Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-24 / 19. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JANUÁR 24. Szalon 13 Andreas H. Bitesnich Meztelen szobrok SZABÓ G. LÁSZLÓ Szobrokká avatott testek? Testek, amelyek szobrokká lettek? Első látásra ezek a kérdések merülnek fel az emberben Andreas H. Bitesnich képei láttán. A világszerte ismert osztrák fotóművész ugyanis pontosan azt az érzetet kelti modelljeivel, mintha carrarai márványból reneszánsz szobrászként faragta volna ki modelljeit. Bitesnich ugyanis mániákusan keresi a szépet. Nőben, férfiban a tökéleteset. Legalábbis ami a test vonalait és az arc vonásait illeti. Nem elégszik meg a hétköznapival, a tucatszépséggel vagy a sminkszobában létrehozott „műremekkel”. Őt az egyáltalán nem érdekli. Neki a született, az egyéni, az eredeti szépség kell. De mindenekelőtt: a tartalmas szépség mint esztétikai kategória. Ami belülről árad, ami pillanatok alatt célba ér, és magába szippantja az embert. Bitesnich „szobrai” meztelen szobrok. Válogatott szépségek. Természet alkotta értékek. Ő „csak” megkeresi, fénybe és árnyékba öltöztetve megkomponálja őket. Szobrai nem hideg kövek - érző emberek. Üzenetet hordozó, mégsem hivalkodó, finom érzékiségtől fűtött márványtestek. „Minden ember, minden test új kihívás számomra, még ha ugyanazt a gondolatot közvetíti is - állítja a negyvenöt éves művész. - Pályám elején fekete-fehér képeket készítettem, a test alakjával, arányaival hoztam összhangba a háttér grafikai vonalát. Aztán rákaptam a fény kínálta különböző lehetőségekre, és a színek is érdekelni kezdtek. Ma már meghatározó elemei a stílusomnak.” A tartózkodó stílusáról híressé vált bécsi aktfotós autodidakta módon kezdett el fényképezni. Gimnáziumi évei után egy ideig üzleti pályán mozgott, s még később is csak igazolványképeket készített. Első szakmai sikerét annak a képnek köszönheti, amelyet a pápáról készített, aki Klosterneuburg katonai légi támaszpontjára látogatott. Aztán egy közeli ismerőse, aki divatfotósként dolgozott Milánóban, megmutatta neki egy fekete-fehér sorozatát, amely olyan hatással volt rá, hogy másnap már vett is egy Nikon F3-ast, egy csomó fényképészeti szakkönyvet, fotóalbumot, fürdőszobája felét fotólaborrá alakította, és mindennap elhasznált két tekercs fűmet. Miközben műszaki cikkeket árult. Főállásban ugyanis ez volt a munkája. Nappal. Éjszakánként viszont az útjai során készített képek előhívásával bíbelődött. 1989-ben már papírja volt arról, hogy hivatásos fotóművész, s az évek során a vüág egyik legjelesebb aktfotósa lett. Eleinte Helmut Newton nyomdokait követte, összetéveszthetetlen kézjegyével azonban ma már ő a példaképe nagyon sok pályakezdő fiatalnak. „Minden emberi test újabb és újabb látásmódot rejt magában, valami egyedit, amelyet nekem kell felfedeznem - vallja -, s mindig boldog vagyok, ha rátalálok.” A divatfotózástól gyorsan elfordult. Nem mások gondolatait, kreációit akarta továbbadni, hanem önálló művészként, .hozott anyagból”, saját kútfőből meríteni. Modelljeit lecsupaszított térben, bevilágított vászon előtt fényképezi, kellékeket nem használ, gondolatokat a puszta testtel ébreszt. De nem provokál, és nem kelt botrányt. Modelljeit nem „a vágy sötét tárgyaként” használja, noha mindegyikkel eljut a szexualitás érzékeny határára. Bitesnich a klasszikus formába oltott szépség megszállottja. Ihletet nem a szobrászatból merít. Rodin alkotásait mint gondolati forrást, meg sem említi. „Minden, amit művelek, belülről jön. Magától. Nem tervezek előre. Nem komponálok látatlanban. Mindig a modellből indulok ki, abból, amit közvetít, ami a helyszínen, az adott pillanatban bukkan elő belőle. A testhelyzetet, a beállítást is együtt találjuk ki. Egyvalamire törekszem csupán a fotózás során: arra, hogy minden spontánnak, véletlenszerűnek tűnjön. Még akkor is, ha képekben, formákban gondolkodom.” Áradó szépség, „befogott” erő, visszatartott vágy. Illúzió? Bitesnichnél ez a valóság.
