Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-20 / 294. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008-, DECEMBER 20. www.ujszo.com Simon Attila történész, egyetemi oktató szerint nem jutunk messzire, ha mindig csak a saját szűk nemzeti szempontunkból vizsgáljuk a kérdéseket Ha 1938-ról beszélünk, nem csak 1938-ról vitázunk (Somogyi Tibor felvétele) November elején múlt hetven éve, hogy a nagyhatalmak döntésének következtében Szlovákia déli, magyarok lakta vidéke újra Magyarország része lett. Számunkra visszacsatolás, a szlovákok számára megszállás. Feloldható az ellentét? Milyen volt a bécsi döntés, s miről beszélünk, ha az 1938-as eseményeket emlegetjük fel? Simon Attilával, a Selye János Egyetem történelem tanszékének vezetőjével, a Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk a történelmi esemény évfordulóján. MÓZES SZABOLCS Ha 1938-ban lennénk, mit írna lapunk a bécsi Belvedere- kastélyban született nagyhatalmi döntésről? Általános volt a magyarok között az eufória, ugyanúgy várták, ugyanúgy látták az emberek a döntést? Valószínű, hogy a lap a lakosság körében uralkodó általános eufóriáról tudósítana, de ez nem biztos, hogy teljes mértékben takarná a valóságot. A szlovákiai magyar társadalom 1938-ban is meglehetősen rétegzett volt. S bár igaz, hogy a magyarok döntő többsége számára élete legboldogabb pillanatát jelentette, amikor bevonult a magyar honvédség, nem szabad elfeledni azt, hogy voltak a lakosságnak olyan rétegei is, amelyek joggal tartottak attól a Magyarországtól, amelyet Horthy-rend- szemek szoktunk nevezni. Mely rendszer abban az időben már meglehetősen erősen jobbra tolódott, és nagyon jó kapcsolatokat ápolt a hitleri Németországgal. A társadalom mely rétegeire vonatkozott ez? Ott volt a baloldali gondolkodású emberek csoportja. A két háború között a szlovákiai magyarok meglehetősen nagy aránya szavazott a Csehszlovák Kommunista Pártra, ami annak tudható be, hogy a nagy országos pártok közül egyedüliként a kommunista párt állt ki a nemzetek önrendelkezési joga mellett, imperialistának nevezte a ver- sailles-i békerendezést, és felkarolta a földreform miatt hátrányba került magyar földmunkásréteget. Nyilvánvaló, hogy a magyar kommunisták félve tekintettek egy olyan országhoz való csatlakozás elé, ahol a két háború között nem működhetett legálisan a kommunista párt. ilyen szempontból a félelmük jogos volt. A másik ilyen fontos réteg az ún. aktivisták csoportja. Ők azok, akik a két háború között együttműködtek a csehszlovák kormányzattal, ők azok, akik támogatták a kormánypolitikát. Nem nevezhetjük őket egyszerűen nemzetárulóknak - mint ahogy az szokás ők úgy gondolták, hogy a csehszlovák demokrácia esetleg fontosabb és támogatha- tóbb dolog, mint a nemzeti elv alapján történő visszacsatolás. És harmadik vonakodó rétegként ott van a magyar nyelvű és a magyar kultúrával azonosuló, de a csehszlovák államhoz lojális zsidóság, amelyben szintén lehettek jogos félelmek a visszacsatolás kapcsán. Ezek a csoportok még 1938 szeptemberében is kiálltak a Csehszlovák Köztársaság mellett, a későbbi fejlemények, elsősorban a szlovák belpolitikai fejlődés, azonban véleményük megváltoztatására, a revízió elfogadására bírta őket. A döntés számukra egyfajta kisebbik rossz volt? Nem szeretem a kisebbik rossz elméletét. Ezzel sokan szokták menteni a cselekedeteiket. A szlovák történetírás egyik vonulata például ezzel akarja tisztára mosni Tisót és a korabeli szlovák vezetést. Én úgy látom, hogy a magyarok számára a visszacsatolás az érzelmi azonosulás kérdése volt. A magyar társadalom nagy része sohasem tudott azonosulni a csehszlovák állammal, még ha realitásként is fogadta el annak létezését. 