Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)

2008-11-15 / 265. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 15. Szalon 13 Kardokkal teli riport a visszacsempészett középkorról meg a mai lovagokról Lovagregény a tornateremben Fekete Vince: „Edzés után is együtt vagyunk..." ban való hitet jelképezik. Mert nem tudja senki, léteztek-e sárká­nyok. A farkas a szabadságjelképe. Az pedig számomra nagyon fontos” - jegyzi meg József, akit a sárkányszárnyú farkas lovagjának neveztem el. alapot” - búcsúzik Péter, a vidám lovag, aki szerint az ember a végte­lenségig tanulhat, ezért szeretné nagyon sokáig folytatni a közép­kori lovagi vívást. Lámpaoltás előtt Végül egy igazi lovagról Épuration! Touché! Sokszor hallom most is, napokkal a kardok birodalmában tett időutazás után. Tisztítás! Mehet! így szólt a két vezény­szó, azután összecsaptak a pengék. Szebbnél szebb mozdulatokkal, igazi hévvel, egybevillanó tekintetekkel, gyöngyöző verejtékkel fe­szültek az izmok. SZÉL JÁNOS Ha Komáromban pénteken este hatot üt az óra, egy elszánt csapat középkort idéz a Marianum Isko­laközpont tornatermébe. Különös feszültség tölti meg a teret. A Kard Rendje ideje elérkezett. Bemelegítés „Harmadikként azt tanácsolom neked / Vívóleckéket senki se azért vegyen / Hogy igaztalanul az el­lenfele ellen / Művészetével előnyt szerezzen.” így áll egy ezerhárom- száznyolcvankilencben született versben. A vívás tehát művészet. Tudják ezt a magyarországi A Kard Rendje hazai magyar zászlóaljá­ban is. Tizenhárom fiú és egy lány a tornateremben. Az előbb, amikor belopakodtunk a kardok zaját kö­vetve, az utcán alig jártak embe­rek. Odabent éppen véget ért a bemelegítés. Már körben ültek. Minden szem Nagy Imre vezetőok­tatóra tapadt. Arról beszélt, mikor szabad és mikor nem szabad elő­venni a kardot. A Kard Rendjének szabályai vannak. A lovagi harcművészet elméleti tudnivalóit vette szépen sorra. Megtudom, A Kard Rendje célja a középkori lo­vagi vívás továbbadása, rendsze­res vívásoktatás keretében. Olyan fogalmak mentén, mint a hűség, a becsület, a bátorság, a jó szív, a tisztelet. Hej, de hiányoznak ezek sokak leikéből mostanában! Mélá­zok magam elé, ám egyszer csak felpattannak. Épuration! Touché! És megint kardoznak! A lány és a fiú meghajol egymás előtt. Tartá­suk nemes, mozdulataik kecsesek. Czifra Györgyi és Csóka Bálint. Hangosan csendülnek a kardok. Jó nézni őket. Régi vívók dicsérete A sarokban hirtelen egy könyvet pillantok meg. Fordítója, a győri Berki András itt van a tornaterem­ben. Czifra Györgyit, a kedvesét, a kardját, a mozdulatait figyeli. „Néhány évvel ezelőtt egyik bará­tommal nekiálltunk kutatni a ví­vókönyveket. Azután elkezdtem fordítani. Eleinte kisebb adagok­ban. Idén nyáron azután jött a nagy falat, Joachim Meyertől a Régi vívók művészete. Németből fordítottam magyarra a tizenha­todik századi strasbourgi késkészí­tő munkáját, aki elismert vívómes­ter volt. A könyv nagy adósságba verte, akkorába, hogy el kellett utaznia Strasbourgból, másik me­cénás után kellett néznie. A kötet az akkori legjobb technikával ké­szült, fametszetekkel” - mutatj a be a művet az ötödéves egyetemista. Majd elmesélte, hogy ilyen köny­vekre az interneten is lehet buk­kanni, sokan foglalkoznak ezzel a világon. Európában, Amerikában vannak hasonló közösségek. A Ré­gi vívók művészetét egy múzeum honlapján találta, ahová a múze­um munkatársai tették fel saját költségükön. A Kard Rendje is fog­lalkozik középkori vívókódexek fordításával. Berki András állítja, ha egyszer honlapja lesz, fordítá­sát bárki letöltheti majd a világhá­lóról. Péter, a vidám lovag Berta Péter Piliscsabán tanul történésznek. Megfertőzte a kö­zépkor. „Nálam már szakmai árta­lomról is beszélhetünk. Nem tu­dok úgy megnézni egy középkori környezetben játszódó filmet, hogy