Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-06 / 282. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI A nem kiment, rábízta Sülét az öltöztetőkre, s leült az első sorba, olyan büszke arccal, mintha övé lenne ez a szalon. CSUKÁS ISTVÁN: KEMÉNYKALAP ÉS KRUMPLIORR 2008. december 6., szombat 2. évfolyam 47. szám Létezhet valaki, aki tud rólunk, de nem akar beleszólni a hétköznapi zörejeinkbe, csak nézi, miféle nyomokat rugdostunk szét a hóban, az élet e karcfényű sójában Bakeliterdő, villanyszikla, lézerleves Vincent van Gogh: Favágó, 1885. Van Gogh Museum, Amsterdam Jó itt az erdőn, főleg télen szeretem, mikor hideg, mint a bakelit. Ha mély levegőt veszel, érzed egészen a velőig az évszakot. SZÁVAI ATTILA Talán azért bírom az erdőt jobban, mint mások (például ez a Galkovics is mellettem, ahogy rúgkapálva vágja a fába a baltáját), mert harminc évig voltam katona. És mivel minden estére kaptam rétest, mert szerintem és az asszony szerint is egyszerre léptem a korral, vagyis hát a hadiléttel, persze hogy hamar haptákba vágta bennem magát az önérzet és a bizonyítási vágy. Nézd, nincsenek nekem illúzióim az élet legaljával kapcsolatban, de a múltkor is megbeszéltük a Galkoviccsal, mikor szügyig voltunk már a hóban, hogy ez azért nem semmi, az angyalok vagonszámra túrják a havat a felhőből, nagy lehet a vidámság odafent. Vannak a világnak olyan elkövetői, akiket nem érintenek a válsághelyzetek. Ilyenek például az angyalok. Vagy a vaddisznók. A vaddisznó (Sus scrofa) az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a disznófélék (Suidae) családjába tartozik. Ezt csak úgy mondom. Elsoroltam ezt így az erdésznek is, de leginkább csak azt kérdezte, hogy oké, de az angyalok azok hová tartoznak? Ezt az erdőzést a fakivágással az orvosom javasolta, mondván, ha a sok jó nehéz téli levegő kellően átjárja a sejtfalakat, kellően láthatom majd a fától az erdőt. Ezt így gyorsan még egyszer el- magyaráztattam vele, levitézlett katona vagyok én, nem pedig rejtvényújság. Végül is megértettem: az a lényeg, hogy nem- csak az a fontos, ami jön szembe egyenest (tehervonat, tepsi, diófaág), az ütközés előtt még jól szét kell nézni, hogy lássuk a többit is, mielőtt becsapódunk. Muszáj a jó pannorám is, a széles látókör, érdemes betartani a látó- és hallótávolságot. Hiába, nem kis dolog azért a favágás, érezni a friss illatokat, amik eddig be voltak gyűrűzve a törzsbe, most megjönnek ki, mint amik utoljára jöhetnek. Én sose láttam még ilyen közelről évgyűrűket, kérdeztem is a Gal- kovicsot, hogy mi baja van, pontosabban volt ennek a fának, amit nemsokára kályhába raknak valahol. Galkovics, miközben nagyokat köpködött a tenyerébe, hogy jobban ragadjon a munkakedv, az ordította, szerinte ezeket hívják évgyűrűknek. Úhhh... tehát az idő szorult bele a fába, és annak van ilyen jó illata, gondoltam. Aztán én is hangosan már, hogy ne ordíts itt két pofára, mint a fába szorult évek, még megijed a vadállomány, aztán kereshetik a vadászok tavaszig. Miután megmutatták, miként kell használni a baltát, fűrészt, gumicsizmát, máris belevághattuk magunkat a kitermelésbe. Miután úgy izzadtunk, mint az Amazonas, gondoltuk, nekivetkezünk a mínusz tíznek, rakni le szépen sziklára száradni a kabátokat. Az erdész szerint ez nem túl jó ötlet, még összeszedünk egy kiadós meghűlést, és leshetünk otthon nekidőlve a cserépkályhának, se pénz, se erdő, se évgyűrűk. Márpedig az idő pénz, ahogy mondják ezt. Meg szerinte nincs villanyból a szikla, hogy megmelegedjen télen rajta akármi is. Galkovics erre azt találta mondani, hogy márpedig erdész uram, most nincsen igaza, mert a tavaszi kabátmeleg igenis ott van a