Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-06 / 282. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 6. www.ujszo.com Haumann Péter: „Amióta felmondtam a Katonában, az egész család azon tűnődik, hogyan tovább? Állok egy üres üzletben, és várom, hogy feltölthessem a polcokat." Nem zár be a bolt, csak a polcai üresek - egyelőre Történtek vele nagy dolgok ebben az évben is. Hogy csak kettőt említsek: legutóbbi filmszerepéért, amelyet Paczolay Bélától kapott a Kalandorokban, újabb díjat nyert külföldön, a Katona József Színház társulatától viszont tizennégy év után megvált. SZABÓ G. LÁSZLÓ Haumann Péter nem magyarázkodik, hiszen tudja, döntésének indítékai nem tartoznak másra, csak Zsámbéki Gáborra, a Katona József Színház igazgatójára. De a nemzetközi elismerését is a helyén kezeli. Kolozsváron a Kalandorok-beli két partnerével, Rudolf Péterrel és Schruff Milánnal együtt részesült kézzelfogható elismerésben, a franciaországi Saint Jean de Luz- ben a legjobb színész díjával jutalmazták. Örül, hogyne örülne, szemében a derű azonban akkor csü- lan fel igazán, amikor azt mondja: „Egyben vagyunk, nekem ez a legfontosabb.” Vagyis a család... Igen. A gyerekeink, és mi ketten, a feleségemmel. Magasan képzett, nyelveket beszélő két fiunk és egy lányunk van. Már felnőttek mind a hárman. Ha arra gondolok, hogy egy korttyal magasabb szinten élhetjük az életünket, műit a mi szüléink, akkor azt mondom: van egy haladvány jó irányba, és ez kellemes érzéssel tölt el. Amit lehetett, a feleségemmel együtt igyekeztünk megtenni értük. Ahogy elnézem, megérte. Nincsenek feszültségek köztük, bár az élet feszíti a húrokat rendesen. Mi egyben vagyunk, ez az én nagy örömöm. Egy igazi szekértábor a család. A betegségét is kiheverte, látom. Nagy mázlim volt. Elment mellettem a Főnök egy pillanatra, de nem vitt magával. Influenza, torokfájás, elkezdtem szopogatni az antibiotikumokat. Tüdtam, hogy ha az elején elcsípem, nem húzódik le a hangszálaimra, tehát tudok beszélni, és nem lesz belőle hörghurut. Két nap alatt jön-megy, csak felszökik a láz. Nem ragozom, jött hozzá még valami más is. A vírus keltette infekcióból megtermett baktériumok elindultak, és oda költöztek a testembe, ahol kisebb ellenállást tapasztaltak. Na, iszkiri innen, mondták, megyünk az Astoriához vagy a Terror Házához, ahol kevesebb bunyóra lehet számítani, ott majd kitomboljuk magunkat. És tomboltak. Mindegy. Túléltem. Talán fogyott is egy kicsit. Tíz kilót fogytam, de az ideális súlyom az leime, mint egykor, amikor karikát hajtottam. Hetvenöt kiló, hetvenöt deka. De már annak is örülnék, ha nyolcvan alá menne. Nem dizájnom, hogy gömbölyűbb vagyok a kelleténél. Hiú vagyok, nem piheghetek. De hiszen naponta sportol. Biciklivel közlekedik a városban. Egy bringáról teljesen másképpen száll le az ember, nem azzal az érzéssel, mint ahogy kiszáll a kocsiból. A bringa szabadság, Du- na-part, Alagút, Lánchíd, aztán a másik part, a szállodasor, a belvá-' ros, ami autóval negyven perc, az biciklivel tizennyolc-húsz. És senki nem felételezi, hogy én húzok el mellette. Ha buszon utazom, van, aki empatikus mosollyal reagál, mások megvető pillantással néznek rám, beszólásokat azonban csak akkor kapok, ha biciklivel közlekedem. Érdekes, nem? Az Alagútban meg pontosan azt teszem, mint a szakmában. Egy adott pillanatban mély levegőt veszek, és igyekszem kitartani