Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-17 / 13. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Minő csodák a mell haván... Hát még odább... de hopp! Hah! mint irigylem a festőket! Hogy mindezekről szólanom Nekem megtiltja a szalon! VAJDA JÁNOS: TALÁLKOZÁSOK. A NYARALÓBAN 2009. január 17., szombat 3. évfolyam, 3. szám Tanultam a központi képzőben, hogy a főnök a saját képmására és hasonlatosságára tervezte meg itt ezeket, meg a többi otthon tévét nézőt... Rezsi, vatta, tökgyalu Az erfurti Mdria-katedrdlis egy ablakrészlete (AP Photo/Jens Meyer) Nemrég történt, hogy beköltöztem ide a faluba. Ezt, hogy nemrég, csak ők szokták így (az idővel való túlzott foglalkozást), nekem teljesen mindegy, hogy tíz vagy hétszáz év a nemrég, egyre megy. SZÁVAI ATTILA A főnökömnek az agyára ment már a falu. Széles mozdulatokkal mondta, utazz oda, nézz körül, ahol lehet, segíts, ha meg nem megy valami, hívj fel és kitalálunk valamit, tudod a számom. Nos, ha azt nézzük, hogy pályakezdő vagyok, emberi léptékkel nem is rossz indítás, hogy a falu legnagyobb házában lakhatok, koszt-kvártély, ami kell, hétvégén élőzene, egyszerre beszélő közönség. Néznek szépen előre, mint a bárányfelhők. Plusz reggelente szép világoskék fényekben szikrázik a faluhatár. Azt hallottam ezekről, szeretik szétfelé csinálni a dolgokat, ahelyett hogy kohézióznának szépen, tartani össze, mint a vadlibák, de nem mindig megy ez nekik. Viszont mikor jönnek hétvégémé és mondják bele a légtérbe a szöveget, mindig elvigyordul bennem a lélek, hogy legalább ezt egyszerre csinálják. Olyan boldog vagyok ilyenkor, hogy madarat lehetne velem fogatni, bölömbikát, baglyot, bőinget, hétnegyvenhetest. Szeretem nézni őket, ahogy ülnek szépen a sorok között, ahogy nyi- korgatják a padokat, tekerik a rózsafüzért, adják a gázt a belső szférákra, amikkel együtt kondul meg a mi vüágunk és zeng együtt, marék szárazbab a lavórban. Valahogy, amikor elkezdődik a zene, mindnek elváltozik az arca, engednek kicsit az arcizmon, még a ruhájuk is más, amiben eljönnek ide a szertartásra, hogy legyen mi után kibeszélni másokat. Némelyik nagyon nem bír magával, legalábbis belül. A főnök határozottan nem kedvelte, ha belehallgattunk egynémely jóakaratú rossz lelkiismeretébe, de így pályakezdőként állítólag sokat lehet titokban tanulni, ha nem azt a beszédet hallgatjuk, amit kifelé mondanak, hanem azt, amit befelé motyognak. Az is eszembe jutott már, hogy valahogy pórázra kellene kötni ezekben azt, ami összeugrálja őket belülről, bele a friss virágágyásokba, hugyozni le a falnak támasztott kapanyelet, nem is folytatom, megremeg a bal szárnyam, ha erre gondolok. A főnök nem szereti az ilyesmiket, ha így beleskelődünk ezekbe, de mostanában amúgy sem figyel ránk annyit, megbízik bennünk, most sok a dolga keleten. A múltkor alig bírtam felhajtóerővel, hogy ne röhögjem ki, mikor azt ordította magában az egyik nőnemű, hogy a másik nőnemű milyen ruhát vett fel már megint. Máskor meg az a baja, ha ugyanaz a ruha van rajta két hétvégén. Próbáltam már megérteni, miért fontos egyeseknek az, ami külső, ami burkolat, legyen az egy ruha, vagy egy ideológia, iskolai képesítés, divatos eszme. Hogy miért nem a belső az, ami lényeges. De akárhányszor eltűnődtem ezen, mindig megzavart valami. Megzavart az a belső fegyelmezetlenség, ami ordít, cibál, rúgkapál bennük, miközben ülnek és nézik a szobrokat. Tudom, hogy a gázszámla az nem egy vödör tejszínhab, rendben, kiabáljanak, de ne itt. Aki idejön és itt is a hétköznapok apró gáncsaira gondol, rezsi, Rezső (Galkovics), keserű lecsómaradék, ellopott csatornafedél, nos, az ilyennek a legkisebb az esélye, hogy szép, laza arcizommal menjen haza. Pláne arra gondoljon ebéd után, hogy oké, az élet alapvetően egy beázott cirkuszi sátor, de azért vannak percek, melyek édesek, mint a vatta. Nekem már ez a hetezés, hétvégézés is furcsa volt először. A főnök azt mondta, így könnyebben be tudják osztani magukban a jellemet, illetve ki mennyire, így könnyebben mennek az évek és nem csak úgy, hogy simán avarzás, jégvirág, tavaszi pástétom, kánikula-monokini. Tanultam a központi képzőben, hogy a főnök a saját képmására és hasonlatosságára tervezte meg itt ezeket, meg a többi otthon tévét nézőt. Sőt talán azokat is, akik a kocsmákban térddel rúgják a bárpult falát, mikor megfeszül bennük a vezérlőelv. Elnézve egyiket-mási- kat, elbizonytalanodom, hogy kel- lett-e tényleg ezekbe az ikes ige, muszáj volt-e muníció az ilyenekbe, de végül mindig arra gondolok, a főnök biztos tudja, mit csinál. Meg hát, amekkora