Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-14 / 61. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2009. AAÁRC1US 14. www.ujszo.com Nincs boldogabb ember a jóllakott embernél... Derűre-borúra: fogyókúra? KANTÁR BALÁZS HttP Keresztút wgmt Tízből nyolc fiatal nőnek szép a feneke (REUTERS/Chris Helgren) Kedves meghízott testvéreim! A mai evangéliumi részlet így hangzik: Van nekem ennivalóm, amiről ti nem tudtok. Sovány vigasz, de erőseknek kell lennünk ezekben a nehéz napokban. Egyre több embert veszítünk. A balga fogyókúrások nagyon csábító csapdákkal csalogatnak, de testvérek, tartsatok ki! Lássatok át a szitán! Ők csak fűt, fát ígérgetnek, de nálunk kolbászból van a kerítés. Hosszú kutatások után belga szakemberek is azt állítják, hogy hús, hús, hús, egyél húst, a zöldségektől leszel olyan mélabús. Ne engedjetek a kísértésnek, ha mindenféle csillogó celofánba csomagolt avas magvakkal traktálnak. Bűn az, ha nem adjuk meg a hasunknak, ami a hasunké. Ne féljetek, a végső disznótoron majd ők kint maradnak a sötétségben, hol sírás lesz és fogcsikorgatás és step- aerobic. Ne hallgassatok az eretnekek vezérére, a kákabélű Norbertusz- ra. Ó is csak lájtot prédikál, de kólát iszik. Bizony, mondom nektek, elnyeri ő is a méltó jutalmát. Sokan átálltak az ő oldalukra, sokfelől érkezik a kísértés, de gondoljatok a jövőre, emelkedjetek fölé a hamis tanoknak. Nemzetünk ellen is vét, aki diétázik, hisz zsírba vigad a magyar. Nagy Levin prófétánk és még sokan mások életüket áldozták, hogy mi fennmaradhassunk. Még egy kis kitartás, testvérek, és utána, higygyétek el, még a zsíros fazék is fenékig tejfel lesz. Ezek a szavak erősítsenek benneteket: Nincs boldogabb ember a jóllakott embernél. A magassá- gos mangalica legyen veletek! Háj! SCHREIBER LÁSZLÓ- Ne nézd a seggét - mondta magának Búvady, és le is hunyta a szemét. A körmenet megállt. A szlovák pap elmondta az első stációhoz tartozó szöveget és imát szlovákul. Utána elmondta a magyar pap magyarul. A hívek meg mondták velük mind a kettőt. Csak Búvady nem. Ő csak magyarul mondta. Annyit azért értett, hogy a Páne azt jelenti: Uram. Meg: Püát. Búvady nem akarta nézni az előtte lépkedő lány fenekét. Nem akarta. De nagyon szép volt. A Felvidéken valahogy ez van. Tízből nyolc fiatal nőnek szép a feneke. Ez lehetne egyébként a két nép barátságának egyik záloga. Búvady ezt meg is próbálta elmagyarázni egy szlovák lánynak a Green bárpultjánál. De még nem jött el a történelmi pillanat. Úgy látszik. Püát. Nem is volt olyan rossz csákó, csak nem értette, hogy mi történik. Unta is a dolgot. A sok furcsa, koszos, poros szakállú zsidót, akik állandóan gajdolnak valamit. Állandóan akarnak tőle valamit. Amúgy mindent megtett. Jó, nem mindent, csak sok mindent. De hát mégiscsak egy kifür- dött, kihízott római volt. Szerette a kényelmet. Mihail szerint a feje is gyakran fájt. Ment volna már vissza Rómába. Most mit színezzük: vissza is ment aztán. Mondjuk, ott sem érezte túl jól magát, ki is költözött Sienába, üldögélt a verandán az asszonnyal nyugodtan. A feje sem fájt. Ahogyan húsvét után, egy keddi napon mondta is neki Jézus, amikor megérintette a vállát az utcán Jeruzsálemben: Nyugi, Püát, ne fájjon a fejed, nem haragszom. A következő stáció a húsbolthoz esett. Nagy, vörös sonkák, aranysárga szalonnatáblák heve- résztek a kirakatban súlyos kolbászfüzérek alatt. Egy vidám arcú, dagadt gipszhentes mutatott rájuk széles mozdulattal, mintha azt kiáltotta volna az utca felé: hé, egyél te is disznót. Sötét volt már, égtek az utcai lámpák, és hűvösödő szél ijesztgette a gyertyalángokat. A melltartóbolt előtt történt, hogy Veronika kendőjével megtörölte Krisztus arcát. A nő. Nem azért teremtette Isten, mert Ádám egyedül érezte magát. Hanem mert támadt egy jobb ötlete. Nézte ezt az Ádámot, hogy teng-leng csak ott a Paradicsomban, eszik, iszik, alszik, levelekből