Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-27 / 297. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 27. Szalon 11 kövezték érte. Megváltozott a címük, át kellett íratniuk a személyi igazolványban, szörnyű sok morgást kellett végighallgatnia. De az a nap, amikor Milos kezébe fogta az új táblát, örökké emlékezetes marad az egész családnak. Ezt mindannyian úgy éltük meg, hogy köny- nyeztünk a meghatottságtól.” A legnagyobb öröm természetesen Müos Forman szemében ragyogott. „Boldog vagyok, hogy ha csak üyen formában is, de most minden Forman visszaköltözött ebbe a házba. A szüleim is, meg a bátyáim is” - mondta korunk egyik legjelesebb rendezője, aki jövőre a müncheni egyezményről eddig ismeretlen háttérinformációk alapján forgatja új filmjét. Nora, még mielőtt édesanyja megjelenne, egy névjegy nagyságú, szétnyitható színes képeslapot tesz elém, a Mácha-tó melletti Rut panzió képét. A festői környezetben álló hangulatos kis szállót 1926-ban nyitották meg Müos Forman szülei. ,Anyám dolgos, energikus asz- szony volt - emlegeti gyakran a világhírű rendező. - Üzleti érzékének köszönhetően ügyesen rábeszélte apámat, hogy építsenek panziót azon a helyen, ahol cserkészvezetőként többször is táborozott a gyerekekkel. A panzió fel is épült, s júniustól szeptember végéig minden évben sokan látogatták. Anyám már májusban oda költözött, hogy nyitásra rendbe hozza, kitakarítsa, s június végén, ahogy véget ért az iskola, mi is mentünk utána apámmal. Segítettük a felújítási munkákban, jártuk az erdőt, fürödtünk a tóban. A németek aztán a panziót is megszállták, és csak 1945 után kaptuk vissza. Három évvel később már a kommunisták kezében volt, akik saját céljaikra üdülőközponttá alakították. 1991-ig kellett vámunk, míg visz- szakerült a család tulajdonába, s most Blahoslav bátyám lánya igazgatja.” Blahoslava, miután hosszabb szünetet ad a rajziskolabeli csemetéinek, mindössze annyit fűz hozzá a Forman-panzió történetéhez, hogy szülei gondos munkájának már a leghalványabb nyomát sem fedezte fel a falak között, miután 91-ben ismét az övék lett az északcsehországi kisszálló. , A kommunizmus évei alatt minden elhasználódott, lepusztult, teljes átalakítás, felújítás nélkül nem is tudtuk volna újra üzembe helyezni. Rengeteg munkánk van benne, s talán éppen ezért bizonyos értelemben én is az épület foglya vagyok, hiszen 1991 óta minden nyaramat ott töltöm. Szabadságra, utazásra nem is gondolhatok, amint vége az iskolai évnek, már megyek is oda, segítem az alkalmazottaknak.” A régi rendszertől azonban, amely családi életüket olyan gyakran feldúlta, még mindig nem tud szabadulni. A sok rettenet és megaláztatás után még ma sem érzi igazán szabadnak magát, a demokrácia továbbra is csak papírra írt szó a szemében, egyelőre csupán azt tudja elhinni, hogy szeretett munkáját, a rajztanítást nem fogja elveszítem. „Még a nyolcvanas évek második felében is azzal ijesztgettek, hogy bármikor kitehetnek az állásomból -jelennek meg előtte a régi rémképek. - A megfélemlítésnek nagyon sok formáját felhasználták velem szemben. A férjemet például akkor dobták ki a munkahelyéről, amikor Nórát a vüágra hoztam. Bent, a kórházban közölték velem, hogy mi vár rám, ha kijövök. Mindezt pontosan időzítették. Azt hitték, összeesek a hírtől. Az ugye, meg sem fordult a fejükben, hogy én már akkor edzett asszony voltam, túl nagyon sok mindenen. Nekem azt