Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-28 / 73. szám, szombat
1. -J----LÜLJ —Li.. I ILL . liiiLi l ...1 l.il.l.llMlJin«miIlllUllili[llIlllUIIUllJlLJLJLll 10 Szombati vendég____________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 28. www.ujszo.com Nincs értelme a függetlenség látszatát kelteni, mert legfeljebb a józan észtől függetleníthetjük magunkat Ki állítja meg Shootyt? (Somogyi Tibor felvétele) Képzőművész, zenész, szabadgondolkodó. Fáradhatatlanul rajzolja a rendszert bíráló karikatúráit, melyet- elmondása szerint - húsz év alatt sem sikerült megdön- tenünk. Napjainkban a Fico- kormány legbefolyásosabb, így legveszélyesebb ellenzője; a belügyminisztériumban önálló aktája van, rajta a felirat: Shooty. LŐR1NCZ ADRIÁN Életrajzában az áll, hogy polgári neve Martin Šútovec, s egykor a képzőművészeti főiskola doktorandus jelöltje volt. Hogy lett „majdnem-doktorból” ultraellenzéki karikaturista? Sok fölösleges állomás volt az életemben, ilyenek voltak az iskolák, melyek a barátokon kívül nem igazán adtak semmit. Mindent, amit tudok, tőlük lestem el. Egy idő után eredményeket szerettem volna, hát átálltam erre a „röppá- lyára”, magam mögött hagyva az iskola frusztráló légkörét. Jó választásvolt. A karikatúra tehát egyfajta kitörésilehetőség? Inkább járható út; a műfajba különben már a középiskolában belekóstoltam, majd egyszer csak megjelentek az életemben azok az emberek, akik közkinccsé kívánták tenni a rajzaimat. Az első profi szerződésem a Čas című hetüaphoz kötött, mely másfél év után megszűnt; amolyan „mediális ön- gyilkosság” volt, próbálkozás az igényes tájékoztatás és a bulvár keresztezésére. Mekkorát kell rúgnia a Múzsának ahhoz, hogy ilyen karikatúrák kerüljenek ki az ember keze alól? Fiatal alkotók gyakran keresnek meg azzal, hogy valami hasonlóval szeretnének foglalkozni, de valahogy nem megy nekik, bármennyit ülnek is fölötte. Erre általában azt válaszolom, hogy üld le fölötte tisztességgel a szükséges tíz évet, s biztos sikeres leszel. Megrajzolni valamit - ez a legkevesebb. Időm nagy részét annak szentelem, hogy figyelem a tévét, az újságokat, a hírügynökségi jelentéseket, s fel- jegyzek minden marhaságot, ami fontos lehet, mert senki sem figyel fel rá. Olyan vagyok, mint egy krónikás; aztán, ha jön a késztetés, „odacsapok”. Általában a kormánynak, a mindenkori hatalomnak... Igen, mert nekik minden megmozdulásuk hatalmas nyüvános- ságot kap. De kiosztom „a népet”, meg az ellenzéket is, ha kell, mert hol is tartunk? Húsz évvel a rendszerváltás után azt kell észrevennünk, hogy egy helyben topor- gunk. A csordaszellem oly mélyen beleivódott ebbe a nemzetbe, hogy még mindig képes ráharapni minden mézesmadzagra. A gondolkodó vagy kritikus réteg ebben az országban csak amolyan „statisztikai anomália”, mely tejesen kilátástalannak látja a helyzetet. A kormány pedig?... A szlovák nemzet valamennyi rossz tulajdonságának három ember általi megtestesítése. Úgyis, mint?... Úgy is, mint: kevélység, harag, hazug beszéd, idegengyűlölet, meg ami rossz még eszünkbe juthat. Ezért foglalt „szélsőségesen ellenzéki” harcáílást? Shootyt ma úgy aposztrofálják, mint a szlovák kormány legbefolyásosabb ellenzőjét. Az ellenzékiség címére csak annyit, hogy azokban a körökben, melyekben mozgok, tartja magát a mondás, miszerint Szlovákiában a gyakorlatban ez ma már tulajdonképp egyetlen emberben testesül meg: Ondrej Dostálban, a Polgári Konzervatív Párt alelnökében. Ó az, aki aktívan harcol a kormánypártok törvénytelenségei ellen, míg az úgynevezett ellenzék - orvosi szakzsargonnal élve - a bomlás stádiumába került. Néhány napja például annak voltunk tanúi, hogy Mikuláš Dzurinda Mečiart kérte fel: váltsa meg a nemzetet. Ez már a vég kezdete, s azt hiszem, itt már nem lehet eléggé szélsőségesen ellenzékinek lenni. Ha kell, vállalom - de hogy én lennék a legbefolyásosabb?... Milyennek nevezzem azt, akit maga Robert Fico kormányfő reklámoz, egyenes adásban? Rá néhány nappal meg Robert Kaliňák, bár azt a műsort nem láttam. Fico a honlapomra feltett, kissé megbuherált választási plakátot nehezményezte, melyen együtt mosolyog Gašparovičcsal. Egy ügyes számítógépes trükkel lehetővé tettem, hogy az „Együtt Szlovákiáért!” felirat fölé az emberek beírhassák a véleményüket. Nem sejtettem, hogy ekkora sikere lesz. Számomra az furcsa, hogy akik egész karrierüket a nép szolgálatára építették, vagy legalábbis eddig ezt hangoztatták, nem bírják elviselni az istenadta nép véleményét. Csalódott a kormány, az értelmiség - mennyire nevezhető ez ma életérzésnek Szlovákiában? Nem nevezném annak. Elsősorban azokat érte el ez a hangulat, akik a hatalom arroganciája miatt a kommunisták alatt is csalódottak voltak. Ez a kormány csak folytatja a hagyományt; uralkodó rétegnek képzeli magát, s nincs, aki kimondja: Bocsánat, uraim, önöket mi fizetjük azért, hogy igazgassák az országot, úgy is viselkedjenek tehát! Valahogy a visszájára fordult a dolog, s a választók el is hiszik, hogy így van ez rendjén. Az ország népe - valami számomra felfoghatatlan okból - szeret alárendeltségben élni. Nem készültünk fel a demokráciára? Nehéz ügy... A demokrácia elsősorban a műveltebb, így a lehangol- tabb embereknek hiányzik, akik minden társadalomban kisebbséget alkotnak, s ezért mindig vesztésre állnak. De ez az élet minden területén így működik. Vegyük például a kultúrát: a filmek, a könyvek, a zenei produkciók kilencven százaléka süllyesztőbe való, csak az a tíz százalék ér valamit. De ez utóbbi szabja meg a fejlődés irányát, ezért elmondható, hogy a társadalom szempontjából az elit igenis fontos. Ha lassan is, de átformálja a társadalmat, a közgondolkodást, az értékrendet. Ilyen tempóban eltarthat egy ideig. A kormányzó pártok népszerűségének titka éppen az, hogy nem valamiféle érthetetlen entellektüel nyelven, hanem a nép nyelvén szólnak. Ebhen lehet valami, bár számolni kell további „helyi specifikumokkal” is. Például azzal, hogy itt, aki okosabb az átlagnál, nevetséges; mint ahogy nevetségessé válik az is, aki el akar érni valamit. Szlovákiában nemzeti tulajdonság a passzivitás, s mindenki, aki változást akar, gyanús. Kedvelt szlovák mondás, hogy „Mit tehetek én?” Hát bármit, csak akarni kell; a gond az, hogy kevesen akarnak. Sokaknak megfelel ez a légkör - a szélsőjobb például egyre erősebb. Van még értelme Szlovákiában extrémizmusról meg toleranciáról beszélni? Én a jobboldaliságot az individualizmus felé történő elmozdulásként, a személyi szabadság ki- teljesítésére irányuló törekvésként értelmezem, míg az, amire ön céloz, ennek épp az ellenkezője. A jelenlegi kormány kitolta a határokat, a