Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)
2009-02-28 / 49. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI SZALON De. Nem tudtam elképzelni, nem akartam. A szalont. Meg amit csinál ott. Meg hogy mikor kezdte. Ennyit nem bírtam. Minden tönkrement. JÁCHYM TOPOL: NŐVÉREM 2009. február 28., szombat 3. évfolyam, 9. szám Eldördülnek a nagy szerelmes csendek a színpadon: mázsasóhaj, tonnamozdulat Nemzeti rigli A színházi előadás előtti csendet lehetne tudni akár vezérfonálnak, lényegnek, útnak, lehetőségnek is. Megpróbálom. A színészek is gyakran próbálnak. SZÁVAI ATTILA Próbálkozni, mint kiskutya, százegy lihegés, lábemelés, száz- egy vadászterület. Minden próza egy levizelt bokor, lámpavas, esztergapad, nedves-langyos ágynemű, tehát és voltaképp: territór. Az azért rémálomnak sem rossz: eltévedni egy idegen színházban. Pláne úgy eltévedni, hogy előtte sose voltunk színházban. Egy ilyen rémálom azért feladja a leckét rendesen, gondolom. Vagy ezt is csak álmodom. Langyos kezdés. A lényeg, hogy ott kezdődött, az asszony kijelölte az irányt: színházba fogunk menni. Járni. Mondhattam volna neki: játjon templomba, ha embereket akar látni, sőt, még ha nagyon rákoncentrál, van némi misztik-fantasz- tikum is benne, túlvilág, bölcs szárnyasok, tisztára, mint egy filmben. Mondhatta volna: hülye vagyok, pedig dehogyisnem. Talán Galkovics. Valamiért a színházban látta meg Jolán a házasságunk felvirágzását, szerintem meg csak valami szerves trágya kellene, hogy kikeljenek a magok, szárba szökkenjen a virágba borulás. A feleségem szépen leültetett a konyhában, és elmagyarázta a dolgot. Muszáj látni idegen embereket, más sorsokat. Nagyon szép színdarabok vannak, szép színészekkel, és mutatott egy ilyen programfüzetet, amikben képek is voltak. Az egyik képen Aloe Vera színművésznőt mutatták, azt írták a kép alá: a hazai állócsillag. Ez olyan, mint a hullócsillag, csak ezen behúzták a központi kéziféket. Egy másik kép alá meg, hogy díva. Hullócsillagunk az volt nekünk otthon, mikor így hívtam az asszonyt, de hogy díva, üyet még nem hallottam. Maximum dívány, de ez nem áll közel szerintem, pláne, hogy ülésről szól. Tehát a színház és az ott előadott sok sors. Volt korábban tévénk, meg rádiónk, de egy rossz pillanatban kidobtam a teljes hazai telekommunikációt az ablakon, annyi volt már a szappanopera, a mosogatólé-mese. Asszonyom szerint jó lesz a színház, hogy lássak másik embereket is, ne csak a hazai pályán szaladgálókat. Jolán előtte sokáig készült, régen láthatta őt annyi ember - mondta -, mennyi, kérdeztem, mit tudom én, nyolctíz lakodalomnyi, így Jolán. Leülta kád szélére, kezében a kistükörrel, és sminkelni kezdte magát. Púderpárduc, rúzsragacs, te tapasztott vályogfal, hulló vakolat, gondoltam borotválkozás közben, és mosolygott rajtam a borotvahab, mint egy vödör franciakrémes. Színház. Az előadás előtti csend feszessége. Mint mikor eltéved az ember. A jó eltévedők az eltévedés közben nem ordítoznak magukban, nincs rúgkapa, csak a nagy feszes csend. Milyen érdekes, hogy mikor az a sok ember elmegy színházba, mekkora csendet tudnak csinálni előadás előtt két másodperccel. Természetesen mindig vannak páran, akik csak ilyenkor képesek szöszögni, matatni, apró neszeket előállítani fesztelen (feszt), mikor amúgy mindenkiben némaság van, egész a fejtetőig. Mindig van néhány apró, finom zajszikra, amely lángra lobbantja a csend süketségét, úgy fut végig a termen a téglatömör csend, akár egy csorda néma pacsirta. Imádom a feszült csendet. Sokat elgondoltam már, hogy ha egyszer összefutok valahol (vásárban, falusi búcsú céllövöldéjében, nyilvános vécén, spontán disznótoron) Aloe Vera színművésznővel, elmondom neki, amit érzek. És elmondom neki a csendet, plusz ami mögötte van. Meg azt is, hogy amíg a férfiak, mikor meghallanak egy tehetséges, fiatal énekesnőt a rádióban, és nem arra gondolnak egyből, amire gondolnak, hanem arra, mit énekel a lány, miről és főleg, hogy ha saját magát megtalálja a dalban, befelé kezdjen el nézni, majd akkor lesz jó világ. Mondjuk, ehhez énekes nők is kellenek, nem csak olyanok, akikből direkt a nőt mutatja a média; ez a sáros vattacukor, robbantott dobostorta. Előadás előtt még gyorsan kimentem a klozetra, kijelölni a territóriumot, vagy hogy hű legyek a kezdethez: prózáim. És arra gondoltam (százegyedik kiskutya), milyen lesz majd, mikor eldördülnek a nagy szerelmes csendek a színpadon: mázsasóhaj, tonnamozdulat. Aztán meg erre: ha a társadalom egyik elkövetője alapvető hajlammal bír az ugyanazon társadalomban történő eltévelyedésre, annak egy színházi épületben való eltévedés gyerekjáték, mondhatni, játszi könnyi. Mert kutyamód eltévedtem ám, vasorrú bába az elektromos viharban. Talán az izgalom. Hiába, nagy dolog a színház. Nem mondom, otthon is volt olykor pszichodráma, pláne családi folklór, csoportlélektan, de azért egy színházban mások ezek. Itt legalább profin csinálják, nem csak úgy félvállról, fél kézzel dobni a tepsit, műit mi. Egy rendező szerint fontos, ha a színész kicsit önmagát is látja kívülről előadás közben. Gondoltam, megpróbálom, hátha megtalálom a jó irányt, ha kívülről nézem magam. íme. Galkovics ment tehát a folyosón, kereste, amit az eltévedt emberek keresnek, és nagyon jól érezte magát. Mert ha van rémálom, ez azt jelenti, hogy él, benne van a levesben (az élet levesében, ezt ő találta ki), tehát semmi bepánik vagy szívinfarkt, csupán langyos, puha jókedv, lelki madárkacagás, csivitcsörömpölés. Talán az a sok puha-barna ajtó a folyosókon, ami csinálta a jókedvet Galkovicsban, talán az a barátságos nyikorgás, mikor óvatosan benyit az ember valahová. Már gyerekkorában az ajtók rabjává vált. Valószínűleg a lehetőség volt rá hatással, a lehetőség, hogy a fából tákolt egyszerű, primitív szerkezet új, ez ideig ismeretlen szférákat képes megnyitni. Gyermekibb korában volt egy pillanat, amelyre felnőttkorában (vagyis hát fejlettebb gyerekkorában) sokáig, tisztán emlékezett. A konyhapadlón ült, szemben az alsó konyhaszekrénnyel, és valami bűvös áhítattal nyitogatta az ajtót. Egészen földöntúli öröm járta át, mikor megértette és a lehető legmélyebben átérezte az összefüggést az ajtó nyikorgása és az edények feltáruló látványa között. Ha Galkovics folyosót lát, heveny késztetést érez felnyitni az összes ajtót, belesni, megbámulni. És nem átallott a képletes értelmezésekre, például a kilincs fogalomköre tájékán. Szerinte az élet tele van képletes kilincsekkel, már verset is írt ezekről, Nyomj le! címmel. Sőt egyszer azt is elgondolta, hogy minden ember kilincs egy ajtón. Tízmillió kilincs országa, nemzeti rigli, kapitalista cilinderzár, kapcil (or- welli újbeszélben). Már régen meg akarta hallgatni azokat a szerinte talán fizetett nézőket, akik a függöny széthúzása előtti utolsó, még nézőtérsötét másodpercben krákognak, köhécselnek, torkot köszörülnek, taknyoznak (oppardon), matatnak, suttognak, kuncognak. Galkovics szerint ezek talán fizetett statiszták, olyanok, mint a háziállatok, melyek nélkül olyan lenne az élet, főleg faluhelyen, mint egy eldobott kerekkosár. Galkovicsot tehát nagyon érdekelték az ilyen statiszták, akik a sötét matatásukkal, biológiai zörgéseikkel (zörgök, tehát vagyok) a végső határig feszítik a várakozás keltette űrt. Recsegésig a csendet. így láttam tehát magam kívülről, és szinte hallottam, amint a feleségem gondolja, miközben vár rám a nézőtéren: te állatorvosi ló. Amíg kerestem a célt, mondhatnám, a kellő aspektust, egy résnyire nyűt ajtót