vele a végéig. Eddig ez is sikerült. A múltkor egyébként hosszasan dudáltak rám. Én tekertem, ő meg nyomta. Begurultam. Lefékeztem, és keresztbe tettem a biciklit az utcán. Erre persze megállt mögöttem. Rendkívül szelíden megkértem, húzza le az ablakot, és megkérdeztem tőle: segíthetek-e valamiben. Felszisszent, hogy ,jé, egy színész!”, mert addig csak egy szarházi biciklist látott maga előtt. Na, én meg ettől gurultam be még jobban. Szóval így, te kis gyáva! Ha ült volna mellette valaki, megkérdezem, hogy csak az utcán nagy a szája, vagy otthon is a sarkára áll? A legjobban különben késő este szeretek biciklizni. Tizenegy körül, előadás után. Magyarország alszik, egy színész biciklizik, egyedül fújtat felfelé a lejtőn. Istenem! Nagyon élvezem. Szakmai téren mi tudja úgy is- tenigazában feldühíteni? A rendezői gőg. Azt azonnal visszautasítom. Sokszor olyan fokon, hogy azt is kieresztem, amit be kellene fogadnom. Pedig a Katonában a szakma krémjével dolgozott. Ascherral, Gothárral, Zsámbékival. Csak a vad, elszánt, kísérletszámba menő új gondolkodástól idegenkedem. Ott nem tudok egyezkedni. Defenzívába vonulok. Gothárral aranyat lehet mosni, ha van hozzá türelme az embernek. Csodálom a találékonyságát, ő nagyon sokszor megérinti az abszolút jót. De vannak rendezők, akikkel hiába nyújtjuk egymás felé a kezünket. Elfogadom őket, csak nem mindenben értünk egyet. Ádám Ottó a Madách Színházban mindig fix álláspontot tudott adni arra nézve, hogy a világ jelenségeiből mit érdemes jónak és mit szerencsétlennek, vagy éppen károsnak tekinteni. Én gyanakvó ember vagyok, akit sok mindenről meg kell győzni. Az én szememben minden művészi teljesítmény, produktum csak akkor ér valamit, ha segíteni tud. Ha nem, menjen a fenébe! Ádám Ottóval ma is jó viszonyban vagyunk. Öt-nyolc évente felhívom telefonon, és kiderül, hogy mindent tud rólam. És én ezt boldogan veszem tudomásul. Tudja, hol tartok, mennyit érek magam és mások előtt... a Katonában nem találtam ilyen emberre. Pedig Gothárral is kedveljük egymást. Törőcsik Mariról is szívesen hallanám, akivel a Honderűben játszott a Tivoliban. Bámulom, csodálom, imádom a női rafinériáját, ami mögött nagyon erős szakmai képesség van. Szeretek vele játszani. Régi anyagból készült színészekkel színész- kedni nagyon jólesik. És egy olyan jellegű filmben, mint a Kalandorok? Azt is élveztem. Egy nagypapa Erdélyben, akit összekarmol az asszony, mert hetvenévesen is nőügyeket feltételez róla. Na, ebből van elege az öregnek, úgyhogy menekül otthonról. Kicsit más életet akar élni, de amíg a fiával és az unokájával átjut Magyarországra, sok minden megesik velük. Még egy vaskos történet is, amelynek valós alapja van. Mire gondol? Nem biztos, hogy el kell mondanom. A nő, akit Bánfalvi Ági játszik... meghalt a férje a Duna- deltában, infarktust kapott, és nem bírta hazahozatni, mert három és fél ezer euróba került volna. Ezért ő maga, a kocsija csomagtartójában hozza át a határon - jegelve. És ez bekerült a fűmbe. Színházi pályafutásának első jelentős állomása Szókratész védőbeszéde volt még a 25. Színházban. Harminchét évvel a bemutató után nemrég újra magára öltötte a szerepet, méghozzá a Dohány utcai zsinagógában. Izgalmas lehetett. Izgalmas volt ez Aczél György idejében is, aki afféle szelepnek szánta ezt az előadást. Megengedte, hogy játsszuk. A „húzd meg-ereszd meg!”