Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)

2009-03-28 / 73. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI SZALON A szívem kaszinó, szalon, zsöllye, lábtörlő, pénztárablak, rakodónyílás, / Híd, rácskapu, kirándulás, menetelés, utazás, árverés, vásár, népünnepély... ÁLVARO DE CAMPOS: IDŐKAPU 2009. március 28., szombat 3. évfolyam, 13. szám A nyilvánosházakból nem igazán nyilvános házikók lettek: így lett a pozsonyi Váralja ideális melegágya a prostitúciónak... A vödrici víg nők Anton Baláž író, forgató­könyvíró, publicista elő­ször gyermekkorában ta­lálkozott a vödrici könnyű­vérű hölgyekkel, ponto­sabban azok rossz hírével. B.MÁNYA ÁGNES „Egyes témák mintha (megke­resnék az írójukat” - írja ezzel a „találkozással” kapcsolatban. Kis­iskolás volt szülőhelyén - Lehota pod Vtáčnikom -, amikor egy de­cemberi napon két autóbusznyi pozsonyi prostituáltat szállítottak az onnan mindössze három kilo­méterre levő novákyi átnevelő tá­borba, ahol az anyai nagybátyja őrként dolgozott. Baláž kisfiúként nem értette, miért inti óva az ő édesanyja a nagybácsit: vigyázzon azokkal a nőszemélyekkel, hiszen Pista nagybácsi partizán volt a há­ború idején, és egyetlen némettől sem ijedt meg, ráadásul állig fel­fegyverezve járt a táborba őrködni... Anton Baláž újságíró­hallgatóként azokban az időkben került Pozsonyba (egészen ponto­san 1965-ben), mikor a műemlék­védők és a civilek elkeseredett har­cot folytattak a pozsonyi Váralja legalább egy részének megmenté­séért. A legtöbb érv a Vödric, a „bű­nös városrész” lerombolása mel­lett szólt... Végül is a markológé­pek győztek, és a nagy „rendrakás­nak” - néhány épület kivételével - áldozatul esett például a híveit túl­élő Hal téri neológ zsinagóga is. A Tábor padlých žien (Bukott nők tábora) című Anton Baláž-re- gény 1993-ban jelent meg először, 1997-ben film is készült belőle (Laco Halama rendező, szlo- vák-cseh -német koprodukció). Egy razzia folyamán a Vödric- ben - felsőbb utasításra - két autó­busznyi prostituáltat szednek össze, hogy az átnevelőtáborban becsületes, dolgozó nőket faragja­nak belőlük. Kezdetben még tet­szik is egyiküknek-másikuknak, hogy zavartalanul átalhatják az éj­szakát, de aztán rövid időn belül mindegyikükben felbugyog a vágy: férfit ölelni és ölelve lenni... Közvetlen feletteseik, őreik is nők, egyetlen vigaszuk, hogy a tábori varrodában, ahol dolgoznak, a fa­lon snájdig bajszos-szakállas férfi­ak (Marx, Engels, Lenin és Sztálin elvtárs) képét látni. Ezek a nők, akik csipkés fehérneműhöz, jobb ruhákhoz voltak szokva, a bezárt­ságnál talán még jobban szenved­nek attól, hogy kincstári munka­ruhában (éjszaka barhent háló­ingben) - tehát női mivoltuktól tel­jesen megfosztva - kénytelenek élni, dolgozni: ráadásul egész álló nap ormótlannál ormótlanabb kö­tényruhákat varratnak velük. A legnagyobb törést azonban az a felismerés okozza bennük, hogy a hajdan oly csábító, örömöt adó testük, feszes bőrük teljesen tönk­remegy az ülőmunka, a rossz éte­lek és persze a „karbantartó testmozgás” hiánya miatt. Vannak ugyan a táborban átnevelni való gazdák, sót partizánok is, de tőlük, előlük szigorúan elzárva. Két hús­vér férfi akad csak a közelükben: doktor Žigmund, a tábori orvos, aki ugyan fiatal még, de nemigen hagyja elcsábítani magát, és a gá­láns Népművelő (Osvetár), aki mozgalmi dalokat tarnt nekik, és kedvesen „súdružky prostitútky”­nak, prostituált elvtársnőknek szó­lítja őket. Ót leginkább a boldog kommunista jövő emlegetése hoz­za lázba, és arról próbálja meg­győzni vödrici növendékeit, hogy a közeljövő férfijait egyáltalán nem érdekli majd a női test, csak a ne­mes lélek. A humort, szatírát sem nélkülöző regény cselekményének kicsúcsosodása kétségtelenül az a rész, amelyben - a sokheti „böjt” után - egy szabotázsnak köszön­hető áramkimaradás alkalmával, a tábori ünnepség főpróbáján, az