cigarettát sodor magának, még jó, hogy el nem megy a kocsmába. És gondolta, csinál valami szebbet és jobbat. És csinált. Valami olyasmit, aminek több köze van őhozzá, mint a férfinak. Aki majdnem úgy teremt embert, mint ő. Búvadyt két nappal azelőtt felhívta az édesanyja, és azt mondta a telefonba, hogy rákos daganatot találtak a vastagbelében. Búvady arra a testre gondolt, ami tulajdonképpen rövid ideig az ő teste is volt. Amit aztán hamar elfelejtett, miután kinyomakodott a napvilágra. A körúton, kisfiú korában egyszer még megérezte. Valamivel összemaszatolta az arcát, és az anyja benyálazta a zsebkendőjét, úgy tisztogatta meg. Az anyja nyálának az illata egy pillanatra felidézte azt a képtelenül szoros és meghitt viszonyt, ami csak két olyan ember között létezhet, akik egy test voltak valaha. Néhány hónapig, vagy néhány pülanatig. Cirenei Simon csak húzta a száját a kocsma előtt. Barmok, gondolta. Félholtra verik ezt a szeren- csédent, aztán csodálkoznak, hogy elesik azzal a böhöm kereszttel. És akkor engem találnak meg. Anyátokat. Yankees go home, ruszkik haza. A kocsmából ki- tekintgettek a sörözgetők, sokat ismert közülük Búvady, már hónapok óta üldögélt a városkában. Furcsa kis kocsma volt, nem csak újságok voltak kitéve a pultra, hanem egy olvasószemüveg is. Aztán a kelletlen Simon tekintete egy pülanatra találkozott a másikévá. Na, most mit, gondolta. Viszem egy darabon, nem olyan nagy eset. Cirenei Simon egyébként Jónás egyenes ági leszármazottja volt. Egy kicsit nehezen állt neki tenni a dolgát. A rulett-teremnél esett el harmadszor Jézus a kereszttel. Volt egy téli éjszaka, amikor csak állt itt Búvady, üres tekintettel bámulta a hócsomókat a járda szélén. Két kézzel kotorászott a zsebeiben, hogy összekaparjon még egykét italra valót. Ötvenezer koronát veszített, egy pillanatra felmerült benne, hogy szépen belefekszik egy nagy sáros pocsolyába, hemperegni és röfögni kezd. De aztán inkább felhívta az öccsét, aki becsületes és ügyes kereskedő lett, mint az apjuk. Te gyakorló elmebeteg vagy, fizetem inkább a kezeltetésedet, mondta Búvady testvére, és azt állította, hogy nem ígér semmit. De Búvady tudta, hogy reggelre azért a számláján lesz a pénz. A durva életbe, gondolta Búvady, és elindult, hogy leerőltessen egy deci borovicskát meg egy sört a szégyen torkán, hátha nem hörög tovább. Amikor a menet legközelebb megállt, és Búvady felnézett, meghökkenve látta, hogy ő éppen az ajándékbolt elé került. Véletlennek már ez is sok volt, de mivel hét óra múlt pár perccel, Mónika ki is lépett a bolt ajtaján, hogy feltegye a rácsot, és bezáijon. Ott állt sudáran, gyönyörűen és meglepetten. A menet tulajdonképpen beszorította a kis boltba, le sem tudott lépni a küszöbhöz ragasztott lépcsőről az utca kövére. Búvady biztatóan kacsintott ki rá, Mónika egy kicsit elmosolyodott, egyikük sem tudta még, hogy mi lesz ebből, feltámadás és megváltás, vagy csak szenvedés. A szertartás után Búvady visszasétált a folyópartra, és lehevere- dett a főbe, arra gondolt, hogy mi lesz holnap. Azt tudta, hogy a panzió konyháján rommá főzet majd egy szép darab sonkát. Vesz hozzá tormát, újhagymát, retket meg zöldpaprikát. Ázt tudta. De, hogy mi lesz, azt nem. Azon az Isten is még csak gondolkodott. Egy csinos, karcsú kis prosti lépkedett kényelmesen a lüára festett bordélyház felé a parkon át.- De szépen viszed. De szépen viszed azt a kis seggecskét, mélázott utána Búvady. Nézd, Uram, de szépen viszi. Hús, hús, hús, egyél húst, a zöldségektől leszel olyan mélabús! (AP Photo/Amy Sancetta) Minden elékerülő: turista, törzsvendég, férfi vagy nő, egy apró kávéscsésze vagy Milánó, kávéház, torz tükör HORVÁTH GERGŐ Nem is volt még olyan rég, amikor betértem egy milánói kávéházba, szórakozottan ülve le a hely legkisebb asztalához. A kávé forró volt, ahogy az időjárás is, bár a mélyvörösre mázolt téglákkal kirakott fal kellemesen hűsítő érintése feledtetni próbálta velem az itáliai június fülledtségét. Ahogy így ültem valamelyik odahaza frissen vásárolt Gogol- könywel a kezemben, megakadt a szemem egy a falra függesztett antik és meglehetősen torz tükrön. A mára már mattá lett, aranyozott, kétoldalt a keretbe ágyazott, egymásba omló kovácsolt levélmotívumok két fekvő szirénforma alakjában végződtek a tükör tetején. Káprázatos látvány egy üyen apró kávéházban, mégsem ez volt a megkapó benne. Bámulatosnak sokkal inkább az hatott, ahogy minden elékerülő, lehetett az turista, törzsvendég, férfi vagy nő, egy apró kávéscsésze vagy a csésze mellé helyezett fekete csokoládékocka teljesen torz képet mutatott magáról a tükörben. Végtére is minden, aminek a tükörképét megjelenítette, mintha véglegesen megváltozott volna, de legalábbis olyan állapotában lát- szódott, mint amely lényegét tekintve visszafordíthatatlanul meghibásodott. Minden egész eltörött? (Hát persze, egy régi hazai idézet, vitán felüli ironikus ráérzéssel.) Érdekes volt, hogy itt a Galleria Vittorio Emanuele II-től, ettől a többnyire eklektikus stüusban felépített, lényegében vüágmárkák központjává vedlett luxuslátványosságtól egy utcányira levő kávéházban ennyire otthoniasnak hatott ez a gondolat. De nem érdemes túlságosan eltávolodni. Szóval, ahogy azt a nem mindennapi tükröt bámultam, eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt láttam én már ehhez hasonlót - illetve akkor először volt ennyire szembetűnő - egy színházi premieren, melyen a sznob, színházhoz mit sem értő dilettáns többség - merthogy egyes helyeken nem titkolt státusszimbólum egy-egy premier-előadáson való részvétel - véresre tapsolja a tenyerét, mintegy hangot adva tetszésének, miután megvárta az első sorban ülő kritikusok éppenséggel pozitív reakcióját. Szóval itt is, ott is láttam, de pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy elképzeltem már egy üyen tükröt, ám ennek az előadáshoz, teszem azt annak cselekményéhez, minőségéhez vagy úgy egyáltalán a lényegéhez szemernyi köze sem volt. Mindenesetre úgy tűnt, mintha az ember egyszeriben egy Josef Lada-karikatúrában találta volna magát anélkül, hogy tudatában lett volna, őt épp megrajzolják. És ha nem néz bele valaki a saját - nevezzük most így - müánói tükrébe, vagy mert figyelme elkerüli, vagy mert nem érdekli, vagy egyszerűen mert keresés híján alkalma sem nyűik rá, nem látja meg az őt ábrázoló karikatúrát. Sok mindenen ez azonban nem feltétlenül kell, hogy változtasson. Ellenben így lehetett egyszeriben a színházból cirkusz azon az estén. Rá lehetne mindezt fogni a lustaság ama fajtájára, mely az önálló vélemény ldalakításához, felvállalásához is fáradt vagy képtelen, és nagyon is aktuális volna ez a vád. Goethe mondja egy helyütt: „És a csésze mellé helyezett fekete csokoládékocka torz képet mutatott magáról... én, drága barátom, e kis ügy kapcsán megint rájöttem, hogy a félreértés és lustaság talán több zavart kelt a világban, mint a ravaszság és gonoszság. E két utóbbi legalábbis feltétlenül ritkább.” Nos hát visszakanyarodva a kávéházhoz, ahol ez az egész elkezdődött, hozzá kell tennem, amit amúgy is mindnyájan tudunk, hogy nem egyedülálló tükör volt az, amiért feltétlenül érdemes Milánót felkeresni. E tekintetben nincsenek kivételek, sem itthon, sem másutt. Ott éppenséggel meg lehetett látni a Galleria Vittorio Emanuele II-ben a turisták felett lebegve, akik a kulturális kikapcsolódást a Prada cipőboltjaiban találták meg, vagy ugyanezt a via Mon- tenapoleonén, vagy teljesen mindegy hogy hol. Végül is, vae victis? Jaj a legyőzőiteknek? Talán igen, hacsak nem magunkat győzzük le azzal, hogy a saját torz tükrünkbe végre úgy tudunk belenézni, hogy a magunk valós arcát látjuk meg benne, mert az a tükör egyszeriben többé már nem is torzít. Halkan jegyzem meg, volt már rá példa. Josef Lada rajza (www.olmuart.cz J.JL.IS
