Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)

2009-01-24 / 19. szám, szombat

12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 24. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN A Teremtő mint atomfizikus SZALAY ZOLTÁN Tudomány és vallás a címe a Kal- ligram Kiadó új filozófiai sorozatá­nak, melynek egyes köteteiben a természettudományokban és a teo­lógiában egyaránt jártas szerzők kutatják tudomány és vallás több évezredes, tulajdonképpen a milé- toszi és az eleai filozófiai iskolák versengése óta fennálló ellentétét, bár - ahogy látni fogjuk - nem is biztos, hogy igazi ellentétről van szó. A sorozat első kötetében (Daw­kins istene. Gének, mérnek és az élet értelme) a molekuláris biofizikából doktorált, jelenleg azonban az Ox­ford Egyetemen történelmi teoló­giát oktató Alister McGrath szállt szembe a híres (-hírhedt) ateista szerző, Richard Dawkins nézetei­vel, a második, az Egyetlen vilá­gunk. A tudomány és a teológia köl­csönhatásai című kötet pedig a hu­szonöt éven keresztül elméleti fizi­kával foglalkozó, ma azonban ang­likán lelkészként tevékenykedő John Polkinghome munkája. A ki­adó ezen sorozatának kötetei amel­lett, hogy filozófiai problémákat boncolgatnak, korántsem csak a szakmabelieknek szólnak: köny- nyed, a szélesebb olvasóközönség számára is érthető és élvezhető szövegekről van szó, az ún. info­tainment, azaz a szórakoztató is­meretterjesztés műfajából. A köte­tek színvonala mindemellett kifo­gástalannak mondható, lévén szó elismert szerzők kiváló munkáiról. Fides quaerens intellectum - a hit keresi az értelmet, idézi Szent An- selmust John Polkinghome az Egyetlen világunk harmadik fejeze­tében, s ez a mondat akár a szerző mottójaként is értelmezhető volna. Polkinghome ennek megfelelően tulajdonképpen elveti a tudomány kontra vallás jelszavát, és a két vi­lágnézet, a természettudományos és a vallásos közötti kölcsönhatás­ról, nem pedig ellentétről beszél. A két világnézet összeegyeztethetet- lensége szerinte olyan tévedés, amely általában a leegyszerűsített megközelítésből származik. Az ol­vasó hamar kiérezheti a szövegből, hogy a szerző nagyobb hangsúlyt fektet a természettudományok boncolgatására, bemutatva a há­rom alapvető felfogás, a pozitivis­ta, a redukcionista és a realista kö­zötti különbségeket, s határozot­tan a realista felfogás mellett téve le a garast; mindazonáltal szembe­száll a teológia szerepét lekicsinylő véleményekkel is, védelmébe veszi a vallásos alapú megismerés de­duktív módszerét, és megpróbálja a tudományos racionalizmus in­duktív kutatáson alapuló módsze­rével egyazon rendszerbe helyez­ni. Legfőbb érve, hogy mind a tu­domány, mind a teológia a valós vi­lág, éspedig egyugyanazon világ megértését célozza. „Vannak fon­tos érintkezési pontok a két diszcip­lína között, nem »ég és föld«, irraci­onális kijelentéskontraésszerűvizs- gálódás, ahogyakarikatúraszerűen leegyszerűsítőfelfogás tartja. ” (56.) A karcsú kis kötet szerzője meg­lehetősen nagy távlatokat kíván be­fogni, amit a nagyszabású fejezet­címek is mutatnak: A tudomány természete, A teológia természete, A fizikai világ természete stb. Az utób­bi fejezetben tíz alapvető fogalom segítségével úja körül a fizikai vüág természetét: meghatározhatatlan, megérthető, problematikus, meg­lepő, véletlen és szükségszerű, nagy, szorosan kötött, hiábavaló, hiánytalan (önmagához képest), hiányos. Már ebből a felsorolásból is kitűnik, a szerző célja valóban gondolatainak