Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-28 / 73. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 28. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN Oidipusz Sikokuban 006-ban Franz Kafka «H}at nyert könyv Murakami Haruki a tengerparton KESERŰ JÓZSEF Nemrég még azt gondoltam, hogy egy jó regény megírásához nincs szükség másra, mint néhány jó ötletre és némi mesemondói tehetségre. Kell mindenekelőtt egyjó cím (ez lehet vicces, provokatív, titokzatos, de mindenképpen egyszerűnek kell lennie). Aztán kell egy főhős (nem baj, ha kissé ügyetlen, kissé bizonytalan; a lényeg, hogy emberi legyen, lehessen őt szeretni, tudjunk vele azonosulni, egyszóval semmiképpen se legyen afféle szuperhős). Nem árt, ha hősünk kalandokba bonyolódik (titokzatos idegenekkel kerül kapcsolatba, valaki az életére tör, múltja sötét titkokat rejt, vagy valami ehhez hasonló). Mindezt lehet egy kis humorral, erotikával, ínyenceknek irodalmi allúziókkal fűszerezni. S már csak arra kell vigyáznunk, hogy ne fogyjon el a mesélőkedv a könyvközepén. Murakami Haruki Kafka a tengerparton című regényét elolvasva azonban rájöttem, hogy a recept önmagában semmit sem ér. Ajapán szerző könyvében a fenti felsorolás minden eleme megtalálható, sőt még több is ezeknél. Mégsem ettől jó könyv. Murakami sikere - s talán nem túlzás azt állítani, hogy minden nagy regényíró sikere - nagyrészt azon áll vagy bukik, hogy ké- pes-e a hozzávalókat megfelelően adagolni, azaz el tudja-e találni az arányokat. A hozzávalók minősége ugyanis - legyenek bármennyire egzotikusaké fűszerek-korántsem elegendő. Ha a kelleténél kicsit több a romantika, a filozófia, a rejtély, akkor a könyv szerkezete egyszeriben felborul, s az olvasó legfeljebb bosszankodhat azon, hogy hogyan lehet ilyen kiváló alapanyagokból ennyire ehetetlen ételt főzni. A sokféle fűszer tehát hátrány is lehet, s Murakami valóban veszélyes játékot játszik (vagy csak egyszerűen van önbizalma), amikor ennyi mindent vállal. A Kafka a tengerparton egyszerre ironikus távlatokat nyitó fejlődésregény, tudományos-fantasztikus elemekkel átszőtt krimi, filozófiai eszme- futtatásokkal tarkított mese, a mágikus realista hagyományt felidéző beavatási regény és ókori mintákat követő sorstragédia. Vagyis minden feltétele megvan ahhoz, hogy egy posztmodern zagyvalék legyen belőle. Hogyezmégsemkövetkezikbe, az mindenekelőtt az író kifinomult arányérzékénekköszönhető. Az alapötlet nem túl eredeti (ez egyébként az ötletek túlnyomó többségére érvényes - Murakami tagadhatatlanul posztmodem módon viszonyul az eredetiség kérdéséhez): az első fejezetben megismerkedünk Tamura Kafkával, a regény tizenöt esztendős főhősével, aki éppen szökni készül otthonról. A második fejezetben pedig egy titokzatos eseményről értesülünk; a második világháború idején különös dolog történt egy csoport kisiskolással: miközben gombát szedtek az erdőben, váratlanul eszméletüket vesztették egy időre, majd- mintha mi sem történt volna - „visszatértek”, de a történtekre nem emlékeztek. Az incidens hosszú távon csak egyikük sorsára hatott jelentős mértékben, az egyébként jó felfogású Nakatáéra, akinek innentől fogva némileg lelassult a gondolkodása. A továbbiakban a páratlan fejezetekben Tamura Kafka, a párosakban pedig az időközben idős emberré lett Nakata kalandjairól olvashatunk. Talán mondanom sem kell, hogy a két figura sorsa a későbbiek során összefonódik. Tamura Kafka sztorijában - amely első látásra nem tűnik többnek a Zabhegyező japán változatánál - nagy hangsúlyt kap a testi változásokkal való szembesülés és a szellemi érés, egyszóval a felnőtté válás témája. A rendkívüli érzékenységgel megáldott főhős nemcsak idegenül mozog az őt körülvevő világban, hanem magatartásával lázad is e világ képmutatása ellen. Az oidipuszi sémát tükröző történetben bekövetkező „apagyilkosság” egyszerre jelenti a lázadás egy formáját s ugyanakkor szembeszegülést a hagyományokkal. A regény azonban túllép a