biztosan nem, mert bár igaz, hogy azok ex lege, minden magyarra, németre, árulóra és a szlovák nemzet valamennyi ellenségére vonatkoztak, de arról, hogy ezek a feltételek teljesültek- e, az illetékes járási bíróság volt hivatott dönteni. A Kanozsay család esetében olyan bírósági határozat, amely kimondaná, hogy az állam ellenségei, egyszerűen nem létezik. A kitelepítési hivatal ugyan kiadott 1949 júliusában egy határozatot, amelyben a kitelepítésükre való hivatkozással elrendelte vagyonuk konfiskálását, csakhogy a gyermekeket egyáltalán nem telepítették ki, özvegy édesanyjukat pedig elhurcolták. Márpedig a határozatban szó szerint az szerepel, hogy özvegy Kanozsay Margitot és három családtagját 1945. május

27-én Magyarországra telepítették ki a 4-6-15-ös számú transzporttal - a kitelepítési hivatal egyszerűen hazudott. Hogy szándékosan, hanyagságból vagy tévedésből, az már sosem fog ldderül- ni, de a lényeg az, hogy az állam- polgárságuktól meg nem fosztott, és ki nem telepített személyekről lévén szó, nem állt jogában elrendelni a konfiskációt. Azt csakis és kizárólag az illetékes nemzeti bizottság tehette volna meg - már ha lett volna rá joglapja. Mivel nem volt, soha nem adott ki határozatot az érsekújvári 809-es számú ház és a hozzá tartozó telek konfiskáció- járól - csakis arról, hogy ezt a meg nem történt jogi aktust jegyezzék be a telekkönyvbe.

A reszlovakizáció sem volt elég

„Nekünk a Legfelsőbb Bíróságról küldték el a Nyitrai Kerületi Nemzeti Bizottság erről szóló határozatát, de a levéltárakban az eredetijét sehol nem találtam. Alighanem azért, mert nem is létezik” - mondja Margit néni fia, Mihálek Péter. „Előkerült viszont egy 1950-es dokumentum arról, hogy a Kanozsay-házat nem konfiskálták, és az Érsekújvárban bevagoní- rozott kitelepítettek listája, amelyen id. Kanozsay Margit neve mellett az szerepel, hogy tárgytalan, vagyis nem kellett volna felkerülnie a vagonra. Magyarországon is léteznek listák a befogadott személyekről, ott sem szerepel a nagyanyánk neve. Nem is kapott házat, hiszen itt sem költöztettek a házunkba Magyarországról áttelepült személyeket. Ellenkezőleg, a kitelepítési listákról kihúzott személyek listáján 79-es szám alatt szerepel özvegy Kanozsay

Margit, 80-as szám alatt Klára, 81-es Margit, és 82-es Ferenc. A megjegyzés rubrikában mindhárom név mellett az szerepel, hogy szlovák nemzetiségűek. Tény, hogy ez kényszerszlovákság volt, a mi családunkban mindenki magyarnak tartja magát, de az akkori hatalom kínálta fel ezt a választási lehetőséget. Aki reszlovakizált, maradhatott és nagyanyám a három apró gyerekével maradni akart. Minden létező okmányon szlovákként szerepel, márpedig a szlovákokra a Beneš-dekrétumok nem vonatkoztak. Vagy mégis?”

Mihálek Péter kérdésére azóta sem adott választ senki, mert ebben az ügyben a cél szentesítette az eszközt. Az állam házat akart, megszerezte és most már nem hajlandó lemondani róla, inkább vállalja, hogy olykor-olykor, amikor az neki úgy felelt meg, szlovákokkal szemben is alkalmazta a Beneš- dekrétumokat. Pontosabban nem vállalja, merthogy erről hallgat. Az a tény, hogy Kanozsayék akkor már minden iraton szlovákként szerepeltek és soha nem veszítették el a csehszlovák állampolgárságukat, egyetlenegy bírósági határozat indoklásában sem szerepel. Mivel a Legfelsőbb Bíróság határozatát megtámadni nem lehet, Mihálekéknak egy esélyük maradt: a szlovák nemzetiségükre hivatkozva kezdeményeznek új eljárást, és kérik annak kimondását, hogy a ház őket illeti.

„Mi mindig tisztában voltunk azzal, hogy a szlovák nemzetiségünk miatt nem telepítettek ki, de amíg nem voltak a kezünkben az erről szóló dokumentumok, nem tehettünk semmit. Most, hogy ezt bizonyítani tudjuk, kíváncsi vagyok, melyik bíróság meri azt mondani, hogy ránk is vonatkoztak a Beneš- dekrétumok” - mondja Mihálek Péter, aki az elmúlt években több ügyvédet és MKP- politikust is felkeresett. ,Amint a Beneš-dekrétumok szókapcsolatot

meghallották, valamennyien széttárták a karjukat, hogy nem tehetnek semmit, a részleteket már hallani sem akarták. Alkut kötöttek, hogy a dekrétumokról nem beszélnek, hát hallgatnak róla akkor is, amikor a napnál világosabb, hogy a bitorlók jogtalanul hivatkoznak ezekre. Ennyi év alatt nem akadt egyetlen magyar politikus sem, aki kiállt volna mellettünk, hát kihez forduljunk. Slotához?” - kérdezi Mihálek Péter.