ne kritizáljam a fegyvereket, vagy a vívásmódot. A filmek ki­lencvenkilenc százalékában nem ügyelnek erre. A fegyverek közé mindig becsúszik egy hiba. Olyan filmmel még nem találkoztam, ahol minden rendben lett volna” - bosszankodik az egyetemista. Mi a szép a lovagi harcművészetben? „Európai emberek fejlesztették ki ezt a harcművészetet, hagyo­mányt ápolunk vele. Nagyon szép az ideológiája. A lovagi eszme hi­ánycikk a mai világban. A lovagság és a vallás elválaszthatatlanok. A vallás adta az egészhez az erkölcsi Nagy Imre vezetőoktató, A Kard Rendje hazai csoportjának vezető­je a legelső naptól kezdve ott volt. „Kétezer hat májusában kezdtünk itt, a tornateremben. Szerettem volna valamit elindítani ezen a té­ren. Felkerestem A Kard Rendje lovagi kört Győrben. Megegyez­tünk, hogy alakítunk Komárom­ban egy csoportot. Eleinte Győrből járt hozzánk Regenyei Péter okta­tó, aki egyben a fegyverkovácsunk is. Ma is a győri központhoz taro- zunk, annak a szlovákiai magyar zászlóalja vagyunk” - avat be Nagy Imre, majd a rengeteg eseményről mesél, melynek részesei voltak az idén a városban. „Ez egy más világ, amit igazából elfeledett Európa, pedig egy európai harcművé­szetről van szó” - mondja a főokta­tó, aki a Szarkaláb Polgári Társulás alapítója és vezetője is. „Ó, amikor fiatalok voltunk! - sóhajt egy mé­lyet. - íjászkodtunk, kardozgat- tunk. A mai fiatalok meg? Eseme- seznek, zenét hallgatnak, esetei­nek. És ennyi. Nekem szívügyem a fiatalokat is behozni, megmutatni nekik ezt a világot. Nagy vágyam egy jól szervezett baráti társaság, melynek tagjai mindig számíthat­nak egymásra. Tervezzük, hogy A Kard Rendje iskolákba jár majd, rendhagyó történelemórákat tar­tani. Lovagi szerelésben, kardok­kal. Biztos vagyok benne, hogy megérinti majd a gyermekek lel­két. A kisfiam is tagja a kezdő csa­patnak. Hozzuk vissza a lovagkort! Persze, nem akarunk egy túltobor- zott társaságot. Szeretnénk, ha az igazán elszántak jönnének kö­zénk.” Ezzel búcsúzik Nagy Imre, majd leoltja a lámpákat a tornate­remben. (Görözdi Szilárd felvételei) A sors hozta úgy, a kiszámítha­tatlan véletlen, hogy azon az ok­tóber végi péntek estén, egy nap­pal mindenszentek előtt, amikor annyit láttam a csatákból, és annyit tanultam a kardokról, nem volt jelen A Kard Rendje egyik fontos tagja. Madarász Ró­bert, a komáromi Marianum Egyházi Iskolaközpont igazgató­ja. Pedig ő is kardozik. Amikor még Regenyi Péter oktatta a csa­patot, magam is láttam, milyen remekül forgatja a kardot. Októ­ber nyolcadikán a Kalocsa mellet­ti Dunapataj Nagyboldogasszony templomában a Magyarok Nagy­asszonya Világ Győzedelmes Ki­rálynője Szent Korona Lovag­rendje újabb hazai magyarokat vett fel tagjai sorába, közöttük Madarász Róbertét. Igazi lovagja is lett hát A Kard Rendje komá­romi zászlóaljának. András lovag és Györgyi úrhölgy A középkorra terelem a szót. Ott van a levegőben, és meggyőződé­sem, hogy a tornateremben lévők szinte mindegyike már gyermek­ként arról ábrándozott, hogy úr­hölgyeket ment ki a sárkány kar­maiból a kardjával. Kiderül, And­rás esetében ez éppen fordítva tör­tént. „Először a kard kezdett érde­kelni, csak utána a középkor. Münchenben, egy múzeumban láttam egy szép, hosszú kardot, azóta sem feledem. Egy arról ké­szült másolat az otthoni kardom. Vívok Győrött is, itt is, de csapat­nak nem vagyok tagja sehol” - árulja el András, akit magamban elkereszteltem magányos lovag­nak, ám kiderült, ez sem igaz. A komáromi Czifra Györgyivel egy A Kard Rendje táborban találkozott. ,A vívótáborban ismerkedtünk meg. Olyan volt, mint a Lovagre­gény című filmben. Ha néha ve­szekszünk, inkább arrébb rakjuk a kardokat” - nevet András lovag. Czifra Györgyi készítette a kötet illusztrációit. „A Meyer-könyv fa­metszeteit átrajzoltam pauszpa­pírra, így kerültek a könyvbe. Sze­retek kardozni, és imádom a kö­zépkort. Érdekel a történelme” - magyarázza a lány, aki lótenyész­tőnek tanul Bábolnán. Miképp hó­dította meg András lovag? - tűnődtem, de Györgyi mintha kita­lálná a gondolataimat. „Ültem egy pádon A Kard Rendje táborban, ő mellém ült, és elkezdtünk beszél­getni. Három éve kardozom. Eljöt­tem az első edzésre, nézelődtem. A második alkalommal beálltam. Már saját kardom van, és segédok­tató vagyok.” Csaták Azután csatáznak. Egyszer, két­szer, háromszor. - Van itt egy hely!