Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-08 / 259. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 8. Szalon 13 CD-AJANLO A Kowalsky meg a Vega zenekar: Szemenszedett igazság PUHA JÓZSEF A Kowalsky meg a Vega pályafutása a legjobb bizonyíték arra, hogy magyar zenekarként manapság nem csak a média - leginkább a rádiók - hathatós támogatásával lehet ismertté válni, befutni. Az alternatív út is járható, amikor a zenész vagy az együttes híre elsősorban szájhagyomány útján terjed, merthogy a média ignorálja. Azután a zeneszerető ember beléje botlik valamilyen fesztiválon, esetleg rátalál az interneten. Szerintem Kowalsky is így toborozta rajongótáborának jelentős részét. (A zenekar alapítói közül jó ideje már csak a frontember van jelen, és mellette folyamatos a jövés-menés, ezért az egyes szám.) Az út ugyan hosszabb ideig tartott, de most már az elitmezőnyben van, és (az együttes) rajongóinak száma fokozatosan emelkedik. Ami a stílust illeti: zenésztársaival egyre szélesedő skálán mozgó stíluselemekkel megtűzdelt laza rockzenét játszik. Annyira lazát, hogy az már inkább pop, s nem rock, ahogy ők mondják, zsivány pop. El akartam kerülni, de nem tudom nem megemlíteni a Ganxsta Zolee és a Kartelt. A formáció az utóbbi két-három évben nem találja a helyét. Azért, mert Kowals- kyék elfoglalták - bár a megállapításom csak részben fedi a valóságot. A két zenekar között külsőségekben nagy a hasonlóság, a zenei stílusuk is többé-kevésbé egy kalap alá vehető, a kivitelezés azonban jelentősen eltér egymástól. Kowalskyék zenéje igényesebb, ötletesebb, élvezetesebb, pozitívabb, slágeresebb, a szövegek mentesek a trágár szavaktól, lazán, nem erőltetetten tárják elénk mindazt, amihez Ganxstáék mindent lekáromkodnak az égről. Az együttesek névadóit is össze lehet hasonlítani, de az sem szerencsés. Kowalsky - akármilyen furcsa is - karizmatikusabb és sokoldalúbb, mint Ganxsta, amire bizonyíték, hogy amíg a Kartelt ismert zenészek alkotják, a Vegát a frontember többé-kevésbé egyedül viszi a hátán, és a stüusvüág a nagy jövés-menés ellenére változatlan, pontosabban folyamatosan fejlődik. Tény viszont, hogy az embernek akarva-akaratlanul beugrik a Kartel, miközben Kowalskyékat látja, hallgatja. 1999 őszén két, már befutott zenész: Kowalsky Balázs Gyula és Jávorszky Béla felvetette, hogy alapítsanak közös zenekart. A harmadik tag a groove-os alapokért felelős Juhász Rob volt. Az első nagylemezük, a szemtelenül laza Pimasz grimasz című 2003 októberében jelent meg. A második albumuk Vegasztár - Második pimaszság címmel 2005 áprilisában került a boltokba. A 2006 szeptemberében kiadott harmadik lemezen, a Forradalom RT. címűn Kowalskyék stílusa tovább poposodott, a korong - máig nem értem, miért ezt a megtévesztő címet adták neki - az előzőeknél is slágeresebb lett, még pozitívabb kicsengéssel. „Legyünk vagányak, de mértékkel, vegyük lazán a dolgokat, ne rohanjunk, törekedjünk a boldogságra” - nagyjából ezt hirdeti. A dalokból sugárzik a „minden rendben van” életérzés. A rövid albumfelvezető után felcsendülő Ennyi csak című felvétel például arról szól, hogy a rossz dolgok véget érnek, új nap virrad, és minden rendben lesz. A lírával is megfűszerezett lemezre természetesen néhány zsivány- kodós szerzemény is felkerült, tanácsokkal, bölcsességgel. A Kowalsky meg a Vega jól hallhatóan a kereskedelmi