sálingért kontextuson: az álmok, a látomások és a csodák megjelenése révén a létezésnek fokozatosan egy másik dimenziója tárul fel. Itt lép be a képbe az öreg Nakata, aki gyerekkori „balesetének” köszönhetően kapcsolatban van ezzel a dimenzióval. Tamura Kafkához hasonlóan Nakata is két világban él egyszerre: a hétköznapokéban és a csodákéban (pl. tud beszélni a macskákkal, képes hal- és piócaesőt előidézni stb.). De talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy Nakata az összekötő kapocs a két világ között. Hőseinkben az is közös, hogy mindketten igyekeznek valami felé, amiről egyikük sem tudja, hogy micsoda. Mindketten kilógnak a környezetükből, mindketten rendkívüliek, s mindkettejüknek akad egy hű társa: Tamura Kafkának Ósima, a könyvtáros, Nakatának pedig a jószívű, de nem túl művelt sofőr, Hosino. (Az olvasó számára különösen Nakata és Hosino duója maradhat emlékezetes; kettejük párbeszéde nemegyszer könnyfakasztó nevetésre késztette e sorok íróját is.) E segítők-a maguk módján - szintén rendkívüliek; olykor bizony képesek meglepni az olvasót. A két történetszál között azonban jelentős eltérések is mutatkoznak. Főként a hangnem különbségére gondolok: míg a Ta- mura-szál modalitása tragiko-filo- zofikus, addig a Nakata-szálé inkább humoros-ironikus. A két történetszál azonban a hangnembeli különbségek ellenére sem szakad el egymástól. Murakami nemcsak a különnemű, egymástól nemritkán igen távol álló elemek arányainak eltalálásában jeleskedik, hanem az egyensúlyteremtésben is. A Tamu- ra-történet vívódó, néha naiv, néha mélyen filozofikus (ne feledjük, egy kivételes érzékenységű kamasz gondolatait olvassuk!) hangvételét kiválóan ellensúlyozza a Nakata- sztori humora. Mindezt számos példával alá lehetne támasztani; itt csak egyet hoznék fel, azt, ahogyan a két rész kialakítja viszonyát a filozófiához . Az előbbiben a filozófia és a filozofálás egzisztenciális kérdésként jelennek még. Tamura Kafka bolyong a könyvtár, az erdő, az élet labirintusában, s ugyancsak bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy véghezvigye feladatát. A gondolkodás szigorúsága számára az élet folytatását, a bölcsesség elvetése pedig a halált jelentheti. Egy bizonyos fajta bölcsességnek Nakata sincs híján (sőt hű társa, Hosino sem), a filozófia az ő történetükben mégis gyakran ironikus fénytörésbe kerül. A legemlékezetesebb ebből a szempontból talán az az epizód, amikor Sanders ezredes (a Kentucky Fried Chicken életre kelt emblémája) elviszi Hosinót egy „dübörgő szexmasinához”, akiről kiderül, hogy valójában filozófia szakos hallgató az egyetemen, s a prostitúciót csak mellékállásként űzi. A prostituált persze nem tudja egészen letagadni igazi énjét; miközben munkájátvégzi, Hosinót folyamatosan Bergson- és Hegel-idé- zetekkel traktálja - a nagyobb gyönyörelérése érdekében. Visszatérve a kiinduló kérdéshez: ha most kellene válaszolnom arra, hogy mi szükséges egyjó regény megírásához, csak annyit mondanék: olvassák el Murakami regényét, abból kiderül. (Murakami Haruki: Kafka a tengerparton. Fordította Erdős György. Geopen Könyvkiadó, 2006, 692old.) ZENE A SZALONBAN A vihorászó nimfák és a teáskanál CSEHY ZOLTÁN Az unikomis vagy más néven egyszarvú egyike a kultúrtörténet képzelt, bonyolult jelképiséggel terhelt keverék lényeinek. A leginkább a lóhoz hasonlatos, ám a lába őzláb, a farka pedig oroszlánfarok, homloka közepéről pedig egyetlen hegyes szarv mered előre. Az állat a magas költészetben a szüzesség megtestesítője (Szent Jusztinia jelképe), míg a populáris regiszterben fallikus jelkép. Becserkészésének egyetlen módja van: csak akkor lehet elfogni, ha egy szűzlány ölébe hajtja a fejét. Korunk egyik legjelentősebb zeneszerzője, Einojuhani Rautavaa- ra fergeteges gitárdarabot komponált e mitikus lényről, mely egyesíti az impresszionizmusba oltott idillköltészetre jellemző környezetfestést az azt könyörtelenül kikezdő humorral és iróniával. Rautavaara Egy unikomis szerenádjai