közérthető tolmá­csolása, amihez felhasználja ugyan mmd a természettudományok, mind a teológia nyelvét, alapvető­en azonban egy elegáns, humoros, kifinomult stílusú értekezést ír, aminek a lényege tulajdonképpen a természettudományok és a vallás közti áthidalhatatlan szakadékról szóló mítosz lehető leghatározot­tabb cáfolása. Éles gúnnyal veti el a párhuzamos világokról szóló elmé­letet, a tudás gazdaságosságának élvére és William of Occamre hi­vatkozva, a véletlen és szükség- szerűség kutatásakor pedig a vélet­len teljhatalmának irracionalitása kapcsán Julian of Norwichtól, a ti­zennegyedik századi látnoktól egé­szen Nietzschéigjut az érvek ütköz­tetésében. Polkinghome kozmogó- niája azonban egyértelműen ter­mészettudományos bázisú: „Kez­detben volt a Nagy Bumm” (79.), ír­ja, s a bibliai teremtéstörténetet a - természetesen a maga nemében nélkülözhetetlen fontosságú - mi­tológia tárgykörébe utalja. Némi sarkítással azt mondhatnánk, az Egyetlen világunk szerzője elveti a nagy szakállú, felhők peremén ül­dögélő öregember megjelenítette istenképet, hogy egy fehér köpe­nyes, közlekedőedények rendszere eiőtt kísérletező természettudós képével helyettesítse. Szerinte Is­ten mindenekelőtt „nem részese, hanem alapja a fizikai folyama­toknak” (93.), tehát még az Isten is tökéletesen racionális, ahogy az ál­tala teremtett vüág az: „A tudomány által észlelt racionális rend olyan gyönyörű és lélegzetelállító, hogy magától értetődőenfelveü a kérdést, miértiskellpontilyenneklennie.Erre csakis egy lényegében önmagában racionális okban lelhetünk magya­rázatot. Nevezetesen a Teremtő Ér­telmében, amely közös alapotjelenta világ megfigyelt racionalitásához és elménk megtapasztalt racionalitá­sához, ezzel biztosítva a koheren­ciájukat.” (106.) Világunk ezek szerint nem érthető meg a vallás nélkül, de a természettudományok nélkül sem: ezek csak együtt, egy­másra támaszkodva adhatnak hite­les képet a valóságról. Vannak kér­dések azonban, amelyeken mind­két diszciplína örökösen fennakad: a szerző a kötet utolsó fejezetét az agy és az elme kapcsolata vizsgála­tának szenteli, azaz annak a kér­désnek, hol van a magyarázat az emberi kreativitás, a művészet és a benne rejlő esztétikum befogadá­sának titkára? Kétségessé teszi az ún. az-történet az én-történetet? A természettudomány (s annak veze­tő ága, a fizika) egyelőre nem isme­ri a választ ezekre a kérdésekre, a teológiai oldalt pedig a szerző ez esetben meg sem kísérli feltárni. Ezeken a pontokon csakúgy, ahogy például az Isten-élmény kérdésé­ben, a racionalizmus megtorpan, hogy átadja a helyét valaminek, amit a tudomány sem megközelí­teni, sem megnevezni nem tud, a megértést tehát valószínűleg csak a szakrális szférán keresztül vár­hatjuk. (John Polkinghome: Egyetlen vi­lágunk. A tudomány és a teológia kölcsönhatásai. Kertész Balázs for­dítása. Kalligram, Pozsony, 2008. 136 oldal) JOHN POLKINGHORNE A tudomány és a teológia kölcsönhatásai PILLANATKÉP Hosszúhetény dicsérete HALMAI TAAAÁS Hosszúhetény Pécs és Pécs- várad között fekszik. Elragadó természeti környezet és gond­dal belakott utcák marasztalják az ide tévedőt, az erre csábulót. Hosszúhetény számos neveze­tessége közül az egyik, hogy eb­ben a faluban él Fischer Mária. Fischer Mária költő. 