Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-30 / 299. szám, kedd
SZINFOLK 2008. december 30., kedd 1. évfolyam 4. szám Jt-réi ' r.i Antológia 2008 ' A seregszemle felnőttebbik része is felkötötte a gatyáját 10. oldal 0 Nem minden igaz, ami annak látszik A szlovákiai magyarnak eszébe nem jut Budapestre menni, ha föllép a Szivek 11. oldal Ausztráliából |öttem, magyar népzenét játszom Különösen megszerettem a vajdaszentiványi, a szászcsávási és a palatkai zenét 12. oldal Táncírók (Reicher Richárd felvétele) BEHARANGOZÓ Enyém, tied, miénk GRENDEL ÁGOTA Nyolcvankilenc után még egy ideig döcögött a folkszekér, de már korántsem haladt olyan sebességgel, mint amikor hatalmas fesztiválokat szerveztek Zselízen, Gombaszögön, amelyeken - főleg az utóbbin, már csak a katlan méretei miatt is - sok ezer néző tapsolt a folklórcsoportoknak, gyerekegyiitteseknek, néptáncosoknak és népzenészeknek, helyenként a nótacsokorral kedveskedő műdalénekeseknek és persze azoknak az együtteseknek is, amelyek úgynevezett néptáncot jártak, úgynevezett népzenét muzsikáltak. Ez volt a szelep, tessék csak magyarul duhajkodni három napig, aztán jön a hét szűk esztendő, amelyet nemegyszer cifráztak olyan fenyegetések - deja vu, visszatért, mint egy rossz álom -, hogy magyar gyereket csak úgy lehet megtanítani rendesen szlovákul, ha a magyar iskolában minden óra (leszámítva a magyart, még jó, hogy) szlovák nyelven folyik, tehát a magyar tanítási nyelvű iskola hivatalos nyelve a szlovák, és mivel Szlovákiában éltek, kijár nektek az alapos szlováknyelv-tudás, de ti csak nyugodtan néptán- cikáljatok, azt nem vesszük el tőletek, sőt úgy kitüntetünk benneteket, hogy a fesztiválokon magas- és középmagasrangú párt- és állami küldöttség tisztel meg benneteket, mert mi szeretünk benneteket - bár nem vagytok államalkotó nemzet, csak kisebbség - olyan nagyon, hogy mindent eldöntünk helyettetek. Aztán a forradalom nemcsak a saját gyerekeit falta föl, hanem szép sorjában bedarálta a néptáncegyütteseket is. A gazdasági kérdések kerültek előtérbe - szinte minden szinten. Holott voltak posztok, amelyeken olyan emberek ültek, akik tehettek volna valamit annak érdekében, hogy az egykori kirakatműfaj például bekerüljön az oktatásba. Valamikor az óvodában népi játékokat, mondókákat tanultak a gyerekek, ma viszont vannak olyan gyerekmegőrzők, ahol három hónap alatt egyetlen mondókára futja, amely így szól: „Egy, kettő, három, lakat van a számon!” Furcsa módon - vagy nem is, hiszen minden tantárgy évről évre gazdagabb anyagot kínál - a gyerekek egyre több időt töltenek az iskolában, egyre nehezebb táskát cipelve görbülő hátukon, arra azonban nem futja, hogy valahova bepréseljenek egy néprajzórát, hogy a gyerek megtudja, hogyan éltek dédszülei, milyen munkát végeztek, mit ettek, milyen ruhában jártak, mit énekeltek, milyen zenére táncoltak. Egyszer volt egy kísérlet erre, de, sajnos, az is hamvában holt. Igaz, nehezen is született meg, talán ezért kellett volna több figyelmet szentelni neki, mint a koraszülöttnek. Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy túl sokan bábáskodtak körülötte, s így köztük veszett el. Abban reménykedtünk, hogy példa lehet más iskolák számára is, de mert nem idegen nyelv, nem informatika, nincs köze pénzhez, csak a saját kultúránkhoz, amely ily módon nyugodtan lóghat a levegőben, ahelyett, hogy a következő nemzedékek gyökere lehessen. De ez csak a miénk, nem Amerikából jött, nem szemfényvesztés, történelmünk, múltunk, tehát életünk része - lehetne. Lehetne, de nem, s ezért legföljebb önmagunkat okolhatjuk. Nem párt- és nem kormányfüggő. Vannak ritka kivételek, akik mindent erre a lapra tesznek fel, rájuk már azt mondják, megszállottak, rosszabb esetben lefolkmaffiázzák őket, s valószínűleg az ujjal mutogatok csodálkoznak majd a legjobban, ha nemsokára a gyerekek már csak rappelni fognak gépzenére.
