Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-17 / 13. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 17. www.ujszo.com „Előbb karjukat vesztették el, majd fejüket szelték le a kiömlő vérükkel öntözött vérpadon: az eperjesi hóhérnak keze bárddal és késsel felnégyelte őket..." A Laniena Eperiensis és utóélete (1687-1995) Eperjes neve, elsősorban Mikszáth művének köszönhetően a legtöbb embernek a svihák sárosi dzsentriket juttatja az eszébe. VESZTRÓCZY ZSOLT Ugyanakkor az 1687-es eperjesi vértörvényszék, mely az evangélikus valláson keresztül Magyarország függetlenségét vette célba, a köztudatból kihullva mára szinte teljesen feledésbe merült, noha okkal lehetne együtt emlegetni Araddal vagy a magyar történelem más sötét korszakaival. írásomban a történtek több mint három évszázados utóéletét követem nyomon; maga az esemény Caraffa vérfürdőjével indult 1687-ben, és II. János Pál pápa tiszteletadásával zárult 1995-ben. 1687. Már négy éve tart a török elleni háború, mely a Szent Liga megalakulásával nemzetközi koalícióvá szélesedett, ami évtizedek után ismét reményt nyújtott a török kiűzésére és az ország egyesítésére. Az oszmán birodalom a bécsi kudarc óta vereséget vereség után szenvedett, és az előrenyomuló keresztény seregek már az ország egykori fővárosát, Budát is felszabadították. A hadi helyzet láttán minden felelős politikus számára nyilvánvalóvá vált, hogy a török uralom Magyarországon a végnapjait éli, és felmerült a kérdés, hogy mi legyen a felszabadult terület sorsa, aminek eldöntésére a bécsi udvarban két nagy érdekcsoport szerveződött. Gróf Strattmann kancellár, Rosenberg udvari tanácsos és társaik a magyar alkotmány tiszteletben tartásával az ország rendjeit szerették volna maguk mellé állítani, mert tisztában voltak azzal, hogy a háború elhúzódása esetén még szükség lehet a támogatásukra. A másik csoportot Kinsky cseh kancellár és köre képviselte, mely az alkotmány eltörlésével és a nyílt abszolutizmus bevezetésével Magyarországot „cseh lábra” szerette volna állítani. Tervük megvalósításához azonban rendkívül nyomós indokra volt szükség, mely kellő alapot nyújthatott mind a magyar, mind a nemzetközi közvélemény előtt ennek igazolására. A „döntő” érvet egy nagyarányú kuruc összeesküvés „leleplezése” szolgáltatta volna a forrongó felső-magyarországi régióban, mely hosszú idő óta a kuruc mozgalmak egyik fő fészke volt. A színhely kijelölése során a választás Eperjesre esett, melynek geopolitikai helyzete, rebellis múltja, bizonytalanjelene, evangélikus volta és gazdagsága megfelelő terepnek tűnt a számukra. A végrehajtó szerepére a Kinsky köréhez tartozó, gr. Antonio Caraffát, Fel- ső-Magyarország katonai parancsnokát szemelték ki. Caraffa már 1686 végén jelentette Bécsben, hogy egy kiterjedt és veszedelmes összeesküvés nyomaira bukkant, melynek a szálai Eperjesre vezetnek. Az eset felderítését a Debrecen megsarcolásával már amúgy is félelmetes hírnevet szerzett tábornokra bízták, aki 1687 februárjában érkezett meg a sárosi megyeszékhelyre. Bevonulása után két órával a város kapuit bezáratva ostromállapotot hirdetett, amivel kezdetét vette az a féléves vérfürdő, melynek keretében hét hullámban 24 embert végeztek ki. A vallomásokat kínpad segítségével csikarták ki, de ha ez kevés volt, a törvényszék gondoskodott hamis tanúról is. A kínvallatásnak alávetett áldozatok különböző módon tűrték Az eperjesi vértanúk emlékműve a Kollégium épületének sarkán-■ (Kép:TASR/Milan Kapusta a rettenetes tortúrát. Volt, aki megőrült (pl. Sárossy Márton), a börtönben halt meg (pl. Rad- vánszky György, Féja Dávid), öngyilkos lett (pl. Feldmayer Simon), rekatolizált (pl. Weber Dániel, Zimmermann Zsigmond) vagy a vérbíróság mellé állt (pl. Weber Frigyes), de volt, aki mindezek ellenére nem tört meg és végig kitartott vallása és ártatlansága mellett (pl. Keczer András, Baranyai Ferenc). Az első kivégzésre március 5-én került sor, amikor Keczer Andráson, Zimmermann Zsigmondon, Rauscher Gáspáron és Baranyai Ferencen hajtották végre a halálos ítéletet, amiről így írt az egykori krónikás, Rezik János: „Mialatt e hajdan köztiszteletben álló s