Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-22 / 295. szám, hétfő
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 22. www.ujszo.com OTTHONUNK A NYELV Nyelvtörvények és államnyelvtörvények SZABÓMIHÁLY GIZELLA Az Új Szó is tudósított arról, hogy a szlovák kulturális kormányzat módosítani kívánja az 1995-tól hatályos ún. államnyelvtörvényt. Az államnyelvtörvény módosítását a Kisebbségvédelmi keretegyezménynek és A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának végrehajtását ellenőrző nemzetközi szakértői bizottságok is szorgalmazták, mégpedig arra való hivatkozással, hogy e jogszabály gátolja a kisebbségi nyelvek használatát, egyes rendelkezései pedig ellentétesek a Szlovákia által vállalt kötelezettségekkel. Sajnálatos azonban, hogy az indítvány kidolgozói a nemzetközi szakértők ajánlásait nem fogadtákmeg, és nem az ajánlott értelemben kívánják módosítani a törvényt. Az indítvány indoklása azt sugallja, mintha az Európai Unióban „természetes” volna az ország többségi nemzetének nyelvéről mint államnyelvről törvényt alkotni. A szöveg a 27 tagú unióból Írországot, Finnországot, Szlovéniát, Franciaországot, Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelországot és Magyarországot említi olyan országként, ahol az államnyelvnek a nyilvános kommunikációs helyzetekben való használatát törvény írja elő, egyúttal a szövegezésből úgy tűnik, mintha ezekben az országokban a szlovákiaihoz hasonló szinten szabályoznák a kérdést, pedig ez egyáltalában nincs így. Az ír és a finn nyelvtörvény esetében szó sincs arról, hogy ezek a nyelvek előnyt élveznének a többi (pl. kisebbségi nyelvvel szemben), e jogszabályok a többnyelvűséget preferálják. Az ír törvény a köztudottan kevesebb beszélővel rendelkező ír nyelvnek a domináns helyzetben levő angollal szembeni egyenrangúsítását célozza, és a hivatalos kapcsolatokban mindkét nyelv használatát támogatja: így a hivataloknak az ügyfél által választott nyelv, tehát az ír vagy az angol szerint kell alkalmazkodniuk. A finn nyelvtörvény értelmében az országban a finn és a svéd nyelv is hivatalos, s az egyes települések státusza határozza meg, melyik nyelv van domináns helyzetben. A nyelvtörvény a közszolgáltatást végző intézmények számára is kötelezővé teszi a kisebbségi nyelvű tájékoztatást. Igaz ugyan, hogy a szlovén nyelvtörvény előírja a szlovén nyelvű tájékoztatást, emellett azonban hatályosak azok a törvények is, amelyek értelmében az olasz és a magyar kisebbség által lakott területeken ezek a nyelvek is hivatalosnak számítanak. A magyarországi ún. reklám- törvény a címe szerint is elsősorban az üzleti életben használt feliratokra és reklámokra, azok nyelvére vonatkozik, és egyáltalán nem érinti a kisebbségek nyelvhasználatát, sem a hivatalos kapcsolatokat. A fent említett négy országon kívül olyan országok nyelvtörvényeit sorolja fel az indoklás, amelyek köztudottan diszkriminatívan közelítenek a kisebbségi nyelvi jogokhoz, s közülük egyik sem ratifikálta A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját. A szlovák nyelvtörvény leginkább éppen ezekhez hasonlít, s látható, hogy számos kérdésben ezekhez igazodik, esetleg ezekből merített ötletet. A szlovák (litván, észt, lett) érvelés a franciához hasonlít: az ún. lói Toubon támogatói szerint a nyelvtörvény nem irányul más nyelvek ellen, célja a francia nyelvnek a védelme, ugyanis a francia közös „nemzeti nyelvként” biztosítja az állampolgároknak a társadalmi és a politikai életben való egyenrangú részvételét. A valóságban azonban ezek az államnyelvtörvények - még ha nem is mindegyik használja ezt a megnevezést - egyéb nyelvek, például a kisebbségi nyelvek nyilvános használatát korlátozzák, hiszen a kisebbségi nyelvű szövegek csak másodlagosak lehetnek a kötelező államnyelvű, azaz többségi nyelvű szöveg mellett. Apró cetlikre jegyezte láttató erejű tőmondatait Mándy Iván 90 éves lenne ÉVFORDULÓ Budapest. Holnap lenne 90 éves Mándy Iván Kossuth-díjas író, a Régi idők mozija, A pálya szélén és a Csutak-regények szerzője. Budapesten született, ez a város volt lakhelye, műveinek ih- letője. Hírlapíró apja afféle bohém csodabogár, számtalan anekdota hőse volt, mindenhová magával vitte őt: szerkesztőségekbe, kávéházakba, moziba, futballmérkőzésekre. A fiú jobban kedvelte ezeket a helyeket, mint az iskolát, amelyből 16 éves korában kimaradt, és soha nem is érettségizett le. írni viszont, atyai hatásra, korán kezdett, első novelláját a negyvenes évek elején Schöpflin Aladár közölte, majd 1943-ban megjelent első kötete is. A háború idején a Reggeli Magyarországnál volt a sportrovat szerkesztője, saját bevallása szerint a focin kívül semmihez sem értett. Az 1946-ban megjelent Újhold című folyóirat egyik társszerkesztője lett, Pilinszky János, Rába György és Lengyel Balázs mellett. A lapot két évvel később művészkedés vádjával ellehetetlenítették, íróit elhallgattatták, háttérbe szorították. A hallgatás éveiben írt műveit egy nagy bőröndben őrizte. Kifogástalan ele- ganciájú alakja gyakran feltűnt a egy kéziratoldala (Kép: irodalmiakademia.hu) kávéházakban, ahol apró cetlikre jegyezte láttató erejű tőmondatait, amelyekből írásait felépítette. Műveinek színtere egy kis budapesti városdarab volt: a szürke bérházak, kocsmák, mosodák, trafikok, liftek, vécék, uszodák, mozik. E tájakat népesítették be „hősei”: a kisemberek, a félrecsúszott egzisztenciák, a „pálya szélén rekedtek”, a kisemmizettek, a mindig vesztesek. A mozit nagyon szerette, Tati, Fellini voltak kedves rendezői, s írásai is több rendezőt megihlettek. 1995. október 6-án hunyt el Budapesten, (mti) Karlovy Vary idei fesztiválján Manuel Poutte filmje, a Távoli remegés is versenyben volt Szenegál ősi árnyai Amélie Daure: „Az első napokban sok mindenen mosolyogtunk..." (Ružena Pohanova felvétele) Két világ, két földrész, két kultúra: Európa és Afrika találkozik a belga-francia koprodukcióban készült Távoli remegésben, Manuel Poutte brüsszeli rendező lélektani drámájában, amely Szenegál ősi rítusaiból is sokat megmutat. SZABÓ G. LÁSZLÓ Európai rendező ritkán forgat Szenegálban. Manuel Poutte és Elizabeth Diót történetének azonban valós alapja van: Jean, a francia orvos Afrikában teljesít szolgálatot. Feleségét elvesztette, felnőtt lánya, Marie még mindig nem tudta feldolgozni anyja korai halálát. Céltalan bolyongásait, a bennszülöttek iránti vonzódását apja nehezen viseli, feszült kapcsolatukat a lányhoz egyre közelebb kerülő fekete fiatalember sem képes oldani. Bandiougou rokonszenves férfi. Nincs nagyobb vágya, mint hogy elhagyja hazáját. Évek óta azt a napot várja, amikor végső búcsút inthet Szenegálnak. Jövőjét Európához köti, s mindenre képes, hogy a nagy elszakadáshoz útlevelet szerezhessen. Még arra is, hogy csónakba üljön Jeannal, Marie-val és a váratlanul feltűnt francia régiségkereskedővel, Borisszái, hogy egy kiszámíthatatlan folyón elvigye őket arra a mágikus helyre, ahol a rítusok születtek, az ősi szokásaikhoz ragaszkodó bennszülöttek veszélyekkel teli, zárt világába. Két világ, két földrész, két kultúra. Bandiougou lenyűgöző, de megfejthetetlen, fétisekkel teli világa és a három francia. Manuel Poutte halkan, finoman lépdel a számunkra teljesen ismeretlen ösvényeken. Filmje nem útikalauz Szenegál szívébe, reklámozni sem óhajt egy távoli országot, nem egy turistacsalogató dokumentum jómódú üzletemberek számára. Egyszerűen csak egy huszonéves szenegáli fiú lelki diagnózisának színes megfogalmazása, kivetítése. Két, egymástól idegen mentalitás izgalmas ütköztetése, az élethez való hozzáállás két különböző módjának érzékeny ábrázolása. Amélie Daure - Marie megfor- málója -, aki első jelentős szerepét Wong Kar-Wai Ott is csak egy Nap van című rövidfilmjében kapta, a Távoli remegés nem egy jelenetében a fiatal Jane Birkinre emlékezteti a nézőt. Karlovy Vary fesztiválján bevallotta: ő maga is hisz a csodákban, a természetfeletti erőkben, főleg azok után, hogy a forgatásnak köszönhetően két hónapot töltött Szenegálban. „Az első napokban még sok mindenen mosolyogtunk - mesélte -, később azonban minket is egyre inkább lenyűgözött a helybeliek számunkra különös, sok esetben felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan viselkedése. Ók nagyon is hisznek a mágiában, ez az életük. Szinte minden családban van egy ember, akiről a többiek tudják: hatni tud a sorsukra. A nők is igyekeznek kapcsolatban lenni az emberfelettiveí, hogy férjeik hűségességét biztosra vehessék, vagy hogy inkább ők maguk is befolyásolhassák. Én civilizált világban nőttem fel, mégis azt kell, hogy mondjam: mi is hittünk a mágikus jelenségekben. A tengerparton, ahol az életünk zajlott, teljes összhangban voltunk a természettel. A csillagok állásából mi is sok mindenre következtetni tudtunk, ami később meg is történt. Volt ebben jó is, rossz is, az élet minket sem kímélt.” A történet főhőse, akit egy tehetséges szenegáli zenész, Papa Malick N’Diaye formál meg hitelesen, ősei titkát is képes eladni, csak hogy kiutazási engedélyhez jusson. Amélie Daure ezen sem csodálkozik. „Sokak számára sokkoló lehet ez a jelenet, én viszont megértettem Bandiougou döntését. Szenegálban rettenetesen nehéz az élet, aki csak teheti, menekül. Hatvanan szoronganak egy kicsi kis hajón, de az európai partokra legfeljebb harmincán jutnak el közülük. A többiek útközben vagy szomjan halnak, vagy a hullámokba vesznek. Franciaországban aztán hetekre hatalmas hangárokba zárják őket, ahol abban reménykednek, hogy mindannyiuk előtt megnyílik a paradicsom kapuja. A csalódás azonban egyiküket sem kerüli el. Ott például, ahol forgattunk, mindenki abban a hitben él, hogy közeledik a nap, amikor végérvényesen elhagyhatják hazájukat. Mindenki Európába vágyik, ott látják a jobb megélhetés egyetlen helyszínét. Azt hiszik, hogy itt mindenki tárt karokkal várja őket. Ahelyett, hogy otthon kezdenék el új alapokra építeni az életüket. Ehhez azonban nincs elég akaratuk, kitartásuk. Mivel az őseiket hosszú évszázadokon át rabszolgaként kezelték, előbb az életfelfogásukon, a gondolkodásukon kellene változtatniuk, az pedig nem megy egyik napról a másikra. A Távoli remegés épp ezzel a szándékkal készült. A belső változásukat szeretné elősegíteni, felgyorsítani.” A szokott igényes grafikai elrendezésen túl a közölt szövegek változatos tematikája ragadja meg az olvasót Életrevaló (fiatal) főiskolás fórum LAPAJÁNLÓ Jó idők járnak a fiatalokra, különösen a főiskolásokra és az egyetemistákra. Igaz, szerintem ezeknek mindig is jó volt, most tán csak azért jobb, mert van saját lapjuk, mely csak róluk és nekik szól. Az Alma Mater a sok közül az egyik, az egyik legjobb: a napokban jelent meg idei utolsó száma, mely mi egyébről is szólhatna, mint a karácsonyról. De persze nem csak arról, vagyis vígan forgatható az ünnepek közt és után is. Nekem különösen az első szövege tetszik, ez a hangadó, egyszersmind hangulatteremtő (mármint okos és nosztalgiázó), melyben Lovasné Leczo Enikő napjaink közérzetéről értekezik, megidézve az 1989-es év végi forradalmi atmoszférát, mindazt, amitől korábban összerándult az ember gyomra (katonaság, Jakab- vizsga, a nemzetközi munkásmozgalom története, hogy csak az egyetemistákra vonatkozóakat említsem). Amit még kiemelnék (a 60 éves Új Szón kívül, a napilap fő- szerkesztőjének szavaival), az a háború utáni Nagy-Britanniáról szóló panoráma (Elek József írása; Churchillel középpontjában), az ügyes Keith Harring-összefoglaló (Recska Máriáé), a Kicsi Hang duó Dódoló című, legújabb lemezét bemutató írás (Farkas Márta tollából), az Almafa rovat, benne két fiatal alkotó figyelemre méltó szövegeivel, Hizsnyai Andráséval és Hangácsi Zsuzsáéval s végül egy terjedelmes interjú, ebben Bodzás Gergely Csémy Szüárddal beszélget. Az ember, különösen ha már jócskán kinőtt a főiskolás és egyetemista korosztályból, meg-meg- dobogó szívvel olvasgatja ezt a jó fórumot. Illyés egy régi naplójegyzetének bejegyzése jut eszembe, mely szerint „a fiatal ugyanis mégsem mind hal meg. Az öreg azonban valamennyi, könyörtelenül, kivétel nélkül. Ä fiatalnak van esélye a menekvésre. Az öregnek egy almamatEr szemernyi sem.” Amit a fentiek értelmében azzal toldanék meg a magam öregsége felől, hogy dehogynem. Egy szemernyi a fiatalo- katszemlélőnekisvan. (csg)