sziklában, csak még nem adja oda, nincs itt az ideje. A kabátszagú erdész nem felelt erre semmit, csak gyanús volt, hogy kissé eltávolodott tőlünk, majd térddel rúgott párat egy fenyőcsemetébe. Galkovics mostanában, akármit mondott, az idő mindig benne volt. Azt mondta, hogy míg otthon volt segélyen, volt ideje elgondolni néhány dolgot a világban. És főleg mióta kijárunk ide a természetbe, gyakran időzik el ilyesmiken ez a derék, de egyszerű ember, szerinte ez már természetes állapot nála. Főleg az állatok nyomait szeretem nézni a vattafényű havon. Jönnek-men- nek ezek, mint akiknek fontos dolguk van, pálcikalenyomatok, patahorpaszok a friss hóban. Azt bírom az erdészben, hogy ránéz az egyik ilyen nyomsorra, amit mintha valami különös gép sorozatolt volna be ötletszerűen, ránéz, és elmondja, milyen állat mit csinált. Az egyikre például, hogy kan disznó, itt aludt, makkal álmodott, aztán hajnalban tovább- állt. Nem semmik ezek a disznók azért, ekkora fetrengést leverni az erdőben, tényleg mélyek lehettek a benyomások az álomtól. Mondtam is a Galkovicsnak, miközben hátba veregettem, hogy édes komám, nézd meg, milyen nyomokat csináltál magad után az erdőben. Aztán ebéd közben azon tanakodtunk, talán létezhet valaki, aki tud rólunk, de nem akar beleszólni konkrétan a hétköznapi zörejeinkbe, csak nézi, miféle nyomokat rugdostunk szét a hóban, az élet eme karcfényű sójában. Igen, talán képes látni valaki a nyomaimból, hogy most én fiúember vagyok, vagy lányember, beteg volt-e a Galkovics, mikor ment körbe-körbe a fa körül, vagy csak boldog volt, hogy végre van itt egy élőlény, akit át lehet ölelni együttérzéssel, szolidaritással, mint két bűnsegéd, cinkos, két elkövető. Az élet elkövetői. Hát, elkövető az a Galkovics is volt, bűnsegédileg. Ezért van itt, közmunkára ítélték, miután megtalálták nála a plébános eltűnt kecskéjét. Ezt akkor mesélte, mikor ebédeltünk a kocsiban. Öreg orosz terepjáróval jöttünk ki, a falon is felmegy a sofőr szerint, csak legyen benne gázolaj. Olyan a fűtés benne, mint a trópusokon. Jó benne falatozni, rakódik szépen az érfal. Galkovics szerint az eddig általa látott orosz férfiak talán ezért hasonlítanak a medvékre, mert ha van elég gázolaj a terepjárásukban, felmennek a falon is. A sofőr szerint erdőn nem illik politizálni, méltatlan, így Galkovics kénytelen volt abbahagyni a falra mászást. Csendben ette tovább a paprikalevest, amit a felesége, a Jolán készített neki. Közben hallgattuk a rádiót, hitelválság, fellőttek egy műholdat, körrekord, holnap reggel mínusz tíz. A maradék kilencven százalékot inkább nem is mondom, sok vér, lőporszag, politikai vircsaft. Galkovics nem is figyelt, csak izzadt a paprikalevestől, amit úgy csináltat mindig, ahogy senki. Ahogy mondani szokta, csípős, mint a lézer. Lézerleves. ETŰD A Vízöntő kora GYÖRGY NORBERT Élni: ami annyit tesz, jól élni. Belépni egy helyre, egy príma kis pizzériába mondjuk: csak úgy, mész az utcán, sétálgatsz kicsit, meglátod, belépsz. Megérzed azonnal, hogyne, sőt, mielőtt még, az édes, meleg tésztaillatot. A fokhagymát, az oregánót. A sajtot. Tulajdonképpen nem vagy éhes, de a nyál reflexszerűen összefut a szádban. Ez ellen semmit sem tehetsz, mondod, és ezzel mintegy fel is mented magad bárminemű önmegtartóztatástól. De hát miért kéne lemondanod bármiről is, kérded, ha egyszer megengedheted magadnak. Ha egyszer telik rá, akkor miért? Asztalhoz ülsz - illetve ülnél, de ott az ablak mellett, ahová szeretnél, most éppen Én ülök. Pedig Neked most kedved lenne, hogy éppen oda. Mert jólesik nézegetni az embereket, mondod, ahogy jönnek-mennek, ahogy mindenkit lekötnek a szürke hétköznapok ügyes-bajos