Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-13 / 288. szám, szombat
I‘t SZALUN ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 13. www.ujszo.com Hidd csak azt, hogy szabad vagy, mint egy tengeralattjáró. Nem kell tudni mindenről... Pszichosopping villanybetlehem Másként szól. A kolumbiai Luis Alberto Paredes AK-47-es gépfegyverből készít gitárt (REUTERS/Jose Miguel Gomez) " ETŰD Átváltozás DANIELA KAPITÁNOVA Gregor S. (23) zselízi (Želiezovce) lakos nem győzött csodálkozni, hogy amikor egy reggel nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát. Kemény páncélja alól több csenevész lábacska lógott ki. Amikor húga, Margita S. (20) és szülei (kérésükre nevüket és korukat nem tüntetjük föl) megállapították, mi lett a bátyból, illetve a fiúgyermekből, intézkedni kezdtek. Az anya írt egy panaszlevelet a Köztársasági Elnöki Hivatalba, melyben plasztikai sebészi beavatkozáshoz kért anyagi támogatást, mivel (mint írta) meggyőződése, hogy Szlovákiának az EU-csatlakozását követő megítélésében bizonyosan nem javít Gregomak mint bogárnak az esete. Egyúttal írt a Kormányhivatalba is, megemlítvén, az ő szavazatának is köszönhető, hogy most épp azok a miniszterek, akik hatalomra kerültek, ezért is kéri anyagi támogatásukat, hiszen Gregor S. állapota fölhasználható volna a mostani kormány ellen, mármint hogy milyen embertelen az állampolgárokkal szemben. Egy füst alatt föladott egy levelet a legerősebb ellenzéki párt elnökének is, melyben panaszt emelt a jelenlegi kormány ellen (melyet, sajnos, szavazatával ő is a választási sikeréhez segített), megemlítve, milyen embertelen az állampolgárokkal szemben, s ennek bizonyítékaként fia, Gregor S. esetét hozta föl. Végezetül csatolta anyagi támogatási kérelmét. Az apa a Matica slovenská Elnökségének tolmácsolta mélyen megrázó aggodalmát, abbéli kétségében, vajon fia átváltozása, mivel nemzetileg vegyes területen élnek, lehet-e bizonyos irredenta erők következménye, s felszólított mindenkit az egységes fellépésre s arra, hogy anyagi támogatásukkal bizonyítsák be a nemzet összetartását. A másikat a Magyar Koalíció Pártja Elnökségének írta, s ebben a mélyen megrázó levelében megemlítette, hogy nemzetileg vegyes területen él, következetesen konfliktusmentes életvitelével igyekszik ápolni az egyszerű emberek közti baráti viszonyokat, ezen emberek nemzetiségétől függetlenül, s felvetette, hogy a párt esetleges anyagi támogatása ékes példája lehetne a szlovák-magyar kölcsönösségnek. Gregor húga, Margita, aki egy évet töltött Kanadában bébiszit- terként, az Egyesült Államok nagykövetségéhez fordult segítségért. Levelében részletesen kifejtette, mennyire pártfogolta Gregor bátyja mindig is a roma származású polgártársait, a hajléktalanokat, a homoszexuálisokat, a testi és lelki sérülteket, a hispániaiakat és így tovább, de most szegény épp ő került olyan helyzetbe, hogy szolidaritásra és társadalmi felkarolásra szorul. Postázott egy levelet a CocaCola cégnek is, melyben leírta az általa legkedveltebb itallal kapcsolatos legvidámabb élményét, melyben Gregor bátyjával volt része, megemlítve, hogy mindig is felemelte szavát, valahányszor jelenlétében valaki azt próbálta terjeszteni, hogy bátyjának ezt a szerencsétlen átváltozását éppen ennek a csodálatos és egyedi üdítőitalnak a rendszeres fogyasztása okozhatta. Félretéve természetes szerénységét, azt bátorkodott javasolni, hogy ez a világhírű cég rendezzen versenyt az ital kupakjaival a következő címmel: Rakd össze Gre- gort! A verseny bevétele bizonyára segíthetne bátyjának visszanyerni eredeti küllemét. Larry Ringnék, a CNN világhírű műsorvezetőjének e-mailt küldött, melyben felajánlotta a Gregorral való beszélgetés exkluzív jogait - az érdeklődés esetére feltüntette a bátyját képviselő ügyvédi