al­kalmi vegyes kórus tagjai (a női nemet hősnőink képviselik) a ko­romsötétben egy rövid, de kiadós találka erejéig elvegyülnek egy­más közt és egymásban... Mivel az említett eset után a tábor vezetői szigorúbban ügyelnek a pótvilágí­tásra, egyéni kísérletekre van csak lehetőség. A regény egyik átneve- lendó hősnője, az Özvegy (Vdova) és társnője, az egykori táncosnő, Carmen a közeli bányában teljesí­tenek szolgálatot. S habár a két nő a felszínen munkálkodik (a bányá­szok lámpásait töltik fel és ellenőr­zik), egy kis kaland, néhány pász­toróra kedvéért nagy titokban le­merészkednek a mélybe. Egy ilyen alkalmával robbanás következté­ben beomlik a bánya egy része. A mentők mentés közben rálelnek a félreérthetetlen testhelyzetben és meglehetősen alulöltözve öszve- csingolózó Özvegyre és választott­jára, a vájár Maťkóra, szerencsére életben találják őket. Carmen menti meg a helyzetet: azt lódítja, barátnője titokban lejárt a mélybe, hogy a szovjet elvtársnőkhöz ha­sonlóan ő is bebizonyítsa, igenis, ha kell, nőként legény a gáton. Az Özvegyet a tábort vezető elvtársak kitüntetik, jutalmul - a szintén ünnepelt Matkóval együtt - gyógy­fürdőbe küldik... A további forró jelenetekben bővelkedő regény egyben társa­dalmi kor-, sőt kórrajz a második világháború utáni Csehszlovákiá­ról (elsősorban a negyvenes évek­ről), amikor valamelyik kény­szermunkatáborban (tábor núte­ných prác, TNP) „...találtákmagu­kat azok, akik a nép ellen fegyver­keztek és azok is, akik érte harcol­tak, akik a nyugati fronton küzdöt­tek, de azok is, akik a keletin, a hit­leristák és a Hitler-ellenesek; s azok sem kerülték el a tábort, akik reggeltől estig Sztálint éltették; ide jutottak a katolikusok, az evangélikusok, az izraeliták, az ateisták, de még a kommunisták is. Csinálj bármit, mondj, amit akarsz, a tábort nem kerülöd el!” (BMÁford.) (Anton Baláž: Tábor padlých žien. Albert Marenän vydavateľstvo PT, Bratislava,2008, 3. kiadás) ♦ ♦ ♦ Albert Marenčin kiadója Selma Steiner asszony kezdeményezésé­re és támogatásával 2002-ben je­lentette meg a Bratislava - Press­burg sorozat első darabját (Hogy miért nem fért már oda az a Po­zsony is?!), amelyet azóta számos kötet követett. A 2007-ben megje­lent Hriešna Vydrica (Bűnös Vöd­ric) címűt Anton Baláž írta. A különös hangzású Vödric - ez az egykori pozsonyi városrész - az azonos nevű, de a Váraljától messzebb folydogáló patakról kapta a nevét. Zömmel mester­emberek - halászok, hajókészí­tők, molnárok, révészek - lakták, de sok kétes egyén - hajléktalan, koldus - is, a 18. és 19. században pedig több fontos hivatal székhe­lye volt. Itt élt és alkotott a rossz­nyelvek szerint démonokkal csa­tázó, ördöggel cimboráló zseniális szobrász, Franz Xaver Messer­schmidt. Az itteni ortodox zsidó temető­ben temették el az 1839-ben el­hunyt nagy tudású Chatam Sofer pozsonyi rabbit, akinek sírja felett évekig zötyögött erre a Károlyfa- luba (Karlova Vés) tartó villamos és mit sem sejtő utasai. 2002-ben történt feltárása óta Chatam Sofer Mauzóleuma az ortodox zsidók zarándokhelye. Az egykori Vödric fellendülését és egyben vesztét is az egyre sűrűbb (személyi) hajóforgalom okozta az 1830-as évektől kezdő­dően. 1918 után aztán végképp a legősibb mesterséget űző hölgyek kedvenc tanyája lett a városrész. Kereslet volt: a messze földről ér­kező hajósok állandó látogatói voltak az itteni kocsmáknak, bor­kiméréseknek és az adakozó szellemű hölgyeknek. A francia eredetű bordély szó - idézi a szerző - eredetileg azt je­lentette: középkori ház víz mel­lett, nők számára, a városfalakon kívül (bord - part, eau - víz). A jól jövedelmező üzletnek a különbö­ző nemi betegségek elterjedése és a hozzájuk fűződő járványok ve­tettek véget - sorra zárták be az ilyen vendégszerető házakat. A nyilvánosházakból nem igazán nyilvános házikók lettek: így lett a pozsonyi