című alig több mint 7 perces sorozata egy ideges sétával indul, mely tánccá változik, majd két kacarászó-vihorászó, részeg nimfa jelenik meg (a tétel humora fergeteges, a kacagást egy fém teáskanál imitálja!), méghozzá a szerenád műfaji keretein belül. Ezt a komikus, kiforgatott, szinte obszcén szerenádot ellensúlyozza valamelyest a harmadik tételben felcsendülő zene, mely a Megfoghatatlan szépséghez intézi udvarló taktusait. Itt mintha hirtelen Kovács András Ferenc Egyunikor- nis testamentuma című versébe csöppennénk egy pillanatra: „Te változékony hölgy, te Mindig Egy, lásd, / húsban csírázó csendbe költözünk, / s lélegzetünk tükrében nézzük egymást - egy félelemben, melyhez nincs közünk...” De csakhamar a frappáns zenei stilizálásból is kiderül, hogy a változékony hölgy távolsága nem fizikai, hanem időbeli: egyszerűen be van betonozva meg-megidé- zett idejébe, s a szerelem az éteri, időn átszuszakolódó ábránd, mely nem rendelkezik reális dimenziókkal. A sorozat zárlatában rejtélyes szkíta kentaurok jelennek meg, s fergeteges bacchanáliát csapnak: a szüzesség és a nyers erő találkozása igazi pogány, mitikus fantázialégkört teremt. E sorozat tárgya gyakorlatilag a középkori arisztokratikusan eszményített szerelem ironikus, zenei leépítése. Az unikomis monológjai sorozat utolérhetetlenül szellemes zeneszerzőportrékat rajzol meg pár jellemző vonással, gyakran a szeretetteljes irónia eszköztárával, de mindig jellegzetes stiláris eszközökkel, és csalds a jelen horizontjából. Az első Bachot ábrázolja, akit a jelenet végére egyenesen felbosszant ez a muzikálissá tett fantázialény. A másik, poé- tikusabb tétel az impresszionista Debussyt idézi elénk, méghozzá a fehér szín misztikus többletjelentéseit kiaknázva. Különösen szellemes az Igor Sztravinszkij modorosságait leleplező negyedik monológ, melynek sokat sejtető alcíme - A.szarv az idegeire megy - tartalmi összefoglalóként is felfogható. A zenei elgondolás felidézheti bennünk Ligeti György zongoraetűdjeit is, melyek közül itt kivált az Arc-en-ciel című De- bussy-kommentár látszik lényeges párhuzamnak. Rautavaara Variétude című darabja a variáció és az etűd szavak keverék lényi- ségéhez rendel testet. Az eredetileg hegedűre írt darabot Ismo Es- kelinen (a cédé virtuóz gitárművésze) alkalmazta a gitár anatómiai igényeihez. A darab egy apró motívum variánsokká való szétírása: a mű maga az értelmezés vagy a visszaemlékezés technikáit modellálja a zene nyelvén. A gitárra komponált partita három tétele a zeneszerző magyarázata szerint három nővért testesít meg, akik noha lényegében egyazon témát variálnak, mégis radikálisan kiütköznek eltérő jellemtulajdonságaik. A fuvolára és gitárra komponált (1975) szonáta a fuvola számos karakteijegyét igénybe veszi (Petri Alanko), nem csoda, ha a hol parázs, hol kimért párbeszédben a gitár bölcsessége alulmarad. A CD Olli Mustonen Jehkin Ii- vana című 2004-ben komponált gitárszonátájával indul, mely egy legendás finn népi énekes emlékét és kantelejátékát idézi meg. Az öttételes kompozíció egy mágikus utazás logikáját követi, mely az énekes kunyhójától indul ki, és a művészi fikció megteremtődése során a mitikus ködbe vezet át, sőt a kalevalai alvilágot is megjáratja velünk, hogy aztán a jelen kiegyensúlyozott, ugyanakkor unalmas biztonságába térhessünk vissza. Olli Mustonen elsősorban (világhírű) zongoraművészként ismert, ám zeneszerzőként is figyelemre méltó teljesítménye hallhatóan összhangban van a mester, Rautavaara utolérhetetlenül fantáziadús világával. Ismo Eskelinen gitárművész számos kortárs zeneszerző (Aulis Sallinen, Helmut Lachenmann, Luca Francesconi) darabját interpretálta virtuóz módon a klasszikus gitárrepertoár mellett, érdemes odafigyelni rá. (Mustonen: Jehkin Iivana- Rautavaara: Complete guitar music. Előadja Ismo Eskelinen, közreműködik Petri Alanko. Alba Records Oy, Tampere, 2007.) Mustonen Jehkin Iivana Rautavaara Complete guitar music Ismo Eskelinen Petri Alanko