ez a vállalkozás, elfér benne ez a néhány forgács, szellemi szellentés, genetikai geller. Érdekes még, hogy sokan közülük miért jönnek, miért kezdenek eljárni ide hétvégente. Szerintem akkor, mikor a szívük tele van már hamuval. Ezt nem én találtam ki, hanem a költő. A költőkről már sokat hallottam a tapasztalt kollégáktól (akikkel rendszeresen összejárunk), szerintük a költők azok, akik ismerik a nyelvünket, és néha ők írnak olyan stílben, ahogy mi gondolunk, mi mindent. Akartam a főnököt is kérdezni erről, de aztán nem mertem, nem voltam biztos benne, hogy az ilyen apróságok érdeklik, miközben vezényli a vüágot, bolygókat balanszíroz, boldogan. Kimondom még egyszer, hallgasd csak: tele a szív hamuval. Láthatod (hallhatod), gyakran gondolnak itt hétvégente, mikor a szertartás zajlik (a főnököm nem szereti ezt így, szerinte a jég az, ami zajlik, meg a focimeccs) olyanokra, amikre egyébként nem szoktak otthon, vagy nem mernek annyira, vagy talán csak itt gyúl ki bennük a fény, amely megvilágítja a bennük lévő kékes ködöket. Az emberek legbelül, túl a vakbeleken és nyirokmirigy-gyulladáso- kon, artériákon és fülzúgáson, hányingeren és hiúsági kérdéseken, tehát egészen mélyen, a legalján valójában kék színűek. Kékek, mint a téli reggelek. Minden magamfajtának nagy kedvence a gyereklélek. És ha van hétvégente néhány erre érdemes gyerekiélek a tömegben, megmutatjuk magunkat nekik, úgy, hogy csak ők lássanak minket, ahogy ülünk az oltár előtti lépcsőn, vagy ahogy a plébánossal (óvatosan a háta mögül átpillantva) együtt olvassuk a szövegeket a nagy könyvből. Csak nekik, a kicsiknek mutatjuk magunkat úgy, ahogy valóban létezünk. Némelyik gyermek délutánja egészen eltér a szokásostól, miután felfedjük nekik önmagunk. A múltkor a legkisebb Galkovics szellemét próbáltam meg frissíteni egy ilyen jelenéssel, mivel kezdett már leülni a lélek abban a húszkilónyi székrekedésben, sápadási hajlamban, és véletlenül sem szeretném, hogy olyan válna belőle, ebből a köhögés kölyökmalterból, mint a szülei. Azok is járnak hétvégente, de a hallgatás közben nem azon jár a lelkűk, amin kellene, hanem olyanokon, hogy hová tűnhetett a tökgyalu, vagy hogy ki találhatta azt ki, hogy tyúklúd (Cereopsis novaehollandiae). Pedig ugyanaz találta ki, aki őket is. VISSZATEKINTŐ ______ Ősök és elődök; Ottlyk György élete; Caraffa Eperjesen Az ősi Kollégium Eperjesen a Caraffa-áldozatok kőbe vésett domborművével és névsorával (Kép:TASR/Milan Kapusta’ OTTL1K GÉZA Családjától az ember mindenfélét kaphat apai, anyai ágon. Őseim az Árpádok alatt szereztek nemességet, egyikük elkísérte Endre királyt a Szentföldre, a keresztes háborúba. Később azonban már nem voltunk ennyire királyhűek. Apai őseim protestánsok, Habsburg- ellenzékben levők, a hatalommal majdnem mindig szembenállók voltak. Apai-anyai ágon egyaránt sok irodalmi kiválósággal voltunk rokonságban. Van például egy Kosztolányi- ősanyám, Kosztolányi Zsófia; Kazinczy édesanyja, Bossányi Zsuzsa is rokonunk volt; Széchenyi István amolyan déd- nagybácsifélém, mivel nagyanyjának nagyapja Ottlyk György volt, a dédapám. Nagyanyámnak, Benyovszky Biankának a híres kalandor és utazó, Benyovszky Móric volt a rokona, az a Benyovszky, aki szintén író volt és Madagaszkár királya. Benyovszky angolul írt emlékiratait Jókai fordította magyarra, és Jókai írta meg az életrajzát is... Igen. ...kevésbé ismeretes viszont fel- ső-ozoróczi és kohanóczi Ottlyk György 1663-ban keltezett önéletírása. Véletlenül bukkantam rá egy régi gyűjteményes kiadványban, amelynek szerkesztője Ottlyk „tót akcentusáról” tett említést... Felvidékiek voltunk, Tren- csén megyeiek. Ottlyk György Rákóczi brigadérosa és főudvarmestere, korábban pedig Thököly ezredese volt. Ezt azért említem meg, mert életútja az egész magyar történelemre jellemző: ükapám harcolt a török ellen az osztrák oldalán, és harcolt az osztrák ellen a török oldalán. Vagyis mindkét oldalon mindig egy hazáért harcolt, Thökölyvel az osztrákok ellen, Thököly bukása után pedig részt vett Buda felszabadításában. Szerencsére ott, mindjárt az elején, elcsípett egy török zászlót és levágott néhány törököt, akik már jóformán elfogtak valami előkelő bajor választófejedelmet. Kapott is valami pátenst, valami kiváltságlevelet. S ez aztán nagyon jól jött neki, mert pár évvel később Caraffa Eperjesre vitette, és ki akarta végeztetni egy mondvacsinált összeesküvésperben, ami már akkoriban sem volt ismeretlen fogalom. A felesége mentette meg a kiváltságlevéllel. (Ottlik Géza: Próza. Hosszú beszélgetés Homyik Miklóssal; részlet)