1938 őszére azonban olyan mértékben megváltozott a kül- és a belpolitikai helyzet, hogy a magyarok - beleértve a kommunistákat, aktivistákat - egy emberként sorakoztak fel a határrevíziót követelő magyar nemzeti tanács mögé. Hogy ez így történt, abban nagy szerepe van az autonóm szlovák kormányzat tevékenységének, annak az intoleráns, magyar, zsidó- s csehellenes hangulatnak, amely a Tiso-kor- mányzat politikáját jellemezte. Tehát, ha még szeptemberben voltak olyanok, akik ellenezték a revíziót, október végére a magyar társadalom már egyetértett ennek a lépésnek a szükségességében. A Horthy-rendszer Magyarországával ugyanis már nem a masaryki demokrácia állt szemben, hanem a Tiso által vezetett fasizálódó Szlovákia. Hogyan élték meg a magyarok a visszacsatolást? Mit jelentett ez a hétköznapokban? Dél-Szlovákia, összehasonlítva a Szudéta-vidékkel, 1938-ban egy meglehetősen nyugodt régió volt. A cseh-német határszélen már tavasztól lázadások, lövöldözések, határincidensek történtek, a szu- détanémet párt ugyanis nagyon szívesen nyúlt antiparlamentáris eszközökhöz. Ezzel szemben az Egyesült Magyar Párt, noha átvett bizonyos módszereket a németektől, elutasította a nemzetiszocialista eszméket. A magyar párt elnöke, Esterházy János meglehetősen konzervatív gondolkodású, jobboldali ember volt, aki erős keresztény értékrendje miatt nem tudott szimpatizálni a nemzeti szocializmussal. Dél-Szlovákiá- ban így 1938 októberéig semmilyen incidensre sem került sor. Csak amikor megtörtént a müncheni döntés, és a szlovákiai magyarok döntő többsége - de a szlovákok is - rádöbbentek, hogy a revízió realitás lett, kezdődtek Dél-Szlovákiában békés megmozdulások. 1938. október 3-tól nagyon sok dél-szlovákiai városban, községben vonultak ki az emberek az utcára nemzeti zászlókkal, himnuszt énekelve. S ami meglepő volt, hogy míg a csehszlovák hatóságok korábban minden ilyen megnyilvánulást szigorúan büntettek, most a hatóságok tűrték ezt. Ez már az új idők előszele volt, és ez felbátorította a magyarságot. Egyre nyíltabban követelték a visszacsatolást, és egyben készültek is rá. A vissza- emlékezők írják, hogy a tam'tók a Himnuszt és a Szózatot tanították a gyerekeknek, hogy már október utolsó napjaiban varrták a nemzetiszínű zászlókat. November 2. után pedig már készítették a díszkapukat. Ezek alatt több helyen még a csehszlovák katonák masíroztak - ott van még a régi hatalom, de a lakosság már készül az új hatalom fogadására. Mindez incidensek nélkül zajlott le. Kassán például a csehszlovák hadsereg a bécsi döntés kihirdetése után meg tudott egyezni a helyi Magyar Nemzeti Tanáccsal a város békés átadásáról. S a magyar lakosság mértéktartását mutatja az a példa is, hogy a kassai Magyar Nemzeti Tanács egy felhívást is közzétett, hogy a magyarok úgy örüljenek, hogy azzal ne sértsék a szlovákok önérzetét. Nem egyedi eset volt ez? Nem hiszem. A kisebbségi emberek a legérzékenyebbek arra, ha valakit sértenek a nemzeti öntudatában. Húsz év alatt a szlovákiai magyar ráérzett arra, hogy milyen fájdalmat jelent az, ha megsértenek valakit az öntudatában. Ezt természetesen nem tartotta be mindenki, de nagyon fontos, hogy ilyen felhívást egy szlovákiai magyarokat összefogó szerv adott ki. Noha ezek a napok tele voltak érzelemmel, többnyire békésen zajlottak. Talán néhány kivétel van, mint például a Rimaszombat melletti Osgyán, ahol a csehszlovák katonák november 2-án az utcára tóduló tömegbe lőttek, aminek következtében egy személy meghalt, egy fiatal lány pedig megsérült. A honvédség bevonulásakor is voltak kisebb incidensek, de ezeket sem a helyi lakosság okozta, hanem a magyar csapatokkal bevonuló ún. Rongyos Gárda, mely nem reguláris haderő volt. Tagjai főleg a szlovák telepeseket zaklatták, űzték el otthonukból. Köbölkúton például egy ilyen incidens során négy telepes vesztette életét. A magyar propaganda többek között a „nagyobb ország, boldogabb magyar” jelszóval fogadta a döntést. Elmondható, hogy ezután boldogabbak lettek a felvidéki magyarok? Néhány napig nagyon boldogok voltak. Ez olyan életérzés lehetett számukra, ami valószínűleg megismételhetetlen. Számos településen