megelőzően is problémás volt az életem. Eggyel több gond voltaképpen már fel sem kavart. Kezem van, lábam van, gondolkozni tudok, egészséges vagyok - mi történhet? Ha engem is kitesznek az állásomból, elmegyek takarítani, a családomat akkor is el tudom tartani, nyugtattam magam. De az is érdekes volt, amikor a fiamat, Adamot szültem. Egyszerűen nem akartak hazaengedni a kórházból. Kitaláltak mindenféle komplikációt, mindennap valami új bajjal tömték a fejemet, s várták, hogy mikor esek össze. Csakhogy én tudtam, mindez hazugság, és éreztem, hogy rendben vagyok, nincs nekem az égvüágon semmi bajom. Titokban bejött hozzám a nőgyógyászom, megvizsgált, és azt mondta: nem érti, miért nem engednek haza. A fiamat féltettem, nehogy neki ártsanak. Az idegeimmel játszottak. De nem tudtak megtörni, erős maradtam.” Nagybátyjánál, Müos Formánnál egyszer sem járt Amerikában. Nyolcvanküencig ki sem utazhatott volna, azóta pedig a munkája nem engedi. ,A művészeti iskolát bármikor megszüntethetik, a panziót azonban már nem vehetik el tőlünk. Ott pedig rengeteg a tennivaló, nekem az teljes nyári elfoglaltságot jelent. Én csak akkor találkozom Müossal, ha itthon van. Elhívott a nemzeti színházi bemutatójára is, a Jól fizetett sétára. Aztán eljött hozzánk, majd a Rut panziót is megnézte, ahol annak idején külön szobája volt. Ha náluk jár, mindig felhajt egy kupicával, hogy könnyebben viselje az emlékeket. Nem lehet könnyű neki. Innen vitték el a szüleit... Anyám és Müos jól megértették egymást. Leveleztek. Anyám soha semmit nem kért tőle, Müos mindig nagyvonalú és figyelmes volt vele szemben. Tiszta, erős jeUemű emberekből áll a családunk, erre nagyon büszke vagyok.” Müos Forman első Oscar-díjas filmjét, a Ken Kesey regénye alapján készült Kakukkot Blahoslava Procházková Budapesten látta. A mozi nevére már nem emlékszik, a vetítésre viszont igen. „Késő éjszaka néztük a filmet, nyilván mert akkorra kaptunk jegyet. Hatalmas élmény volt. Nálunk nem vetítették Müos alkotásait, még a korábbi, itthon forgatott filmjeit is betiltották egy időre. Budapestre kellett utaznunk, hogy lássuk, miért ünnepli a vüág. Sosem felejtem el: a film végén néma csend volt a moziban, aztán felgyulladt a fény, de a nézők akkor sem mozdultak, aztán tomboló taps és hosszas őijöngés. Magyarul nem értettünk, angolul legfeljebb három szót, mégis mindent felfogtunk, hiszen olyan ereje van a filmnek. Levélben, de csak a sorok között írtuk meg Müosnak, hogy Budapesten láttuk a Kakukkot. Telefonunk nem volt. Nem lehetett. Hiába igényeltük, nem kaptuk meg. Csak a rendszerváltás után vezették be hozzánk. Anyám azonnal felhívta Müost. »Képzeld, telefonunk van!« De még mielőtt Müos megkérdezhette volna a számot, anyám, hogy ne fizessünk sokat, letette a kagylót. Heteknek keüett eltelnie, míg rájöttünk, miért nem hív Müos. Ki keüett várnia, míg ismét mi hívtuk őt. Ma már főleg e- maüben tartjuk a kapcsolatot, aHg telik el hét, hogy ne írnánk egymásnak. Mindig szeretettel váijuk, ha Prágából elindul hozzánk.” Formanova 555. Ez áll a ház homlokzatán. Bent, a falak között egy zseniális művész életének tárgyi emlékei. Mintha el sem ment volna. Kint azonban nagyot fordult az idő kereke. A múlt már csak halvány nyomokban van jelen. Čáslav hatalmas főterén, az evangélikus templomban, az ódon iskolában, a tornaegyesület falai között... nyolc év - és mégis egy élet! Müos Forman élete.