irodának az elérhetőségeit, ahol a tiszteletdíj kérdését is meg lehetne vitatni. A körülmények szerencsétlen összjátéka folytán azonban Gregor S., akire a családnak az intenzív levélírás miatt nem futotta idejéből, elhunyt. „Milyen kár - jelentette ki az anya a végső búcsúztatást követően hogy nem bírt ki még pár napot. Már érkeztek az első pozitív reakciók.” (Cs. G. fordítása) Közeledvén az évvégéhez, a kiárusításokhoz, pszi- chosoppingolásokhoz, kitalálták a liamék, hogy ugyan menjünk már be a városba hozzájuk, látni kell azt a sok neonfényt, ami ömlik szét az utcákon. SZÁVAI ATTILA Karácsony ide, csokimikulás oda, szerintem is jó lenne közelről látni, mitől mennek idegre a városi emberek, ha Jézuskáról van szó, karácsonyfatalpról, rézangyalokról, kocsonyacsámcsogásról. Meg aztán ott vannak azok a kövér, piros képű gyerekek, akiket a képeslapokon hoz a postás, bele a bejgliszagba, azt mondják, a mai városi gyerekek tényleg olyan kövérek, mint a metró. Én nem tudom, de régen a képeslapokon az idilli gyerekformák voltak a papíron. Olyanok, amilyennek mindenki szeremé látni az unokáját, ahogy játszik a felmosóvödörrel az udvaron. Elnézve a szomszéd unokáját, aki nyaranta lejön falura, hogy lásson igazi veszett fejsze nyelét, hát ebből a gyerekből nem sokat nézek ki ám, ahogy kiáll az udvarra és néz ki a fejéből. Én nem üyen- nek szeretném, ha lenne egy olyan gyerek a vérvonalban, amelyiknek én vagyok rokonsági viszonylatban az öreganyja. Sokat mondtam az uramnak az utóbbi években, hogy de jó lenne már egy legkisebb Galkovics, ahogy mondja szépen a két fogával, hogy Jolán mama. Az is eszembe jutott, hogy talán azért hívnak a városba a gyerekek a hétvégére, mert be akarják jelenteni azt, amitől kitör bennem a szülői ösztön, vagy hogyan is mondjam. Hát, tudod, repül errefelé a fehér gólya (Galkovics szerint inkább a kistraktor, a búvárszivattyú, ami repül majd). Talán azért hívtak meg magukhoz, mert az ilyesmi bejelentéseknek meg kell adni a módját, kell a sok felhallatszó autóduda az utcáról, bele a húslevesbe, a hajléktalanok borostaszaga, hogy tudjuk, van hová lenézni, még ha a földszinten élünk is a Galkoviccsal. Azért az a sok autó az már kicsit ciki szerintem, tülkölik szét a sok téháemet, amikből vannak. Nekünk is van otthon ilyen téhá- emünk: tehén, hurkatöltő, málnásvödör. Csak mi nyugodtan alszunk, nem mint ezek a városiak, lökni egymást föl, mint akiknek nem elég az eszcájg, amit az atya- úristenkétől kaptak. Na, mondtam, jól megnézem én magamnak ezeket a városi népeket. Mikor megérkeztünk a pályaudvarra - mert ugye vonattal mentünk, mást eddig nem nagyon láttunk a faluban, ami elvinne a városig -, szólni nem bírtunk az ámulattól. Indul állítólag busz is a faluból, de olyan ritkán jár, hogy úgy kell keresni, hová rakták a menetrendet. Egy ideje a mise végén mondja a plébános, hogy tizennégy ötvenkor indul, meg hogy mikor érkezik, ha egyáltalán megérkezik valahová. Ellenben a vonat megy szépen, naponta négyszer, plusz a tehervonat, de az nem annyira kényelmes így télen, nyáron még oké, hogy az ember felugrik és szívja a nehéz olajszagot a célállomásig. Meg hát nem vagyunk már gyerekek a Galkoviccsal, hogy ugráljunk, mint a filmekben a klintisztvúd. Azt reméltem, hogy a városban látni majd olyan szép városi embereket, mint a filmekben. Az uram szerint nem kell itt az álmodozás, városi ember sok mindent tud, csak fél kézzel kaszálni nem. Meg hát a városi ember hamarább is sápad el, ha látja a lábszárból frecskoló vért, ahogy folyik ki az adrenalin a szép művelt anyaföldre. A városi pályaudvarban az a jó, az ütötte meg elsőre bennem a rá- csodálkozási hajlamot, mikor nekimentem térddel egy olyan hajléktalannak, aki a földön ült. Mondtam is egyből, hogy jóember, mér’ nem néz a lába