- kiáltja a vezetőoktató. - Hej! - ordítja tizennégy torok. Úgy ve­szem észre, hogy ami nekem kívül­ről ádáz csatának tűnt, számukra boldog játék. Volt, hogy kettesével vívtak, párbajoztak, máskor az egész csapat próbált alakzatban egy képzeletbeli csatát vívni egy­mással szemben. Azután elérke­zett az utolsó tömeges csata is. Akit megérintettek a karddal, „elvér­zett”. Csak az „élők” párbajozhat­tak tovább. Végül ketten marad­tak. Egy mezítlábas fiú győzött. Magamban elneveztem mezítlá­baslovagnak. Vince, a mezítlábas lovag Fekete Vince, a Marianum Egyházi Gimnázium elsős diákja két éve a Komáromi Városi Tele­vízióban látta A Kard Rendje hir­detését, arra jelentkezett. „Min­dig is szerettem a középkori me­séket, a lovakat, a vívójelenete­ket. Tetszik a középkori élet, a ruhák, a fegyverek. Azért vagyok mezítláb, hogy kipróbáljam a ta­lajt, és minél jobb legyen az egyensúlyom. Ez a második me­zítlábas edzésem. Csinálok még kettőt, és akkor már jó lesz” - so­rolja a kamasz. Szöget nem talált a tornaterem padlójában, pedig jó néhányszor körbefutotta. „Edzés után is együtt vagyunk. Elmegyünk valahová, és megbe­széljük, kivel mi van. Ha az em­ber ide jön, nemcsak egy csapat tagja lesz, barátokat is szerez magának” - húzza ki magát a mezítlábas Vince lovag. Gábor, a fekete lovag Mondják, Kacz Gábor, a Selye János Egyetem hallgatója állan­dóan feketében jár. Fekete ing, fe­kete póló, fekete nadrág. Megelő­legeztem hát neki a fekete lovag címet. Arra kérem, meséljen a kardjáról. „Első vívóoktatóm, Re­genyei Péter, A Kard Rendje komá­romi vívóiskolájának alapítója, fegyverkovács készítette. Most va­lamennyien az ő munkásságát folytatjuk. A kardom egy német ví­vókard, edzett acélból kovácsol­ták. Van még egy, ami vívásra nem alkalmas. Az csak szép dísz. Beállí­tottam a sarokba” - árulja el a kar­dok titkát Kacz Gábor, aki idén ta­vasszal harmadik lett a franciaor­szági Dijonban rendezett nemzet­közi vívótalálkozón. A Kard Rend­je másik tagja, Pápai Ádám pedig a második helyen végzett. „Dijon gyönyörű volt! Az óváros hatalmas és pompás. Tetszett, hogy az otta­niak csak kilenc órakor kelnek” - lelkendezik Gábor, a fekete lovag, A Kard Rendje kezdő csapatának oktatója. József, a sárkányszárnyú farkas lovagja Czelder József is járt Dijonban. Kacz Gáborral vívta csatáját a harmadik helyért. Azután Gábor győzött. „Hatalmas élmény volt francia, amerikai, portugál, angol, német vívókkal vívni és tanulni tő­lük, hogy ők milyen vívókódexek alapján próbálják meg feléleszteni ezt a hagyományt. Tényleg fan­tasztikus emberekkel találkoz­tunk” - mondja József, aki tizen­nyolcadik születésnapja előtt egy héttel lépett be először a bűvös tornaterembe. Ennek már két éve. „Kiskoromban fakarddal játszot­tam. Most már komolyabb felsze­reléssel folytatom a játékot. Remé­lem, hamarosan meglesz a vértem is” - reménykedik a talpig feketé­ben járó fiatalember, akinek címe­re már van. Büszkén mutatja, köz­ben magyaráz. „Címerem fekete­zöld alapon egy ezüstszínű farkas sárkányszárnyakkal, alatta pedig egy kard. Magam találtam ki. A sárkányszárnyak a bizonytalan­Nagy Imre, a főoktató a hűségről, a becsületről és a bátorságról beszélt Ezt nem lehet elég korán kezdeni Vége az edzésnek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents