Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-07 / 55. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. AAÁRCIUS 7. Szalon 13 ZENE A SZALONBAN Az opera mint főzőshow CSEHYZOLTÁN „Ma csokis sütit készítünk. Ez egy egészen rendkívüli, egy egészen csokis, keserédes sütemény.” Az operát főzőshow-ként legalább annyira abszurd elképzelni, mint a főzóshow-t operaként. A fenti foszlány mégis Lee Hoiby zseniális művében, a Bon Appetit/-ben hangzik el, de felhangzott 1971. április 3-án is Júlia Child show-jában (nevezetesen a 228. epizódban), melyen Mark Shulgasser szellemes szövegkönyve alapszik. A szélsőséges szövegtípusok megzenésítésének szokását alighanem Darius Milhaud vezette be, aki többek közt a mezőgazdagsági gépek katalógusát formálta zenévé. Milhaud szellemét és szellemességét amúgy is célszerű megidézni, hiszen Hoiby zenei leleményekben bővelkedő darabja számos rokon vonást mutat a nagy francia szerző megoldásaival, kivált kompakt, sziporkázó humorát és technikai változatosságát tekintve. Hoiby művészete is hatalmas dimenziókat fog át, mely a főzőshow-tól Shakespeare-ig terjed (A vihar című operája nemrég komoly sikereket aratott). A fergeteges humor franciás könnyedségű, a Bon Appétit! szakácsnője egy francia csokitortát készít, melynek folyamata lényegében a mű cselekményét teszi ki: a darab végére elkészül a torta, mely magát a művet reprezentálja. A zeneszerző a Marseillaise-en át Ravelig széles spektrumát idézi meg a francia zenének: valódi ínyencfalatot kreál. Az egyszereplős remekmű (itt Kathryn Cowdrick énekli} a munkafázisok során keletkező zajokat zeneileg éppúgy integrálja magába, mint a gazdag szövésű, allúziókban dús dallamíveket, motívumokat. A mixer, a habverő vagy a tojásfeltörés és a munkafolyamat számos akusztikai kísérőjelensége így hitelesítő effektusokként működnek közre. Önkéntelenül is eszünkbe jut szélsőséges párhuzamként Giorgio Battistelli Experimentum mundi című, jóval későbbi operájának kenyérsütő-jelenete, melyben az olasz zeneszerző kizárólag a munkafolyamat zajainak ritmikus lehetőségeiből teremt utolérhetetlen hangzást. Hoiby nem ennyire radikális, az ő világa ennél sokkal klasszikusabb, noha a munkaeszköz itt is lépten-nyo- mon zeneszerszámmá válik. A konyha tündére természetesen mindent megold, szellemes, hasznos tanácsokat ad és a monotonnak tetsző munkafázisok unalmát élénk ötletekkel üti el: versenyezteti a kézi habverőt a mixerrel, reklámízű, de ironikusan (sőt, pajzánul) is értelmezhető megjegyzéseket tesz az alapanyagokra („és ezek hatalmas, Ä- kategóriás amerikai tojások”) stb., s így mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést, valósággal bekapcsolja a nézőt a sütés folyamatába. Hoiby zenéje szipor- kázóan ironikus, leleményesen játékos, pontosan olyan, mint Child süteménye. A „Nézd ezt a szép, ezt a lágy állagot... akár egy soufflée...” mondat Hoiby zenéjére is vonatkoztatható. A cédé másik egyfelvonásosa a This Is the Rill Speaking című különös darab, mely nem rendelkezik egységes cselekményvezetéssel, széttartó események sorozata, melyek különféle zenei karaktert nyernek. Shulgasser ezúttal Lanford Wilson darabját adaptálta, mely az amerikai városi lét egy-egy szegmensét tárja elénk. Hoiby zenéje itt maga az intimitás csodája: mintha egy buszon, az utcán vagy bármely köznapi színtéren lejátszódó léthelyzet jelenne meg előttünk kivetítve anélkül, hogy annak résztvevői ezt érzékelnék, miközben környezetünk egy és ugyanaz. Mintha spontán beszélgetéseket rögzítenénk titokban, vagy Dos Passos technikájával írt prózával szembesülnénk, melynek intim hőse a hétköznapi város maga. A tizenhárom apró kép mindegyike in médiás rés szöveg, melyek egy-egy személyes történetbe ágyazódva nyerik el maradéktalan értelmüket. Persze, számunkra csupán a rekonstruálás marad, melyet a zene hihetetlen mértékben könnyít meg. A szituációk gyakorta végeredményben egy-egy közhelyt járnak körül, melyek azonban az egyén létével szembesítve kardinális jelentőségű eseményekké válhatnak. Vagyis: Hoiby a közhely színeváltozásának poétája lesz. A beszéd zuhatagszerű eláradása, a vízfolyás-jelleg apró erekből, patakocskákból áll össze (a talányos címben található „ril!” szó is erre utal), ahogy a zene is egy feledhetetlen sextettbe torkollik, egy közös, mélyről jövő érzelem- kiáradásba, mely együttesen adja ki a történet lelkét. A beszéd és a közlésigény mellett az elhallgatás is jelentős szerepet játszik a műben: a harmadik jelenetben két kamasz fiú beszélget egy harmadikról, akit olyasvalamin kapott rajta az anyja, ami szerinte szeretett fiát, Bent úgymond vakká, elmeháborodottá és az ördög prédájává teszi. Meg is eskette azonmód a Bibliára, hogy többé nem „vétkezik”. A rendkívüli jelenet kimondatlan „bűnét” és e „bűn” értelmezéslehetőségeit a zene egyértelműsíti. Van itt unalmas családi vacsora, szerelmi szál, lakástervezés, apa-fiú konfliktus, és számos hol könnyebben, hol nehezebben felfejthető élethelyzet. Különösen szép a 12. jelenet álmodozása, melyben Willy (Jordan Wilson) írói terveiről, illetve a megszólaltatott természetről beszél Judy- nak (Julia Cramer): a természet mintegy alternatív univerzumként jelenik meg, mely Willy írói fantáziájában felveszi ugyan a civilizáció bizonyos karakterjegyeit (konkrétan a beszéd képességét), de csak azért, hogy a szemére vethesse annak menthetetlen (és sokszor mégis gyönyörű) elfajzottságát. Az Eastman Opera Theatre Orchestra élén Benton Hess áll. (Lee Hoiby: Bon Appétit! /This Is the' Rill Speaking, Albany Records, TROY1028, New York, 2008.) KÖNYV A SZALONBAN Bizonyság a városról, a kultúráról és Európáról SZALAY ZOLTÁN Mi a közös a maorikban és az oroszokban? Hogyan lett egy felvidéki kisváros focicsapata világbajnok? Mi köze az epehólyagnak a melankóliához? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kap Hunčík Péter Határeset című sajátságos regényének olvasója, ha vállalkozik rá, hogy a szerző határtalan fantáziájára bízza magát. A Határeset mint egy színes képeskönyv kalauzol át bennünket a huszadik századi európai és világ- történelmen, Ipolyságtól Auck- landig és vissza. Hunčík könyve tulajdonképpen makacsul ellenáll minden irodalmi beskatulyázásnak, még csak azt sem szögezhetjük le teljes bizonyossággal, hogy valódi regényről volna szó, a Határeset ugyanis néha több, néha kevesebb, mint egy hagyományos értelemben vett regény, ami viszont semmit nem von le értékéből. Egy lehengerlő intelligenciájú, jelentős tudásanyaggal bíró, sziporkázó humorú, nyílt látásmódú demokrata közép-eúrópai polihisztor meggyőző és magával ragadó meséje ez Európáról, az abszurdumokkal terhes huszadik századról, magyarokról, szlovákokról, hazáról és családról. Hogy Hunčík Péter nem leplezetten felvidéki regényt írt, ennek a peremvidéknek a históriás énekét akarta létrehozni, az egyértelműen kikövetkeztethető narrátorai eszmefuttatásaiból, melyekben a „felvi- dékiség” dicséretét zengik. Hunčík tudja, hogy a peremvidéken élők szerencséje és egyben átka, hogy két nép belső struktúráiba is betekintést nyerhetnek: megismerhetik mindkét oldal igazságait, tévhiteit, mítoszait; ezáltal azonban automatikusan kirekesztődnek mindkét közösségből, mindkét oldal számára kényelmetlenné, felvállalhatatlanná, azaz: kegyvesztetté válnak, és így extra tudásuk azt eredményezi, hogy magukra maradnak. Ez a Határeset hőseinek alapszituációja és tapasztalata is, identitásválságuk és kulturális frusztráltságuk gyökere. Megmaradni „határesetnek”, két kultúra mezsgyéjén egyensúlyozva, megfeszített igyekezetét, az átlagosnál sokkal nagyobb elszántságot igényel - már- már ésszerűtlen „heroizmust”. Ezért az áldozatért senki sem garantál semmiféle jutalmat, semmiféle elismerést, itt a megmaradás parancsának mindenek feletti elsőbbsége számít csupán. A „határeset” fogalma azonban nem csak földrajzi értélemben jelenik meg a műben: történeti jelentőségében legalább annyira meghatározó. A kötet hősei egy megtépázott közép-európai kisváros (bár ki mindvégig nem mondatik, minden valószínűség szerint a szerző szülővárosa, Ipolyság) polgárai, akik végigszenvedik, -küzdik, -szeretik, -gyűlölik a huszadik század minden közép-európai abszurditását. Hogy két történeti kor határán élnek, azt többek közt az is jelzi, hogy foggal-körömmel kénytelenek ragaszkodni azokhoz a kulturális értékekhez, amelyek számukra az emberi méltóságot jelentik. A könyvben számtalan helyen előforduló irodalomtörténeti névsorolvasások utalnak rá, hogy a tét nem más, mint az évezredes szellemi örökség megőrzése. Rengetegszer olvashatjuk, hogy „mert Platón, mert Arisztotelész, mert Szent Ágoston, mert Batsányi, mert Kazinczy stb., stb.”, ami arra emlékeztet, mint amikor Darvasi László Stem úr című novellájában Stem urat, az elismert professzort egy rejtélyes kór támadja meg, aminek következtében a szavak sorra elkezdenek kiveszni az emlékezetéből, s a jeles tudós végül a nyüt utcán üvöltözi, hogy brokkoli meg kutyapicsa, így próbálván megőrizni a szavakat a tudatában. A Határeset szereplői nemcsak a szimpla megmaradásért küzdenek, hanem a méltóságban való megmaradásért: nem véletlenül vonul végig a szövegen azoknak a rejtélyes lovagoknak a motívuma, akik a városlakók védelmezői, s a mellvértjükön olvasható S betű annyit jelent, mint Sigülum: pecsét, soka városról, a kultúráról és Európáról való bizonyság letéteményesei. A szerzőnek a hazához való viszonyulásról szóló elképzelései a két legszélsőségesebb szereplő, Feri bácsi és Imre bácsi alakján keresztül vázolhatok fel a legkönnyebben. Feri bácsi egy lázongó „ősmagyar”, aki önérzetes polgár maradna a legdühödtebb diktatúrák idején is, végül azonban, miután sem olimpikon, sem híres operaénekes nem lett belőle, nyomorult alkoholistává züllik. Imre bácsi épp az ő ellentétje, egy igazi kozmopolita, aki egyszerre nyelvész, építészmérnök és titkos ügynök, aki feltárja a Shakes- peare-rejtélyt, hidat épít Új-Zé- landon, megtervezi Canberrát, megkísérli megmenteni a fasizá- lódó Németországot, majd, miután angol kémként kegyvesztetté válik, hazatér, hogy a legújabb generációra hagyományozza tudását. Imre bácsi tulajdonképpen házsártos felesége elől menekülve utazza be az egész világot, megfejti a maorik titkait, bennfentessé lesz a Vatikánban, ületve Hitlerrel partizik Berlinben, s általában mindenütt sikerek övezik, ugyanis szélsőséges racionalitás vezérli: mindent logarléccel mér. Mivel azonban a szerelmet nem lehet logarléccel mérni (miként egyik ipolysági ismerőse állapítja meg), afféle föl-földobott kőként tér vissza minduntalan a zsémbes Rózsi nénihez. Imre bácsi azonban nem az egyetlen világhódító a felvidéki kisváros polgárai közül: egyesek a penicillint fedezik fel, alig lemaradva a Fleming nevezetű angol orvos mögött, mások európai hírű gyógyfürdőt hoznak létre a semmiből. Végül azonban a legtöbben zsákutcában végzik, amiről persze nem maguk, hanem a történelmi viharok tehetnek. így lehet, hogy az igazi titkok tudói azok a bolondok és hajótöröttek, akikkel találkozván vagy mindenki összehugyozza magát félelmében a városban, vagy mindenki kalapot emel előttük. Irodalomelméleti berkekben valószínűleg parázs viták fognak folyni a Határeset valódi esztétikai értékeiről (bár kritikai életünk lanyhaságát ismerve ez korántsem biztos), s a könyv kapcsán bizonyára megújul a „szlovákiai magyar irodalom” kategóriájának létezéséről hosszú ideje zajló diskurzus is, azt azonban ettől függetlenül teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy Hunčík Péter könyve egy egészen kiváló stílusban megírt élvezetes olvasmány, családregény, történelmi mítoszleleplező próza, felvidéki anekdotagyűjtemény, társadalomtudományi értekezés, kémregény és ifjúsági történet egyben, lebilincselően izgalmas és könnyfakasztóan nevettető könyv. A szerző egy pillanatig sem akart „vegytiszta” irodalmat írhi, mindvégig a valóságból táplálkozik, még ha olykor az ún. „mágikus realizmus” felé kacsingat is. Hunčík Péter tehát jó értelemben vett dilettáns regényíró, valahogy úgy, ahogy a múlt század első felében Bánffy Miklós volt, aki egy nagyszabású regénytrilógiában írta meg a huszadik század eleji Magyarország összeomlását. Éppen Bánffy Megszám- lákattál... című regényének előszavában írja Illés Endre a következőket a dilettantizmusról: „...a dilettante gyönyörködő ember, olyan valaki, aki élvezi az életet, akit szórakoztat a világ kitárulkozó változatossága és gazdagsága, aki kedvét leli mindenben, ami művészet és erőfeszítés, aki rabja a mulatságosnak, izgalmasnak, összetettnek - az élet végtelen és bonyolult változatainak.” (Kiemelések az eredetiben.) A Határeset szerzője efféle reneszánsz alkotó, aki a világot teljes gazdagságában kívánja megragadni, feszes, elragadó telítettségében. A törvényszerű kudarc nem érdekes, csak a mű érdekes, ami élni kezd és élteti szerzőjét is. Hunčík vitathatadan érdeme, hogy mesterien alkalmazza az iróniát és a humort: ebben nyilván Mikszáth, Hrabal, Grendel tanítványa (a könyv Grendel egyes szövegeihez fűződő kapcsolatai egy külön tanulmányt érdemelnének). Kevésbé meggyőző, hogy a narrátorváltásokkal nem jár együtt semmiféle, vagy csak alig valami alaphangváltás: az elbeszélői hang mögül így minduntalan kicsendül a szerző hangja. Helyenként túlságosan fárasztó a szöveg túlpolitizált jellege is, ami által gyakran hiteltelenné válik egy-egy, a szereplők hétköznapjait leíró jelenet. Ráadásul a szerző szemlátomást túlvállalja magát, amikor az egész huszadik századi európai történelmet akaija újramesélni, s ilyenkor nem mindig tudja elkerülni a pongyolaságot (lásd pl. a Drezda bombázását taglaló részt, amelyet csak a végére beiktatott poén ment meg). Túlnyomórészt azonban szigorúan távolságtartó, ügyesen és meggyőzően komponál, és mindvégig ébren tartja az olvasó érdeklődését. Számtalan kiváló mondatot lehetne idézni, melyekkel az abszurdisztáni hétköznapokat jellemzi találóan, vagy éppen a történelmi sorsfordulók mítoszait forgatja ki. Teszi mindezt az igényes szórakoztató irodalom és az „elit” széppróza határán, megkönnyítve ezzel a mű befogadását és élvezetét a szélesebb olvasóközönség számára is. (Hunčík Péter: Határeset. Kalli- gram, Pozsony, 2008,456 oldal)