előkelő hősöket a város közepén mindkét oldalról katonákkal körülvéve, különböző rendű, rangú és korú emberek sorfala előtt a halálra hurcolták, a nézők lelkét megindította ez a származásra, hírnévre és tudásra nézve oly kiváló jeles férfiak méltatlan sorsa, és a hóhérokon kívül szánalomra indította nyomorúságos voltuk s a rokonság jajveszékelése az egész népet.” Valamennyi kivégzés között ez volt a legkegyetlenebb, mivel az elítéltek „előbb karjukat vesztették el, majd fejüket szelték le a kiömlő vérükkel öntözött vérpadon: az eperjesi hóhérnak és szolgálóinak keze bárddal és késsel felnégyelte őket”. Az áldozatok haláluk után sem térhettek örök nyugovóra, mivel az ítélet a kivégzésen és felnégyelésen kívül a kiszögezést is magába foglalta. „Az elitéit test minden része egy keresztre volt felfüggesztve, a fejet pedig egy bitóba vert vasszeggel erősítették fel” a város különböző pontjain, míg a „belek egy része - hanyagságból, készakarva? - sok vérrel borítva a vérpadon maradt, és az elítélteknek felfüggesztés végett való kiszállítása után a szomszéd kutyája falta fel őket. A vért pedig, akárcsak a vágóhídon, azon és a következő napon kutyák nyaldosták; s azt, amely a vérpad alá folyt le, piszkos disznók gyalázták meg”. A következő áldozatokat már csonkítás nélkül végezték ki, és néha a temetést is megengedték, de az időről időre megismédődő letartóztatások és kivégzések (március. 22., április 16., április. 22., május 6., május 14., szeptember 12.) állandó rettegésben tartották a várost. Az Eperjesen történteknek hamar híre ment, és ez országszerte nagy felháborodást váltott ki. Caraffa áldozatai között ugyanis nemesek is voltak, másrészt a kínvallatásnak alávetett áldozatokból terhelő vallomásokat csikartak ki a legrangosabb magyar főurak (pl. Eszterházy Pál nádor, Draskovich Miklós országbíró, Erdődy György horvát bán) és Kin- skyék politikai ellenfelei (pl. Bá- deni Hermann, az Udvari Haditanács elnöke) ellen. E hamis vádak alapján már ezeket a főméltóságokat is felségárulás gyanújával kezdték illetni, akik hevesen tiltakoztak, közben pedig Caraffa ellenfelei is akcióba léptek Bécsben. Ebben a légkörben kezdte meg munkáját a Pozsonyban ülésező országgyűlés, melyen nemcsak az áldozatok rokonai, hanem az egyik megkínzott, de váltságdíj ellenében szabadon engedett áldozat, Roth János besztercebányai nemes is megjelent. A követek először hiteüenkedve fogadták a tragédia híreit, de amikor Roth az ingét levéve megmutatta testén az elszenvedett kínzások szörnyű nyomait, az indulatok elszabadultak, és a küldöttek is hevesen protestálni kezdtek. Miután az uralkodónál már mind a magyar országgyűlés, mind a bécsi udvar befolyásos körei tiltakoztak, I. Li- pót kénytelen volt Caraffát felmentve a további vizsgálatokat leállítani, noha nem volt igazán ellenére az eperjesi vésztörvényszék működése. A bíróságot feloszlatták, a piacról eltüntették a vérpadot, november 16-án pedig Caraffa is elhagyta a várost, de az itt lezajlott események Eperjes határain túlnőve továbbra is éreztették hatásukat. Egyrészt rendkívüli módon sokkolták a korabeli magyar politikai elitet, másrészt ez az országgyűléssel szembeni nyomásgyakorlás egyik fontos tényezőjévé vált, hiszen éppen ekkor zajlottak azok a tárgyalások Pozsonyban, melyeket követően a rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és az Aranybulla ellenállási záradékáról. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy az országgyűlés sem hagyta annyiban a dolgot, és több törvényben (pl. 1687. V., VI., VII. t. c.) foglalkozott az eperjesi eseményekkel, így amnesztiát adott az áldozatoknak és a vizsgálati fogságban levőknek, gondoskodott a hozzátartozók és az árvák vagyonának visszaadásáról. Bár az áldozatokat jeltelenül temették el, a lakosság pedig a XVIII. században nagyrészt rekatolizált, ez a tragikus esemény mégis mélyen belevésődött az eperjesiek tudatába. A vérpad helyére a jezsuiták ugyan 1751-ben egy Immaculatát emeltek, amivel akarva-akaratlanul is emléket állítottak a mártíroknak, de ezt leszámítva nem volt olyan sír vagy szobor, amely megemlékezett volna az áldozatokról. 