találtam, gondoltam, belehallgatok a kiszűrődő csendbe. Megtaláltam a nézőteret: több száz pislogás, fejvakarás, ezer légköbméter sus- mogás, telefonrezgés, a nézőtéren több száz fej: púderpárduc, rúzsragacs, tapasztott vályogfal, hulló vakolat, száz és száz elkezdett előadás. KÉPRIPORT Az ifjú színházi szék álma SZÉL JÁNOS Ez a szép, új és bordó színházi szék, amelyről mesélek, izgatot- tabb volt a raktárban, mint a többi szép, új és bordó színházi szék. ,Álmot láttam az éjjel! Miért nem hiszteknekem?” Ezt kérdezte épp, s az öreg színházi szék, mely évekkel korábban került a raktárba, mint a fiatalabbak, vállat vont a sarokban. .Álmok... - sóhajtott mélyen a raktár poros levegőjéből. - Én már álmodni is elfejeltettem.” Mire az a szép, új és bordó színházi szék, a mi székünk, elmesélte az álmát. „Soksok apró csülag volt az égen. Hirtelen valamennyi eltűnt. Hátulról napsugár vetődött egy hatalmas bordó anyagra, majd az anyag hirtelen az égbe emelkedett, és megjelent egy óriási kék toronyóra, melyben olyan szépen táncolt egy tündér!” Az öreg színházi szék bölcsen mosolygott: „A színházról álmodtál. Ez jó jel. Hamarosan útra kel- hetsz”-dörmögte. Nemsokára kék egyenruhás munkások jöttek, és egy hatalmas autóra pakolták a szép, új és bordó színházi székeket. Hosszú utazás után az autó megállt. „Testvéreim!- kiáltott az ifjú színházi szék. - Fogadjuk meg, hogy bármi történjék velünk, együtt maradunk!” A többi szép, új, bordó és ifjú színházi szék némán bólogatott a háta mögött. A kék egyenruhások fúrtak nappal, faragtak este, és néhány nap alatt új otthonukban álltak a szép, új és bordó színházi székek. Amikor elmentek végre a munkások, az ifjú színházi szék halkan megszólalt. „Testvéreim-suttogta.-Ezlennea színház, amelyről álmodtam?” „Igen. Ez a színház, de nem csak te álmodtál róla - szólalt meg a következő színházi szék, valahol a nyolcadik sor közepén. - Valamennyien erről álmodtunk minden este. Hiszen színházi széknek születtünk.” Azután körülnéztek. Odafent, a bordó anyag helyén hatalmas üresség tátongott, csak kintről, a folyosóról szivárgott be némi fény. „Hát ennyit az álmodról. Hol vannak a csillagok? - nevettek hárman az ötödik sor szélén. - Merre lehet a tündér!?” „Még nincs itt az idő” - mondta csak úgy, maga elé az ifjú színházi szék. Szomorú lett. Bántotta, hogy kinevették. Másnap délelőtt gyermekhangok hallatszottak az ajtón kívülről. „Keljetek fel! Jönnek!” - nyitotta ki szemét az ifjú színházi szék. Alig fejezte be a mondatot, máris gyermektalpak érintették a friss szőnyeget. Odafent kigyulladt az ezer csülag, sőt a színházterem két oldalán is fény tört az ég felé. Már régen világítottak így az apró lámpák. A színházi székek ragyogtak az örömtől. Minden úgy történt, ahogy az ifjú színházi szék megálmodta! Előbb a csüla- gok hunytak ki odafent, majd kétoldalt az apró fények, és jött hátulról a napsugár. Vagyis egy állványra rakott reflektor fénye, amely gyönyörűen bevilágította a függönyt. Az első felvonás vége felé begördült a színpadra egy hatalmas kék toronyóra. Kijött belőle egy tündér. Táncolni kezdett. A színházi székek a gyermekekkel együtt a szájukat tátották. „Ez az álmom! ”- kiáltotta az ifjú színházi szék, de hangosan szólt a zene, így nem hallotta senki. Azt sem látták a sötétben, hogy egy könnycsepp gördült végig a karfáján. Amikor az előadás végén mindenki kiment, két asszony maradt az ajtóban. „Nagyon szépen felújították a termet” - mondta az egyik. „Ezek a szép, új és bordó székek nagyon kényelmesek” - tette hozzá a másik, majd a teremre csukták a hatalmas ajtót. Az ifjú színházi szék kihúzta magát. „Testvéreim! - kiáltotta ünnepélyesen. - Megérkeztünk.” A Komáromi Jókai Színház színháztermének rekonstrukciója (Görözdi Szilárd felvételei)