dolgai. Ez némileg kizökkent, hogy az ablakhoz most nem, sőt, egyenesen dühít, bár ezt így, ebben a formában nem mernéd kijelenteni. Egy ilyen semmiség miatt nem hagyod magad felbosszantani, mondod, és leülsz egy másik asztalhoz. A kiszolgáló személyzet tapintatosan megváija, amíg kényelmesen elhelyezkedsz, amíg nyugodtan végigböngészed az asztalon heverő ital- és étellapot. Kedvedre való az efféle diszkréció, viszont egyúttal elismered, hogy dönteni bizony nem is olyan könnyű. De szereted a kihívásokat. Az Új Korszak embere vagy, egy Vízöntő, és eszedbe sem jut, hogy megfutamodj. Előbb valami üdítőitalt kérsz, ami remek húzásnak bizonyul, mivel egyrészt plusz időt nyersz egy izgalmas és nem utolsósorban minőségi tészta kiválasztásához, másrészt kivívod a pincérlány - ez is milyen kedves így, hogy „pincérlány” - rokonszen- vét, aki reményeid szerint mindezt ígéretként értelmezi majd a további rendeléssel kapcsolatban. Most már teljesen magabiztosnak érzed magad, sőt, ellentétben az eredeti terveddel, hogy nem fogsz inni alkoholt, valami remek aperitifre - igen, egy príma Vilmoskörtére - is kedved szottyan. De nézzük csak az étlapot, mondod: ezeket az egyszerű és fantáziátlan tételeket itt a carte elején egyből átugorhatod, és kezdheted rögtön a második, igényesebb felével. Ez a sajtos-gombás-brokkolis vari már jól hangzik, de most valami másra vágysz. A tonhalat nem szereted, a csípősét viszont a gyomrod nem bírja, végül egy rusztikusabb - az obiigát zöldségek mellett sonka, kolbász, angolszalonna - kombinációt választasz. Tulajdonképpen már örülsz is, hogy nem az ablak mellett kaptál helyet, mivel innen, ebből a szögből, ahol éppen ülsz, némileg belátni a konyhába, így nemcsak passzív vendégként statisztálhatsz e remek gasztronómiai mulatsághoz, hanem afféle titkos tanúként részt is vehetsz benne. A látottak alapján elégedetten konstatálod, hogy például a hústermékek, a tej és a zöldségfélék tárolása külön-külön frizsiderben történik, s bár nem vagy zsidó, fontosnak tartod Te is, hogy a szagok ne keveredjenek. Mert Neked vannak bizonyos elvárásaid, mondod, bizonyos igényeid, és mélyen megveted az olyan embereket, akiknek minden mindegy. Akik csak élnek bele a nagyvilágba, anélkül, hogy bármi elképzelésük volna róla. Mert Neked/ontos, hogy az életed úgy legyen berendezve, hogy az a lehető legkevesebb bosszúsággal és a lehető legtöbb kényelemmel járjon. Mert Te többet kívánsz, mint vajas kenyeret, és azt is tudod, hogyan szerezd meg. Kocsi, telefon, ma már nem téma, bárkinek lehet, de azt nehezebb kiharcolni, hogy reggelente ne mindig a szomszéd kutyájának a hangjára ébredj. Mert ahhoz picivel több kell. Itt, a fejben, mondod, elsősorban. Hogy meg tudd teremteni a lehetőséget. S aztán megragadni az alkalmat. Egy telek, házikóval, valahol az Ala- csony-Tátrában. Vagy a Balatonon, mólóval, kis vitorlással. Egy kisebb jachttal. Mért ne legyenek vágyaid? Vágyak, tervek, elképzelések, amelyeket meg lehet valósítani. És amelyeket meg is kell! Kérdem én, mondod, az a sok szerencsétlen, akikkel nap mint nap összefutsz az utcán, akik úgy jár- nak-kelnek, mint a szellemek, tesznek bármit is azért, hogy az életük jobb legyen? Nem tesznek, mert nem is tehetnek. Ahhoz hiányzik belőlük az intelligencia. A tehetség, hogy egy-két lépést előre gondolkozzanak. Zabálni, azt igen, ahhoz értenek, hogy az utolsó morzsáig felzabáljanak mindent. Holott a művelt ember tudja, hogy nem illik torkoskodni, és mindig hagyni kell valamit a fatányéron. Egy hagymakarikát legalább. Egy olajbogyót. Vagy valamit... Nápolyi Margherita: paradicsomszósz, bivalymozzarella, bazsalikom, gomba (AP Photo/Jacquelin Martin)