1887-ben, a 200. évforduló alkalmából ugyan felmerült egy emlékmű elkészítésének ötlete, de akkor nem sikerült megvalósítani ezt az ideát. 1905 őszén dr. Kakusz Béla, a Kollégium volt diákja újra felvetette ezt az ötletet, melyet most az intézmény egyik tanára, Mayer Endre felkarolva közvetítette az intézmény vezetősége felé, mely teljes erővel támogatta a kezdeményezést. E terv megvalósításának első lépését Mayer Endre írása jelentette az Eperjesi Lapok 1905. október 1-jei számában. A szerző szerint „városunk egy nemesen gondolkodó lelkes polgára pendítette meg ezt az eszmét, hogy itt az ideje, hogy a Thököly-névért gyalázatosán kivégzett polgártársainak emlékéért is tegyünk valamit”. „Rákóczinak, a bujdosóknak és Thökölynek a hamvait haza hozzák”, de „vértanúink emlékéről nem gondoskodott senki sem”. „Legszebb volna, ha a Kollégium előtti téren egy megfelelő emlékoszlopot lehetne állítani, a teret befásítani, és azt »Vértanúk teré«-nek elnevezni”, de „ismerve a megpendített eszme kivihetőségének nehézségeit, legkönnyebben s leggyorsabban akként örökíthetjük meg vértanúink emlékét, ha a Kollégium északi falának egy megfelelő részébe emléktáblát illesztünk be az áldozatok neveivel s a teret »Vértanúk teré«- nek nevezzük el.” A fedezet hiánya pedig azt „kívánja, hogy Eperjesnek polgárai is hozzájáruljanak a maguk adományaival” a megvalósításhoz. Mivel Sáros megyéből nem jött össze a megfelelő összeg, ezért október 22-én egy országos gyűjtésre történő felhívás látott napvilágot. Ez ugyan az első időben még a tanári kar magánakciója volt, de a belügyminisztériumi engedély után már vallásra és pártállásra való tekintet nélkül országos üggyé vált. Mintegy 1000 gyűjtési ívet küldtek szét a különböző intézmények, törvényhatóságok, egyházak, városok, tantestületek részére, és a több mint két évig tartó akció alatt a 47 megyéből mintegy 6289 korona adományérkezett. Bár az emlékmű ötletével elvben mindenki egyetértett, a kivitelezéssel kapcsolatban annál több volt a vitás kérdés. Hol legyen felállítva? Milyen legyen? Ki készítse ezt el? Mikor legyen az avatás? A kivitelező személyére a kezdetben két jelölt volt, de a választás végül a bártfai Markup Bélára esett. O a kétméteres emlékművet kőből készítette el, amin a következő felirat volt olvasható: „Istent s hazát szeretni tőlünk tanuljatok”, majd a 24 áldozat neve következett. Az ünnepélyes átadásra végül 1908. június 11-én került sor, noha ezt eredetileg az évfordulóra, 1907-re tervezték. A szemtanú szerint „azon a napon Eperjesen egész Magyarország képviseltette magát”. 1930-ban a szinyei katolikus templomot a csehszlovák állam éppen restauráltatni akarta, amikor a plébános, Dobránszky János jelentette, hogy az átriumban van eltemetve Caraffa négy áldozata, Keczer András, Radvánszky György, Bertók János és Palásthy György. A bejelentés nagy feltűnést, ugyanakkor kétségeket is keltett, mivel katolikus templomról volt szó, másrészt az is kérdéses volt, hogy ezek a maradványok mi módon kerülhettek ide. A forrásokból végül az derült ki, hogy a Keczer és a Radvánszky család közös összefogással 1687 őszén a városból ellopatta a tetemeket, a maradványokat pedig itt temettették el, Szinyén, melynek temploma 1703-ig evangélikus volt. A hír hatására szakértők bevonásával vizsgálat indult, amely kétséget kizáróan megállapította, hogy valóban az egykori vértanúk földi maradványairól van szó, így rögvest felmerült az újratemetés kérdése is. Az áldozatokat 1930. november 12-én, egy impozáns gyászszertartás keretében helyzeték örök nyugalomra az eperjesi evangélikus templomban, ahol háromnyelvű szertartással búcsúztak tőlük. Bár a történelmi bűnök miatti bocsánatkérésekre és más szimbolikus gesztusokra térségünkben kevés példa akadt, a római katolikus egyház egykori feje, II. János Pál pápa e kevesek közé tartozott. Ennek fényében nem véletlen, hogy 1995-ös szlovákiai útja alkalmával Epeijesre is ellátogatott, ahol július 2-án fővetéssel tisztelgett az áldozatok emlékműve előtt, ami egyben az egykori eseményeknek a szimbolikus lezárást is jelentette. (A szerző történész, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa)