1937-ben született. Ez nem kü­lönös adat. Az már inkább, hogy 2003-ban jelent meg első verseskötete. S ami igazán cso­dálatra méltó, hogy ez a köny­vecske: kitűnő. Egy prózai munka után a szerző harmadik kötete ismét lírikusi erényeket csillogtat: a Máshol fürdik a hold (Pécs, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 2008) verseiben a pannon szellemet asszonyi böl­csesség hívja életre. A szonett és az epigramma verstani em­lékezete kivételes módon talál itt egymásra: a verseket tizen­négy rímtelen sor alkotja, job­bára szabályszerű pentamete- rek. Klasszikus, mégis egyéni Marsai Ágnes: A Wass Albert-so- rozatból. (Fénykép: Körte) alaktan - alanyi, mégis egyete­mes versbeszéd: a vidéki (de nem provinciális!) létélményt kortárs lírikusaink közül keve­sen poetizálják ilyen makacsul magas színvonalon. Az őszi-téli jelenetezés, az életképek míto- szias realizmusa, a saját sorsot faggató keménység, az önisme­ret munkájával derűvé emelt melankólia, a vissza-visszatérő angyal-motívum és a késői számvetések szépsége, komoly­sága: mindez együtt teszi, hogy a gyermekkor, a család és a va­lahai szerelem emlékeit fölidé­ző lírai én csalás és öncsalás nélkül képes szólni időről, el­múlásról, halálról. A versek közérzeti alapját - túl a veszteglésen és a veszte­ségeken - az otthoniét álomi biztonsága adja: „Sejtem a fáty­lakon áttűnő részleteket, / távo­li hajnalon ringani vélem a fény / fodrait. Ott, ahol otthon va­gyok, tagadok / mindenféle vi­hart, őrzöm a kék nyugalom / szétrongyolt szövetét - rajta a port s a molyos, / szöszmöszös álmokat, álmoknak színe-javát.” (Novemberi rejtőzködés; 13.) A közös múltat újraalkotó nyelv a jelenben is az együttlét nyomait kutatja, s a közös sors eredőit vallatja bölcselkedő líraisággal: „Útmutatók nincsenek, és a je­len / már az egyetlen éretlen ügyünk, szerelem / híján. Rég kinevetnénk egymást, ha azok / lennénk még, akik átláttak a sok becsapós / trükkön, akik befalazták tündér nevüket.” (Balzsamos arctejeket; 23.), „Há­tunkon takaróval - borzolt ide­gek / meztelenül fityegő fércei­vel - közelebb / húzódunk a szobákon belül, ünnepeket / játszunk, mintha nem is élhet­nénk egyedül, / szárnyak alá gyömöszölt lelkek. Párhuzamos / minden mozdulatunk -, sí­runk és nevetünk.” (December­ben, mínusz hat fokon; 25.) Me­tafizikus költői magatartás néz szembe a metafizikus támaszok látszólagos hiányával: „Távolo­dunk, mindig távolodunk - / egymástól, a világtól -, és templomaink / szentélyébe nem ülnek majdan ragyogó / angyalok. Irgalom is kellene, békeidő (Gondolatok egy kiál-, lításon; 29.), „Merthogy lompo- sodik / szentnek hitt etikánk, elborul őszi egünk.” (Elmondtá- tok, amit; 39.), „Józan idők ezek. Azt hisszük, amit hihetünk.” (Utószezon; 78.) II- lúziótlan önreflexiók tolulnak egymásra: „...már toll vagyok, eszköz vagyok, elmaszatolt / emberek elmaszatolt lánya.” (Körön belül, körülbelül; 79.), „Megfestett ragyogások nézője vagyok.” (Gránátalma, madár szárnya; 85.), „Tárom még ka­romat. Mégsem zár ölelés.” (Lázálom októberben; 97.) Ám nem az üresség és elha- gyatottság a versek végső ta­pasztalata. Nem, mert éppen a művészet szolgál vigasznál erő­sebb reménységgel; éppen a vers alkalmas arra, hogy megte­remtse, ami vágyott idillnek, aranykori képzelgésnek mutatja magát, pedig csak a sorsra ér­demesek jogos igénye a való­ságra: „Aranyos / színből, tiszta reményből kerekedne körénk / aztán egy gyönyörű udvar a föld közepén.” (Mások laknak a házban; 63.) S ha mindez nem volna elég: ugyancsak a baranyai település lakója egyik legnagyszerűbb kortárs képzőművészünk, Mar­sai Ágnes. Szép vagy, gyönyörű vagy, Hosszúhetény.

Next

/
Thumbnails
Contents