igények felé orientálódott - bizonyára tudatosan. Zenéje ordított a publicitásért, legalábbis a józan ész szerint. A rádiós felkarolás azonban elmaradt, az elsőként klipesített, a formáció pályafutásának leg- slágeresebb dala, a Nem minden szarka farka című is csak ritkán csendült fel. A zenészek - szerintem - ezt követően tudatosították, hogy a rádiók bevétele meddő próbálkozás, így az idén júniusban megjelent negyedik albumukat egy fokos visszalépés jellemzi. De csakis a slágeresség tekintetében. Induljunk a végéről! A Szemenszedett igazság című nagylemez utolsó felvételében (trackjében), a mindössze harminchárom másodperces Hagyd magad! címűben Kowalsky arra kéri - vagyis inkább utasítja - a hallgatót, hogy induljon neki még egyszer az albumnak, elsőre ugyanis képtelenség az egészet felfogni. Elsőre valóban nem lehet befogadni ezt a tömör, több mint ötvenperc- nyi, de sokkal hosszabbnak tűnő hanganyagot. Sőt még a sokszori hallgatás során is fedezhetünk fel érdekes zenei megoldásokat, sorok között megbúvó üzenetet, így - ahogy a frontember Javasolja” -, aki százhuszadjára hallgatta, szintén vágjon bele újra. Igen, talán még neki is érdemes. „Sokféle stílus keveredik a lemezünkön. Ennek előfutára volt a hiphopos Ennyi csak, a latinos hangzású Herceg fehér lovon, vagy a népzenei elemeket tartalmazó Balul sül el című dalunk. A Szemenszedett igazság szerzeményei groove-os, akusztikus alapokra építkeznek, innentől kezdve bátran nyúltunk mindenhez, amihez csak kedvünk volt. Trombita, klarinét, furulya, száj- harmonika és hegedű is hallható a felvételekben. Alapvetően populáris az anyag” - Kowalsky így jellemezte. A harmadik album után trióként működő együttes a Szemenszedett igazság előtt megint öttagúra duzzadt. A frontember mellett Csanádi Krisztián és Zámbó Tamás gitárosok, Szórád Csaba basszusgitáros, valamint Vajda Péter dobos alkotja. Pontosabban, ha minden igaz, Zámbó Tamás azóta már távozott is. Az új zenészek érkezése a zenei alapkoncepción most sem változtatott: Kowalskyék az akusztikus hangzással, groove-os elemekkel operáló, könnyed, mégis igényes popzene közönségét vették célba. A zenei összkép sajátos, kategóriába nem sprolható. A popot rendkívül harmonikusan, ügyesen, ötletesen vegyítették az eltérő stíluselemekkel: a blues, dzsessz, hiphop és drum ’n’ bass elemeivel. A legfeltűnőbb újítás a hangszerek bővebb skálájának használata. A hangszerkavalkádnak köszönhetően - az előzőekkel összehasonlítva - még változatosabb a lemez, a dalok is ütősebbek, miközben mindvégig magukon viselik a tipikus vegás hangzást. A szövegvilág alapját az életről szőtt velős, világos, mégis mély gondolatok adják. Ezen a korongon is fontos szerep jut a hitnek - ami jól hallhatóan nagy szerepet játszik Kowalsky életében -, a népzenei motívumokkal kiegészült, lírai Új templom épül című felvételben jelenik meg leginkább. „Nem aranyból, nem földből, nem pénzért, nem kőből, valahol a szívemben majd új templom épül. Nem aranyból, nem kőből, nem erővel vagy ösztönből, valahogy a szívedben majd új templom épül...” - énekli. A tizennégy trackes albumon tizenegy dal csendül fel három rövid rapátkötéssel kiegészítve. Az induló Szemenszedett igazság szájharmonikával spékelt. Az elsőként klipesített Jövünk mint a hunok népzenei, magyaros motívumokra, hegedűre épül, alapvetően mégis rockos hangvételű. A dzsesszes, fúvósokkal megpakolt Szentimentális bérgyilkos délszláv lakodalmas rezesbandát idéz. Két lírai: az Otthon, édes otthon (másodikként ehhez készült videoklip), valamint a Magasban és mélyben című szerzeményben közreműködik - az előbbiben énekesként, az utóbbiban rapperként - Pásztor Anna, a közelmúltban debütált Anna and the Barbies nevű zenekar front- asszonya, aki korábban énekelt a Balkan Fanatikkal is, a nagyközönség viszont leginkább az egykori Survivor című valóságshow szereplőjeként emlékezhet rá. A Nincs jobb, mint a legjobb! című felvételben a Billy Zone két énekese tűnik fel. Emeljük ki a rapes átkötéseket is: az ugyanarra a zenére és refrénre épülő, de eltérő szövegű Ne hagyd magad! 1. és Ne hagyd magad! 2. címűeket, valamint a harmadikat, a már említett Hagyd magad! címűt a lemez végéről. „Olyan a kedved, amilyenre fested” - énekli Kowalsky a száj- harmonikás Megáll az ész! című felvételben. Ha egy mondatban kellene összegezni a korong üzenetét, ez lenne az. KÖNYV A SZALONBAN Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl. Elbeszélések. Fordította Bratka László, Goretity József és Herczeg Ferenc. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007, 208 old. Merre tart a vonat? SZALAY ZOLTÁN Az „élet - út” vaskosan közhelyes metaforájába kísérelt meg életet lehelni Viktor Pelevin A Sárga Nyíl című elbeszéléskötet címadó szövegében, mellyel kapcsolatban felróható lenne a világhírű szerzőnek egyrészt az alaphelyzet nem különösebben eredeti volta, másrészt a hanyag, gyakorta pongyola mondatszerkesztés (az olyan mondatok, mint pl.: „Az arca néhány másodpercre mozdulatlanná és halottá vált”, könnyen a kedvét szeghetik a posztmodem irónián csiszolódott olvasónak), A Sárga Nyíl azonban mindezek ellenére magával ragadó, korántsem öt- lethiányos alkotás. A sokféle szedett-vedett utas egy fojtoga- tóan szűk térbe összezárva utazik az ismeretlenből az ismeretlenbe, miközben túlnyomó többségük egyáltalán nem is tudatosítja, hogy ahol vannak, az egy végtelen hosszúságú, eszeveszetten száguldó vasúti szerelvény - a Sárga Nyü. A tény, hogy az utasok soha nem lehetnek igazán egyedül, felügyeletük pedig egy seregnyi visszataszító, állandóan részeg kalauzra van bízva, a legsötétebb ellenutópiáknál is ko- morabb valóságot idéz meg. A szerző segítségül hívja az irodalmi hagyományt a szövegben, azaz a „vonatos művek” fel-fel- bukkannak a kisregény lapjain, Akutagava Rjúnoszukétől Borisz Paszternákig (a magyar irodalom talán legfőbb „vasutasa”, Kosztolányi is felkéredzkedhetne Pelevin szerelvényére). A szerény cselekmény, amelyet háttérbe szorítanak a - néhol frázisokkal teli fecsegésbe fulladó - párbeszédes elmélkedések a vonatról és az utazásról, Andrej, a főhős tépelődései köré szövődik. Andrej ugyanis egyszer csak hallani kezdi a vonatkerekek zakatolását, amelynek hangja „természetesebben a legszebben, legszívhezszólóbban és legfinomabban Oroszországban” szól: „oda-kinn, oda-kinn”. Andrej tehát egyike lesz azon keveseknek, akik, mint Platónnál, láncaiktól megszabadulva megpillantják a valóságot, s nem csak a barlang falára vetülő árnyékokat látják. Pelevin a valóság és észlelés viszonyának boncolásában George Berkeley anyagtagadó filozófiáját is megidézi, hiszen az utasok számára, akik nem is tudatosítják, hogy ők utasok („Az utasok nem tudják, hogy hívják a vonatot, amelyen utaznak. Ók még azt se tudják, hogy utasok. Mit tudnak ők egyáltalán?” - 21. o.), „semmi más nem létezik, csak a voňať’ (18. o.). Andrej számára azonban, miután felfedezte, hogy egy, az ismeretlenbe száguldó vonaton utazik, létezik már, s egyre vonzóbbá kezd válni a külvilág. Pedig hát milyen is ez a külvilág Peíevinnél? Az átlagutas szerint az „oda-kinn” maga a halál, hiszen az elhunytakat a temetési szertartás keretén belül egyszerűen kidobják az ablakon, így lehet, hogy amikor egy kislány édesanyját arról faggatja, mi is van odakinn, az leinti, mondván, ne kíváncsiskodjon, majd odajut ő is. Andrej látja ugyan, hogy a vonaton kívül elsősorban az utasok kihajigálta szemét halmai borítják a tájat, amely sivár és teljesen reménytelen, mégis ki akar jutni, s a kisregény szerkezete jó előre jelzi, hogy Andrej végül leszáll a vonatról: a fejezetszámlálás ugyanis visszaszámlálás, tizenkettőtől nulláig (nem egyedülálló megoldás ez a kortárs prózában, hasonló fejezet-visszaszámlálást alkalmaz például Bret Easton Ellis Glamoráma című nagyregényében). A kérdésre, hogy tulajdonképpen miért is lép ki Andrej a vonat - bár nyomasztó, mégis kényelmes - biztonságából a külső pusztaságba, a kisregény befejezése ad választ: ,A kerekek dübörgése a háta mögött fokozatosan elcsöndesült, és hamarosan tisztán hallotta azt, amit azelőtt soha nem hallott: a száraz ciripelést a fűben, a szél zúgását és saját lépteinek halk neszét.” (75. o.) Akármilyen meglepő is tehát, a kortárs orosz irodalom híreshírhedt posztmodem „fene- gyerekéť’ ebben a korai elbeszélésében valamiféle bukolikus idill utáni romantikus vágy motiválja. Az Európa Kiadó gondozásában megjelent A Sárga Nyíl című kötet három másik elbeszélése a címadó szöveghez hasonlóan különös, szürreális világokba kalauzol, és általában a kijutás, a menekülés motívuma köré épül. A Remete és Hatujjúban a „főhősök” a Lunacsarszkij Brojlercsirke Kombinát „univerzumából” szeretnének kijutni, a másik két elbeszélés (Hírek Nepálból, Buldózeristák napja) pedig egy megtépázott kommunista világ keserű ábrázolása. Mindenképp kiemelkedik a kötet szövegei közül (A Sárga Nyíl mellett) a Buldózeristák napja, amely nyelvi kimunkáltság terén a címadó kisregényt is felülmúlja. Egy olyan világba hív minket itt Pelevin, ahol a fogalmak nagyrészt felcserélődtek: a fölöttébb visszataszító gyerekek a játszóterek helyett a szemétdombokon garázdálkodnak, a „dicső kommunista jelszavak” szitokszók szerepét töltik be, a hidro- génbomba-összeszerelőt pedig hivatalos nevén „közepes puha- ságú plüssállat-üzem”-nek hívják. A történet főszereplője, Ivan egy üzemi baleset következtében emlékezetét veszti, s mivel elfelejti, hogy valójában egy külföldi ügynök, csaknem ott ragad a pusztuló kommunizmus görcsében vergődő szovjet városkában. Ivan, ahogy a kötet elbeszéléseinek főhősei általában, kijut a „látszólagos valóságból”, Pelevin azonban nem kecsegtet sok reménnyel a „külső valóságod’, a vonatkerekek hirdette „oda- kinn” valóságát illetően. Könnyed - néhol csaknem igénytelen - nyelven, bonyolult kérdésekkel néz szembe részletekbe menő alapossággal felépített szürrealista látomásain keresztül Viktor Pelevin ezekben a szövegekben; rövidebb-hosszabb vonatútra kiválóan alkalmas olvasmány: lélekmelengető megkönnyebbülés lesz az út végén a peron betonjára lépnünk a vonatlépcsőről.