-ből mi akkor épp az „ereszd meg”-et élveztük, sőt még lázadni is lehetett egy kicsit. De nem értem rá azzal foglalkozni, hogy én akárcsak két pillanatra is forradalmi lehetek. Bocsássa meg nekem a szakma, hogy így fogalmazok: mint afféle színházi iparos, én inkább azt néztem, hogyan tudom a lehető legjobban ellátni azt a feladatot, amelyet éppen rám bíztak. A zsinagógabeli tizenöt-húsz perces szakasz több mint harminc év után komoly próbatétel volt, hiszen ha valakit nem fogok meg vele, az abban a pillanatban beszól vagy kimegy. Szegény Szókratész is valami hasonlót élhetett meg, amikor védte magát a bírák előtt. Neki is bekiabálhattak. Hányszor is játszotta a szerepet? Hozzávetőleg négyszázszor- négyszázötvenszer. De ha osztjuk harminchét évvel, akkor nem olyan sok. És a Macskákat? Abban háromszáztizenhárom- szor léptem színpadra. Bajom is volt vele: középről jobbra-balra ti- zenhármast ad ki. Babonás? Vannak babonás dolgaim. El sem merem mondani, szinte szégyen. Színházban is? Ott nincs. Na, de amit még el kell mondanom Szókratésszel kapcsolatban: 1972-ben jöttem el a 25. Színházból, és hét évvel később vettem fel újra a darabot, s elég volt háromszor elolvasnom, tökéletesen visszajött a szöveg. Remek agya lehet. Nem, ez nem azt jelenti. Amihez kedvem van és ép a lelkem, azt könnyedén és pontosan megjegyzi, amihez meg nincs kedvem, s ebből sajnos egyre több kerül hozzám, azzal komoly bajom van. így vagyok az emberekkel is. Akiket szerettem, szeretek, azokkal nem nehéz megmaradni, de akiket nem, azokra már nem is emlékszem, automatikusan törli az agyam az arcukat. Tehát a Macskákba is bármikor vissza tudna állni. Mint a robot. S még a legfiatalabb táncosokat is lepipálná. A kórussal jártam tréningre. Hallottam. Híre volt a szakmában. De megérte! A velem született demokrata érzésem nagyon is működött. Tudtam, hogy ott kell lennem köztük, mert mindkét macskára, a színházira és a nagy zabá- lósra is keményen kell gyakorolnom. Seregi László, a darab koreográfusa azonban észrevette, hogy védekező állást képviselek az első sorban. így nem éri meg elöl lenni, mondta. Hátra is küldött. így is jó, gondoltam, akkor majd ott fogok robotolni. Csak a formációt kértem ki magamnak, mert olyan alakzatot állított össze, hogy az orrom előtt három arasznyira egy vadidegen segg volt. Macskapózban, majdnem derékszögben, amit ki nem állhattam. Persze az is ugyanígy zavart, hogy mögöttem meg valaki az én seggemet látta, ugyancsak három arasznyi távolságból. Ezt le kellett nyelni, mint egy békát. De eszembe sem jutott, hogy kikéredzkedjem belőle, hiszen megtehettem volna. Ott maradtam. Aztán ennek hagyománya lett, mert az utánam következők, akik átvették a szerepet, is ott voltak kórusban. Én egyébként mindig erre vágytam. Bandában lenni. Csak eleinte voltak ellenérzéseim, később már nagyon élveztem. Arról nem is beszélve, hogy mennyire jó képet hagyott a. többiekben, hogy aki jobbat játszik, az ott van közöttük akkor is, amikor a kisebbek dolgoznak, de ugyanolyan érvényű az ő munkájuk is. Egy ilyen előadás fizikailag is karban tartja a színészt. Igen, ez is benne volt. Nem ártott megizzadni köztük. Közösen párologni egy-egy erősebb tréning után. Jót tett. Emlékszem, volt egy előadás, amelyen egy magas rangú afrikai ürge, talán egy idelátogató államfő felesége ült az első sorban. Közel volt a nyár, és vagy nem volt, vagy nem működött a