Állampolgárijogaik

sérültek

Az MKP parlamenti képviselőjét, Gál Gábor jogászt akkor keresték fel Mihálekék, amikor a párt még kormányon volt, de ő sem vállalta fel a képviseletüket. .Amikor megláttam a Legfelsőbb Bíróság határozatát és azt, hogy a testület a Beneš-dekrétumokra hivatkozva döntött, csak azt mondhattam nekik, hogy itt nincs mit tenni” - mondta lapunknak Gál Gábor. .Akkor még nem voltak náluk azok a dokumentumok, amelyek azt bizonyítják, hogy szlovák állampolgárként tartották nyilván őket. Egyszerűnek tűnt az ügy: magyaroktól kobozták el a vagyonukat egy általános érvényű jogszabály alapján, és amíg a dekrétumok érvényesek, ezzel nincs mit kezdeni. Most az új információk birtokában talán lehet kezdeményezni a perújrafelvételt, de kétséges, hogy a bíróság elfogadja-e a beadványt, mert sem a tényállás, sem a felperesek és az alperes kiléte nem változott” - mondta lapunknak Gál Gábor.

Mihálekék ügyét végül egy szlovákjogász vállalta el, aki mégis lát esélyt a sikerre, mégpedig úgy, hogy polgárjogi pert indít. ,A Legfelsőbb Bíróság restitúciós ügyben döntött, én viszont onnan közelítem meg a dolgot, hogy ügyfelemet, állampolgári jogaikban érte sérelem. Feltételezem, hogy az alperes tiltakozni fog, de bízom abban, hogy ezt ki tudjuk védeni, hiszen ügyfeleimre olyan törvényt alkalmaztak, amely rájuk semmilyen szempontból nem vonatkozott” - mondta lapunknak a duna- szerdahelyi ügyvédnő, aki tavaly szeptemberben beadványt nyújtott be az Érsekújvári Járási Bíróságra. Ebben kérvényezte annak kimondását, hogy Kanozsay Ferenc örökösei az ingatlan tulajdonosai, és előzetes határozat kiadását, amelyben a bíróság megtiltja, hogy az épületen további változásokat eszközöljenek a mostani tulajdonosok. A katonaságtól ugyanis a rendőrség „örökölte” meg az ingatlant, amely a tervek szerint a körzeti rendőrparancsnokságot és az okmányirodát költöztetné ide.

Építkeznek a bitorlók

„Tavaly kaptak a felújításra harmincöt millió koronát és neki is fogtak a munkának, noha mi írásban a tudomásukra hoztuk: bírósághoz fordulunk” - folytatja Mihálek Péter. „Közben a kertet

2005-ben visszakaptuk, mert azt nem a Beneš-dekrétumok alapján vették el tőlünk, de mi haszna, ha hozzáférni nem tudunk, mert a rendőrök nem engednek át a házon. Noha a törvény őrei fittyet hánynak a törvényre, amely kimondja, senki nem zárhatja el a más ingatlanához vezető utat. Amikor elkezdték a felújítást, összehívták a szomszédokat, így bennünket is. Ott, mindenki előtt azt mondtam, mi nem egyezünk bele az átalakításba, mert a ház a miénk, és ugyanúgy vissza fogjuk szerezni, mint a kertet. A belügyminisztérium pozsonyi képviselője nagyon meglepődött, kérdezte is a nyitrai rendőrparancsnokságról kirendelt hölgytől, hogy ők ezt miért nem tudták? Utána levélben mindent megírtunk nekik, mégis elkezdték az átalakítást. Annyira biztosak a dolgukban, hogy a nyitrai rendőrparancsnokságon gúnyosan meg is kérdezték tőlünk, jól meggondoltuk-e, hogy velük akarunk pereskedni? Sem a járási, sem a kerületi bíróság nem állította le az építkezést, még télen is dolgoztak, valamiért nagyon sietős nekik.“

A bíróság 2008 decemberében arra hivatkozva utasította el az építkezés leállítására vonatkozó kérelmet, hogy az épület a helyén marad és nem áll fenn az eladás veszélye sem. Mihálekék azonban nem is attól félnek, hogy eladják a házat, nekik tulajdonképpen mindegy, kitől kapják vissza a tulajdonukat, csak visszakapják, mert az az övék. Hogy ezt a bíróság ennyi év után és ilyen, politikai szempontból is érzékeny témában hajlandó lesz-e elismerni, más kérdés.

A Kanozsay örökösök egyetlen esélye az, ha kitartóan és makacsul csak arra hivatkoznak, ami feketén fehéren olvasható minden dokumentumban: a szlovák nemzetiségükre. Ha másként nem megy, a saját érveit és módszereit kell felhasználni az állam ellen, rámutatva, megszegte saját ostoba és igazságtalan törvényeit, amelyekhez máig is ragaszkodik. Ha akad bíró, aki ezt belátja, az precedensértékű lesz, de még ekkor sem mondhatjuk, hogy győztünk. Mert szomorú dolog, hogy hatvanöt évvel a háború után is ott tartunk: ha egy szlovákiai magyar vissza akarja szerezni jogtalanul elvett vagyonát, szlováknak kell vallania magát.

A küzdelem tárgya