szélsőségesek ma a koalíciós pártok parlamenti képviselői székeiben ülnek, s rendkívül veszélyesnek tartom azt is, hogy a jelenlegi köztársasági elnök a „Nemzeti gondolkodás, szociális érzület” jelszóval szállt harcba. Egy mondatban emlegetni a nemzeti és szocialista érzületet Európában ma nem éppen szalonképes dolog. Vagy vegyük Robert Fico retorikáját: annyira agresszív és gyűlölettel teli, hogy melegágyat teremt az ilyen ideológiákra építő csoportok számára. Azt, hogy tolerancia, még nem hallottam tőle. Karikatúráinak egy része Belorussziával foglalkozik. Mennyire szembeötlő a Fico-kormány és a Lukasenko-rezsim közötti hasonlóság? Érthetetlen számomra a diktatúrának az fajtája, melyben a fehéroroszok élnek. Szabadon mozoghatnak, utazhatnak, ugyanakkor sokakat börtönöznek be nézetei miatt. Különös vérmérsékletű nép - mintha elégedettek lennének azzal, hogy valaki eltiporja őket, s ezt az ületót újból és újból megválasztják. A csordaszellem ott szerintem jóval erősebb, mint minálunk; épp ezért, valahányszor hazatérek onnan, egyfajta nyugalom tölt el, hogy nem olyan rossz hely ez itt, lehetne sokkal rosszabb is. Miképp annak idején Luka- senko, Ivan Gašparovič is stabilitást ígért. Mit várhatunk az elnökválasztás második fordulójától? Nem vagyok jós, találgatásokba pedig nem bocsátkozom; de már az is komoly eredménynek számít, hogy 2009-ben végre nem a kisebbik és a nagyobbik rossz közül kell választanunk, még ha František Mikloško szeretné is így beállítani a dolgot. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a jó és a rossz közötti határ ez esetben tisztán látható, s nekünk kötelességünk megszabadulni a rossztól. így a sajtó szerepe is teljesen egyértelművé válik - nincs értelme a függetlenség látszatát kelteni, mert aki nem foglal egyértelműen állást, maximum a józan észtől függetleníti magát. Annak idején Robert Fico is kimondta, hogy Ivan Gašparovičot múltja nem teszi alkalmassá a köz- társasági elnöki tisztség betöltésére. Attól, hogy taktikából később megváltoztatta a véleményét, a múlt még múlt marad. Hadd kérdezzem meg: tekintettel nézeteire, nincs kitéve ül- döztetésnek a hatalom részéről! Van egy alapos gyanúm, hogy lehallgatják a telefonomat, és olvassák az e-mailjeimet, ám tegyék. Mindenért, amit kimondok, leírok vagy megrajzolok, vállalom a felelősséget. Számomra nevetséges Kaliňáknak az a kijelentése, hogy gyűjti a rajzaimat, s röhejes az elképzelés, hogy ott áll a dossziém a belügyminiszter irodájában egy polcon, s halmozódnak benne a karikatúrák. Bár visszataszító, és tudom, hogy ez alaptermészetükből fakad, mégis röhejes. Sokkal aggasztóbb, hogy néhány napja, amikor egy életveszélyes fenyegetést tartalmazó levelet vittem el az ügyészségre, azzal nyugtattak meg: röpke három hét, és kezdik kivizsgálni az ügyet. Addig is járjak fegyverben, vagy mi legyen?... Egy magyar író, bizonyos Karinthy Frigyes vallotta, hogy humorban nem ismer tréfát. Van olyan határ, amelyet már a poén kedvéért sem lépne át? Jó ez az idézet, még nem hallottam; ennek az lehet az oka, hogy a magyar nyelv teljesen érthetetlen számomra. A határokról csak annyit, hogy néha megesik: csak azért nem viszek papírra valamit, mert azzal a rosszat segíteném. Erre folyton ügyelek; tabukról viszont nem tudok. De ha lennének, biztosan megrajzolnám őket.