elé, de aztán megsúgta a Galkovics, azért nem, mert nincs mi elé néznie szegénynek. Elnézést kértem, és tettem a kalapjába egy fél szál kolbászt, lássa: szolidarizálunk. (Ez az idióta Galkovics persze nem bírta ki, hogy ne mondja félhangosan: neki - a hajléktalannak - legalább nem kell sorban állnia a hivatali folyosón, mikor vesszük fel a segélykét, amit a nagy szürke néptömeg adott össze nekünk ismét, hogy csinálhassuk szépen magunkat tovább a világban, amit a Galkovics csak kurvaéletként szokott emlegetni, ha odaég a gombafőzelék.) A fiamékat, vagyis hát a közöset könnyű volt megtalálni az állomáson, csak a táblát kellett figyelnünk, amit lóbált az emberek feje fölött: Galkovicsék. Az öreg először nem értette, azt hitte, máris híresek vagyunk, pedig még nem is voltunk tévében, csak egyszer, mikor egy forgatócsoport jött hozzánk, hogy felvegye a társadalmi perifériát. Azt hallottuk nemrég otthon a hentestől, hogy aki városban lakik, akármikor benne lehet a tévében. Mondjuk, azért vágjunk mi is olyan hiúak, mint a többi, mi is örülnénk a nézettségi indexnek, még ha csak akkor látunk is indexet, mikor az öreg fordul ki az udvarból a motorizált fűrészgéppel. Három esetből kettőnél másik irányba fordul, mint amit mutat az index (mármint a Galkovics a kezével) .Végül is nem rossz statisztika, lehetne rosszabb is. Olyan szép lakásban élnek a gyerekek, alig bírtam magammal, hogy ne nézzek be minden sarokba, bele a bútorokba. A kamrát azért persze megmutatták, hát, nem fér be annyi minden oda, mint a miénkbe otthon a vályogban, amiket aztán lehet nézni, szagolni esténként, mikor a konyhában fazékban melegedik a fürdővíz. A másik meg a fürdőszoba. Ezek annyi vizet elpancsolnak esténként, amiből más kontinensen kijönne több bősnagymaros, márványlépcsőkkel. Mondtuk is nekik az urammal, hogy ha eltelik a kellő mennyiségű idő a házasságban, már nem számít a közös lábszag, nem zavaró a hónapos fürdővíz. A közösen használt fürdővízről (léről) egy idő után különösebb undor nélkül le lehet szedni levesszűrővel azt a felszíni nyúlós, krémeš réteget, amitől a városi ember kidobná magából a perisztaltikát. Az uram persze bökdöste közben könyékkel a csípőmet, hogy nem kellenek a részletek, Jolán, nincsenek a fiamék vasúti sínből, hogy elbírjanak idegileg mindent. Van ezeknek minden szobában tévé, mintha félnének, lemaradnak a világról. Van számítógép is, amire most itt diktálom a szöveget, ne csak nézzen a nejem, csináljon is valamit. Érdekességképpen elvittek minket az állatkertbe is, lássunk csodákat, flórafaunát, ahogy ordít a ketrecben. Talán a kisfröccs, amit előtte megivott a Galkovics, de mondott egy szép összefüggést ezzel kapcsolatban, ott a helyszínen: ha behelyettesítjük valami más dolgokkal itt az olyanokat, mint rács, állat, emberek, illetve felcseréljük kissé az összefüggéseket, nagy dolgokra jöhetünk rá. Kérdeztük, mire, de nem tudott válaszolni, elvesztette a hirtelen fonalat. A fiam akart hozni még egy kisfröccsöt, kíváncsi volt a folytatásra, de lebeszélte az öreg, azt már csak este mondta, a rántott hús és a bejgli közti szünetben (pálinkákon innen és túl): nem mindig kell konkrétan gondolnod a nagy dolgokra, amik forgatják a világ menetét, még megszédülnél. Legyen elég, ami körülötted van, hidd el, amit mutatnak, hidd csak azt, hogy szabad vagy, mint egy tengeralattjáró. Nem kell tudni mindenről, jobb így, kicsi ember. Észrevettem, hogy mostanában, amióta normális kisfröccsöt iszik az uram, egészen szép látomásai vannak a hetedüt után. Aztán megbeszéltük a másnapi pszichosoppingolást, műanyag jézuska, marcipán angyalflotta, vülanybetlehem. Búcsúzik a Mikulás (polgári nevén Ulf Ingo van Bruinehsen), akit egy német tengeralattjáró szállított vissza hazájába (AP Photo/Heribert Proepper)