légkondicionáló berendezés. És ez a gyönyörű, csoki nő az első sorban - miután én ott maradtam a karban, azt láttam, hogy finoman elemelte magáról a csipke blúzt, és befújt a melle közé. Rajtunk meg ugye, az alapruha, egy nejlon sztreccs, amelyre különböző szőrök és kötött holmik kerültek, de a tréningek következtében mi már ezt egészen jól viseltük. És az az édes, jó mellű, örök hőségben élő fekete szépség befújt a keblei közé. Én meg röhögve szóltam oda neki magamban, hogy „Te nem bírod? Mit szóljak én?” S a Három nővért Márkus László és Körmendi János társaságában hogyan bírta? Mármint komolysággal. Mert én akárhányszor látom, amikor azt mondja: „Én ha férjhez mennék, szeretném az uramat!”, köny- nyezve nevetek. Anélkül, hogy bántanám a két kollégámat, azt kell, hogy mondjam: van, aki megkísérli, hogy nő legyen, van, aki azt hiszi, hogy az. Nekem azt kellett eljátszanom, hogy nő vagyok. Márkus is, Körmendi is nagyon jó, mondjuk azt, hogy egyformán jók vagyunk, de én nem törekedtem arra, hogy nőies legyek. Épp elég balhém van abból, hogy én azt hiszem a jelenetben, hogy nő vagyok. Nem kell nekem úgy csinálni, mintha azt játszanám. Gyakorlatilag egyszerűbb ez a megoldás, amit-én választottam. Azt hiszi a hülye, kopasz színésze, hogy ő nő. S ez elég is, ennél többet nem kell mutatnia. De hogy mi milyen lázba jöttünk ettől a felkéréstől! Mi már előre röhögtünk, és jól éreztük magunkat. Ritka pü- lanat a szakmában: valamitől jó kedvünk volt. Ugyanakkor volt bennünk mértéktartás is, tudtuk, hogy a felkínálkozó szélsőséges ötleteket vissza kell fognunk. S talán épp ez lett a mázlija ennek a szilveszteri tévés produkciónak, hogy meg tudtunk maradni az ízlés határain belül. Mind a hárman olyan színházi mentalitást képviseltünk, ami egy ponton összeért. Közben persze árgus szemmel lestük, hogy ki lesz ékesebb. Nagyon finoman mondva: gyakorlatilag ki nem állhattuk, hogy ami eddig az enyém volt, arra most a másiknak is fáj a foga. Idejön valaki a szomszéd kerületből, s ugyanott kezd el koldulni, ahol én. Na, ez üyen volt! Márkussal a Doktor úrban is játszottam a Madách Színházban. Nagyon értékelte, ha valaki friss levegőt hozott az előadásba. A szeme sarkából figyelte, mit csinálok. Laci szentséges pasas volt, de tudott fenséges is lenni. Már elindult a nyár, és hőség volt a színházban, én már dolgavégezetten a színpad bal oldalán, a portálnál álltam, Laci még játszott. S mivel nagyon melegem volt, rendkívül finoman, nehogy a színpadon levő kollégák észrevegyék, úgy tettem, mintha én már zuhanyoznék. Laci, mert ugye, ki más, ezt azonnal kiszúrta, és nagyon finoman, semmi erőszak, odajött - és elzárta a csapot. Szóval ilyen szinten figyeltük mi egymást. Megjegyzés nem volt. A dolog elintézést nyert. Ha te zuhanyozol, amíg én beszélek, én elzárom a csapot. Ilyen hangulatban történt a Csehov-paródiánk is. Sajnáltuk, hogy a Madách Színház Három nővér előadását megzavartuk, mert utána is ment még a darab. De amikor az a rész következett, hogy „Tengerparton áll egy tölgyfa...”, hangosan röhögött a közönség. Rongáltuk a botot szegény Ádám Ottónak. S most, hogy újra szabad, mert megvált a Katonától, az ön „boltja” hogy megy majd? Egyik napról a másikra. Mint mindig. Araszolva. Csak most az egész család azon tűnődik, hogyan tovább? Állok egy üres üzletben, és várom, hogy feltölthessem a polcokat. « f « < I « 4 € I € « i € í I