többnapos vigaszságokat tartottak. Az ünneplés után viszont vissza kellett térni a mindennapokba, és ezeknek a mindennapoknak a Horthy-féle Magyarországon voltak azért buktatói. A magyar szociális rendszer nem volt olyan jó, mint a csehszlovák. A korona átváltási aránya a pengőre hátrányba hozta a szlovákiai magyarokat. A hivatali állásokat nem itteniekkel töltötték fel, hanem az anyaországból érkezőkkel. Pestről, Miskolcról, Szegedről jönnek fel ispánnak, jegyzőnek, egyéb pozíciókba. A szlovákiai magyar ember akkor már hozzá volt szokva a csehszlovák bürokráciához, amely sokkal demokratikusabb, mint a magyarországi, ahol még az „uram- bátyámos” stílus az uralkodó. Ez sok mindenkinek nem tetszhetett. És hát ne feledjük: néhány hónappal a bécsi döntés után belép Európa a világháborúba, és az egy csomó problémát és szenvedést okoz a lakosságnak, hiszen a visszacsatolt területek magyarsága ott volt a Don-kanyarban, és megszenvedte a holokausztot is. De ugyanezt átélte volna a helyi magyarság akkor is, ha Szlovákiában marad. Hogyan kellene visszatekintenünk erre az eseményre: mint sikerre? Mennyire nyomják rá bélyegét ennek, az eseménynek a megítélésére az 1945 utáni események? A történész számára nyilvánvaló, hogy a korabeli magyarok sikerként élték át az eseményeket, s ezen az sem változtat, hogy mi ismerjük a következményeket is. Ami viszont nagyon fontos lenne, hogy megértsük, hogy ami nekünk örömteli esemény volt, azt a szlovákok visszalépésként élték meg. Persze a szlovákoknak is meg kellene azt érteniük, hogy mi azzal, hogy másként gondolkozunk a bécsi döntésről, még nem vonjuk kétségbe a mai határokat. Mit jelentett a szlovákok számára a visszacsatolás? A szlovák közvélemény nagyon nehezen fogadta el a döntést. A szlovák nemzettudat ugyanis nagyon későn formálódott ki, és jelentős mértékben 1920 után erősödött meg, s összekapcsolódott a trianoni határokkal. így a határ- változást - annak ellenére, hogy a visszacsatolt területek etnikailag túlnyomórészt magyar jellegűek voltak - nagy sérelemként élték meg. Különösen azt, hogy Magyarországhoz került Kassa (amely az 1930-as népszámlálás szerint erős szlovák többséggel rendelkezett), illetve Nagysurány és környéke. Ennek ellenére 1938 novembere körül úgy nézett ki, a döntést elfogadja a szlovák közvélemény, a vezető szlovák politikusok is ezt sugallták. Maga Tiso is azzal érvelt, hogy a döntés ugyan sérelmes, de a szlovákok végre a maguk urai lehetnek saját országukban. Ez a hozzáállás aztán szép lassan megfordult, főként annak hatására, ami Magyarországon történt a szlovák és cseh telepesekkel, akiket a két világháború között telepítettek Dél-Szlovákiá- ba. A bevonuló honvédség és a velük érkező szabadcsapatok hol szóbeli rábírással, hol fizikai erőszakkal elűzték őket. Ez konfliktusok forrása volt, amit a szlovákok tényleges sérelemként éltek meg, s ez megrontotta a szlovák-magyar viszonyt. A szlovákokban kialakított egy olyan képet, hogy „lám, a magyarok visszakapták ezeket a területeket, és azonnal erőszakosan léptek fel a szlovákokkal szemben”. Ez a szlovákokban azt a tudatot erősítette, hogy ami Bécs- ben történt, az nagyon rossz volt, és ezt valamiféleképpen vissza kell fordítani. Elmondható, hogy a szlovákok számára 1938, Bécs ugyanaz volt, mint a magyarok számára 1920, Trianon? Nehéz a két dolgot összehasonlítani. Megvolt az esély arra, hogy a szlovák közvélemény viszonylag gyorsan belenyugodjon a bécsi döntésbe, mert itt mégiscsak csupán 20 évnek a tudatát kellett volna átírni, nem úgy, mint a magyarok esetében ezer évnek a benyomását, tradícióit. Ám 1939/40-re már kétségkívül kialakult egy szlovák határrevíziós mozgalom, amely nagyon hasonló eszközöket használ, mint a két világháború közötti magyar revizionista propaganda. A szlovák történetírás brutális szlovák elnyomást emleget 1938 és 1945 között. Mennyire volt ez a központi magyar politika része? A magyar kormányzat célja az volt, hogy visszaállítsa a Trianon előtti állapotokat: tehát a visszacsatolás után lehetőleg ott olyan helyzet álljon elő, mint Trianon előtt volt. Nem adtak ki központi utasításokat arra, ezt hogyan kell elérni, de nagyon sok helyen a helyi erők úgy értelmezték, hogy ezt akár erőszakkal is véghez lehet vinni. A telepesek sorsa is megmutatta, hogy nem mindig volt összhangban a központi magyar kormányzat célja és szándéka azzal, ami a helyi szinten történik. Egyes régiókban ugyanis olyan túlkapások is történtek, amelyek Budapest számára is kényelmetlenek voltak. Brutális elnyomásról azonban csak az beszél, aki indulatokat akar geijeszteni, hiszen a két kisebbség helyzetét a reciprocitás elve szabályozta: tehát a magyarországi szlovákok és a szlovákiai magyarok sorsa tulajdonképpen egymástól függött. A bécsi döntés a magyarok számára visszacsatolás, a szlovákok számára megszállás. Feloldható ez az ellentét? Nehezen, hiszen 1938-at illetően még ma is túl sok az érzelmi töltet. A közös magyar-szlovák történelmi vitában a legnagyobb tehertételt a fogalomhasználat jelenti. Amikor én azt mondom, hogy megszállás vagy visszacsatolás, már eleve minősítem az eseményt. A szlovák kollégákkal többször beszéltünk erről, s mi, akik a megegyezésben vagyunk érdekeltek, úgy érezzük, hogy ezt a folyamatot a fogalmakkal is el lehetne kezdeni. Meg lehet találni azokat a kifejezéseket, amelyek nem hordoznak magukban eleve állásfoglalást. Azt azonban hiába való lenne elvárni, hogy történelmünknek erről a pontjáról egyformán gondolkozzunk. Mennyire neuralgikus pontja a bécsi döntés a magyar-szlovák közös múltnak? Meglehetősen az, ugyanis amikor 38-ról vitázunk, nem csak 38-ról beszélünk. Akkor, amikor a magyar történetírás azt hangsúlyozza, hogy Bécsben sikerült igazságos etnikai határokat húzni, akkor ezzel azt is mondja, hogy lám-lám, Trianonban is lehetett volna jobb határokat alkotni. Tehát visszatérünk Trianonhoz, igazolni akarjuk azt, hogy az ottani döntés igazságtalan volt, „mert nem igaz, amit a szlovák történet- írás állít, hogy Trianonban sem lehetett volna jobb határokat húzni, csak akarni kellett volna”. A szlovák történetírás pedig azt hangsúlyozza a bécsi döntés kapcsán, hogy ezt a fasiszta hatalmak döntötték el, a döntést számos erőszakos esemény kísérte, például a telepesek elűzése, és hogy a döntésben a csehszlovákiai magyar kisebbség az ötödik hadosztály szerepét játszotta. Ezzel ők azt akarják igazolni, hogy mindaz, ami 1945 után történt a magyarokkal, jogos volt, csak visszavágás, tehát nem mi, szlovákok kezdtük, hanem az 1938-ban erőszakoskodó magyarok. Amikor 1938-ról beszélünk, Trianonról, illetve az 1945 utáni eseményekről is beszélünk. Ezért is nehéz egyezségre jutni ebben a kérdésben, mert Ha elfogadnák a szlovákok azt, hogy ami 1938-ban történt, egy békés folyamat volt, akkor azt is hozzá kellene tenniük, hogy ami 1945-ben történt, az nem volt helyénvaló. Másrészt a bécsi döntés azért is neuralgikus pont, mert a szlovák nemzettudat összekapcsolódik a trianoni határokkal, és nagyon érzékenyen reagál mindenre, ami megsérti ezeket a határokat. Van-e üzenete, mondanivalója, tanulsága a bécsi döntésnek? Ha igen, mi az? Az egyik tanulság az, hogy az éremnek két oldala van, tehát nem jutunk messzire, ha mindig csak a saját szűk nemzeti szempontunkból vizsgáljuk a kérdéseket. Látni kell a bécsi döntés igazságosságában a bécsi döntés igazságtalanságát is. Ha ugyanis etnikai szempontból vizsgáljuk ezeket a határokat, akkor tényleg azt kell mondanunk, hogy a lehetőségekhez mérten igazságosak voltak. Csakhogy, ami igazságos etnikai szempontból, az nem biztos, hogy igazságos gazdasági, közlekedési és más szempontok alapján. S persze tanulság az is, hogy a múltat a maga helyén kell kezelni, s azok - kormányfők és miniszterelnök-helyettesek -, akik nem értenek hozzá, lehetőleg ne is foglalkozzanak vele. Hagyják ezt a szakmára!