Váralja is a maga vadre­gényes utcácskáival, dús növény­zetével, a várhegyre fecskefészek- szerűen tapadó házaival ideális melegágya a prostitúciónak. A ko­rabeli - 1918 utáni - leírások és visszaemlékezések szerint a köny- nyűvérű hölgyek nem rejtették véka alá, függöny mögé bájaikat, a legtöbbször kendőzetlenül ha­gyott földszinti szobákba bete­kintve már az utcáról fel lehetett mérni a kínálatot, de a hölgyek a nyűt utcán is kínálták magukat: készségesen abbahagyták az ép­pen hogy csak elkezdett kézimun­kát, ha kuncsaftra találtak. Több próbálkozás is történt a már prostituáltként működő vagy a Pozsonyba munkakeresés céljá­ból feljövő vidéki lányok-aszszo- nyok „megmentésére”, kevés si­kerrel. Egy örömlány tízszer töb­bet keresett havonta, mint tisz­tességes nőtársai... A vödrici könnyűvérű dámák ellen több panasz, lakossági beje­lentés érkezett, az emberek féltek gyerekeiket az utcára engedni, a sötétedés után munkából hazaté­rő tulajdonosok (finoman szólva) enyelgő párokat, árulkodó nyo­Weiner-Kráľ Imre: Az utca éneke (1937) mókát találtak a kapualjukban... A rendőrség megpróbálta kézbe venni a dolgokat: razziákat tartot­tak, járőrök rótták az utcákat stb. Az egyetlen és üdvös megoldás­nak a Vödric teljes felszámolása bizonyult. Indok is akadt: az itt ta­lálható házak egy része meglehe­tősen rossz állapotban volt (Po­zsony lakossága teljesen kicseré­lődött), és kellett a hely az új híd­nak (a SZNF-hídnak) - ezzel a lé­péssel a városrész egykori lakói (a könyvben idézett képzőmű­vészek, írók) szerint Pozsonyt egy újabb érdekes színfoltjától fosz­tották meg. Továbbá Ľuboš Jurík azt állítja: a Vödric lakói szimbió­zisban éltek a rosszlányokkal, akik még hasznot is hoztak az itt élőknek, hiszen itt vásároltak, itt mosattak, az ő kuncsaftjaik pedig az itteni kocsmákban keresték to­vább a mámort. 1948 után Dániel Okáli belügyi megbízott kardoskodott a prosti­túció és a vele járó nemi betegsé­gek megszüntetése és az örömlá­nyok átnevelése mellett. Évekkel később ő volt az, akinek fülese nyomán Anton Baláž kutatásba fogott, feltárta a hatalom, a vég­rehajtó szervek elképzeléseit, in­tézkedéseit, megszólaltatta a kor­szak élő és élettelen tanúit. Ennek eredményeképpen a könyv a lehe­tő legtöbb oldalról járja körbe a Vödricet és a témát: egykori szem­tanúk (művészek, sokat tapasztalt pincérek, a helyzet megoldásán fáradozó elvtársak) visszaemlé­kezéseit olvashatjuk, a pikáns ké­pek, versek megcsiklandozhatják az erősebbik nem fantáziáját, be­mutatásra kerül több széplány és rögös életútja (például az Özvegy névre hallgató, szűk fekete ruhát viselő „fekete démoné”, aki olyan mozdulatokkal szabadult meg hosszú kesztyűitől, hogy minden tekintetet odavonzott). Az írott szót Weiner-Král Imre fametsze- tei-életképei egészítik ki, aki ezekkel - Baláž szerint - megal­kotta a városrész képzőművészeti társadalomrajzát. Felbukkan a „Repülő felügyelő”, Šetaffy alakja is, akinek személyes bizalmát és védelmét bírták tante Rézy lány­kái (cserébe értékes információ­kat kapott tőlük), akiket megté­vedt jó lelkeknek becézett. Érzé­sem szerint Anton Baláž könyve is ezt sugallja: olyan szerencsétlen nőkről van szó, akiknek választá­sát nem helyeseljük ugyan, de mindazonáltal inkább sajnáljuk, mintsem elítéljük őket. Újraéled, újraéledhet-e a Vöd­ric? - teszi fel a kérdést a könyv végén az író. Az Interneten is megtekinthetők azok a látvány­tervek, amelyek alapján újra be­népesülne a pozsonyi Váraljának ez az 1960-as években szanált ré­sze. Kérdés, hogy az ide képzelt modem épületegyüttesek, terek mennyire adják vissza a régi Vöd­ric hangulatát, azt az utánozha­tatlan atmoszférát, amely a kötet gazdag (fény) képanyagán is át- sugárzik. (Anton Baláž: Hriešna Vydrica. Albert Marenčin vydavateľstvo PT, Bratislava, 2007)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents