Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-08 / 259. szám, szombat
10 .Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. NOVEMBER 8. www.ujszo.com A kultikus szlovák ellenzéki zenekar egykori frontembere a mindannyiunkban lakozó diktatúráról, Maiina Hedvigről és a szlovák-magyar kapcsolatról Szerencse, hogy Hedvig létezik Tizenhárom évesen együttest alapított, amely azonnal kultikussá vált a rend- szerellenes szövegeivel. Ma a legnagyobb hazai popfesztivál, a Pohoda igazgatója. Rendszeresen felszólal nyilvános ügyekben, például védelmébe vette Maiina Hedviget, vagy petíciót kezdeményezett a hibrid tankönyvek ellen. Michal Kaščák. CZAJL1K KATALIN Amikor a Bez ladu a skladu megalakult, ön tizenhárom éves volt. Tudatosította egyáltalán, mi történik? Olyan családban nőttem fel, ahol nagyon nyíltan beszéltünk a rendszerről, tehát akkor úgy éreztem, teljes mértékben értem az eseményeket. Természetesen, számos összefüggést és következményt csak később tudatosítottam. Az együttes 1985-től 1997-ig működött, tehát bizonyára nagymértékben hozzájárult az ön személyes, szakmai, világnézeti fejlődéséhez. Mindenképpen. A Bez ladu a skladu szinte megalakulásától kezdve nagyrészt Csehországban koncertezett, és csaknem azonnal a csehszlovák alternatív színtér részévé vált, amely inkább a cseh országrészben volt fejlett. Rengeteg fantasztikus embert ismertünk meg, ami meghatározó hatással volt mindnyájunk alakulására, későbbi világlátására. 1988-ban találkoztunk Václav Havellel is. 20 év után akkor mondta el első nyilvános beszédét, mi ezt követően játszottunk a lipnicei fesztiválon. Mondanom sem kell, hogy az ilyen rendezvényeken összegyűlő társaság rendkívül érdekes és motiváló volt. Ezek az ellenzéki értelmiségiek komolyan vették a tizenéves trencséni fiúkat? Abszolút komolyan, ami számunkra hihetetlenül pozitív volt. Soha nem fordult elő ezekben a körökben, hogy a korunk egyáltalán téma lett volna. Amint mondta, a Bez ladu a skladu sok tekintetben meghatározta, milyen emberré válik. Milyen értelemben? Elsősorban abban, hogy profi szinten a zenével fogok foglalkozni. Mind zenészként, mind szervezőként, vagy különböző tévés projektek keretében. A másik nagyon fontos hatás az volt, hogy teljes szépségében megtapasztalhattuk a totalitárius állam valódi arcát: volt részünk állami perze- kúcióban, sok olyan emberrel találkoztunk, akiket szintén üldöztek, akik börtönben is voltak nézeteik miatt, vagy csak azért mert szabadon akartak zenélni. Ha mindezzel szembesül az ember, sokkal érzékenyebbé válik mindazzal kapcsolatban, ami körülötte történik. Az állami perzekúció nyomait ma is érzi? Mindenképpen, persze, más formában. Akkor egy párt volt, egy irányvonal, a demokráciáról nem is álmodhattunk. Ma van választási lehetőségünk, szabadon elmondhatjuk a véleményünket, de azok az emberek, akik elő akarják írni, mit gondoljunk, most is köztünk vannak. S nem csak azokról van szó, akik korábban a kommunista párt tagjai voltak, mint Robert Fico, Ivan Gašparovič vagy szinte valamennyi vezető politikusunk, de olyanokról is, akik később kerültek hatalomra. Náluk is megfigyelhető a tendencia, hogy annak örülnének a legjobban, ha mindenki úgy gondolkodna, mint ők. Ezek a totalitárius állam maradványai, amelyek mindnyájunknál működnek. Pedig a rendszerváltás óta már majdnem húsz év eltelt. Igen, és felnőtt egy generáció, amely soha nem élt a kommunizmusban. Magamon is azt érzem például, hogy aránylag kevéssé jelölt meg az előző rendszer, hiszen csak 17 éves voltam, amikor megdőlt. Csakhogy mindnyájunknak van valamilyen háttere - az iskoláink, az otthoni neveltetésünk - s mindez nyomot hagyott rajtunk. S bár a mi családunkban nagyon szabad volt a légkör, az iskoláról már nem mondhatom el ugyanezt. Sok mindent tudat alatt veszünk át, anélkül, hogy tudatosítanánk, magunkban hordozzuk a kommunizmus stigmáját. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy nem csak a posztszovjet országokban próbálják a politikusok manipulálni az embereket. De a volt kommunista blokkban mintha könnyebben menne nekik. Egyértelműen, hiszen nálunk hiányzik a hagyomány. Ennek köszönhető az is, hogy térségünkben olyan politikusok is megélnek, sőt a csúcson vannak, akik a nyugati országokban a regionális politikában sem rúgnának labdába. Ön egyike azon kevés hazai közszereplőnek, akik rendszeresen nyilvánosan felszólalnak bizonyos közéleti témák kapcsán. Nagyon határozott véleményt fogalmazott meg például Maiina Hedvig ügye kapcsán. Miért tette? Azért, mert szerintem ez így természetes. Biztos vagyok abban, hogy Maiina Hedvig nem hazudik, s szerintem ez ma már nem is kérdés. Az az elképesztő, hogy miután valaki agresszió áldozatává vált, még egy másik támadással is szembe kell néznie, mégpedig azok részéről, akiknek épp, hogy védelmezniük kellene az embert. Ezt abszurdnak tartom, s meggyőződésem, hogy társadalmunk épsége szempontjából nagyon fontos, hogy ezeket a dolgokat megnevezzük, és elutasítsuk, mert ilyesmi bárkivel előfordulhat. Teljesen mindegy, hogy magyarról, szlovákról vagy romáról van szó, a rendőrségnek, a belügyminiszternek és a kormányfőnek az a dolga, hogy megvédje az embereket. Maiina Hedvig esete ezért egyfajta lakmuszpapírrá vált, amely társadalmunk, demokráciánk állapotát mutatja. Persze az ügy nem ennek indult. Szerintem az elején bizonyos személyek azt hitték, az egész ország beveszi ezt a játékot, de később elvesztették az ellenőrzést, most pedig azt próbálják kideríteni, hol van az a határ, amit már nem lehet túllépni. Ebben a történetben azonban meghatározó fontosságú volt, hogy magyar nemzetiségű emberről van szó. Számomra ennél sokkal fontosabb az ügy emberi jogi síkja, az, hogy hasonló eset bárkivel megtörténhet. Ami pedig a nemzetiségi problémát illeti, talán azért nem érzékelem, mert nekem nincs ilyen gondom. Nem úgy a jelenlegi kormányunknak, amely úgy bánik a kisebbségekkel, ahogy, s a rendőrségnek is, amely ebben az ügyben nyilvánvalóan többletmunkát végzett. A 2006-os kormányváltás után, amely egyben szinte a teljes állami politika megváltozását jelentette, nagyon jól jött Robert Ficónak, hogy Maiina Hedvig megtámadásából olyan ügyet csináljon, amit indokoladanul használnak fel a kormány ellen. Ennek a célnak felelt meg az a változat, hogy nem történt semmiféle támadás. így a külföld felé is azt lehetett kommunikálni, hogy a szlovák kormány és Szlovákia ártatlanul vált a magyar provokáció áldozatává. Ön is hitt eleinte ennek a magyarázatnak? Nem, mert teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy valaki olyan hitelesen rendezze meg a saját megverését, hogy mindenki, aki látta - beleértve az orvosokat - elhiggye, s aztán jön a belügyminiszter és a miniszterelnök, és azt mondja, minden másképp van. Szerintem a történet elején a médiák is nagyon negatív szerepet játszottak az egészben, mert kritikátlanul átvették az államhatalom érvelését. A továbbiakban azonban pont a médiák kérdőjelezték meg a hivatalos álláspontot, és kezdték el keresni az igazságot. Valóban, olyannyira, hogy ma már szinte nincs olyan sajtótermék, amely ne lenne kritikus az ügy kapcsán. De emlékezzünk csak vissza a kezdetekre, a bombasztikus szalagcímekre a bulvárlapokban. Rendkívüli dolognak tartom, hogy ennek az erős nyomásnak ellenére Hedvig nem hátrált meg. Nagyon sokan közülünk beadták volna a derekukat az ő helyében, a személyes és családjuk nyugalmáért bármit aláírtak volna. Volt alkalmam személyesen is megismerni Hedviget, és azt gondolom, nehezen találnánk még egy ilyen bátor és szívós embert. Az egész társadalom számára szerencse, hogy léteznek ilyen egyének, akik készek harcolni egy ügyért akkor is, ha úgy tűnik, eleve vesztésre vannak ítélve. Ha egy kisember szembe mer szállni egy gépezettel, amely be akarja darálni, az mindig csodálatra méltó. Szerencsére a magyarok elleni támadások - Hedvig esete ebben persze kivétel - megmaradnak verbális szinten. Azok a politikusok, akik a leggyakrabban támadnak minket, általában azt mondják, ők csak reagálnak a magyar provokációkra. Ön érzékel bárminemű provokációt magyar részről? Van valami, amivel akár tudat alatt kihívjuk magunk ellen a szlovákok haragját? Semmiféle provokációt nem észlelek. Ez az érvelés csak azt bizonyítja, mennyire gyengék és jellemtelenek azok, akik élnek vele. Nem csak a szlovák-magyar konfliktus kapcsán hallhatjuk ezt az érvet, gondoljunk csak arra, amikor Harabin miniszter antiszemita megjegyzéseket tett Dániel Lipšic címére. Később ő is azzal védekezett, hogy kiprovokolták. Én csak arra volnék kíváncsi, mivel provokálták ki a magyar nemzetiségű negyedikesek a botrányos tankönyveket. Persze a politikusok között mindig lesznek ellentétek, nem csak a magyarszlovák vonalon, hanem a kormányoldal és ellenzék, a jobb- és baloldal között. Hogyne, csak olyasmiről még nem hallottam, hogy magyar részről bárki mondjuk gyilkosoknak nevezze a szlovák nemzetet. Fordítva viszont erre is volt példa. Egyetértek, ezért mondtam, hogy én nem tudok semmiféle magyar provokációkról. Nyüván- való, hogy olyasmiket, amiket Slota szokott beszélni, nem lehet reálisan alátámasztani, ezért fabulái mindenféle provokációról. De nem tartom helyesnek hogy az egészet csak Slota nyakába varijuk. Azt gondolom, ludas a dologban Robert Fico, Ivan Gašparovič és szinte a teljes uralkodó politikai elit. Ahhoz, hogy ez a politika működjön, állandó ve- szélyeztettségérzést kell fenntartani a társadalomban, ami rendkívül káros. Ezek a félelmek talán azért is működhetnek, mert a szlovák és a magyar közösség elszigetelten él egymástól. Sok szlovák csak a médiákban megjelenő konfliktusok révén szerez tudomást rólunk. Önnek például vannak magyar kapcsolatai? Vannak, igaz, inkább magyar- országiak, mint itteniek. A Pohoda szervezésénél például minden éven arra törekszem, hogy magyar együttesek is fellépjenek, mert azt gondolom, Magyarországon remek alternatív zenekarok vannak. De a Bez ladu a skladu is sokszor és szívesen játszott Komáromban vagy Érsekújvárban. Nem érzékelem, hogy szakadék volna a két közösség között, csak a politika igyekszik üyesmi- re. Számomra a másság értéket jelent, és azt gondolom, a kisebbségek gazdagabbá teszik a társadalmat. Ha mondjuk Komáromban az üzletben azt kérdezik öntől, hogy tessék, nem zavarja? Nem értem, miért kellene zavarnia. Teljesen természetes, hogy olyan nyelven beszélnek az üzletben, ahogyan az ott élő többség. Ha én szlovákul válaszolok, mindig átváltanak szlovákra. Tavaly például Párkányban szüvesz- tereztem, újév napján átsétáltam az egyéves fiammal Esztergomba, s kiválóan éreztük magunkat. Ha Dél-Szlovákiában élnék, természetesnek venném, hogy megtanuljak magyarul. Ezek számomra teljesen érthetetlen problémák, s szerintem csak úgy működhetnek, ha valaki érzelmi töltést ad nekik. Ján Slota népszerűsége azonban egyre magasabb. Ján Slota bizonyos értelemben politikai mágus, hiszen egyszer már a padlón volt, mégis sikerült feltámadnia. Robert Fico kormányának egyik legnagyobb eredménye, hogy újra növekedési pályára állította Slotát. Az utóbbi egyébként az a politikus, aki egy rendes országban regionális szinten sem lehetne jelen a politikában. Ezek szerint Szlovákia nem egy rendes ország? A rendszerváltás óta csak 19 év telt el, ami egy ország szempontjából nem sok idő. Még mindig nem működnek nálunk teljesen olajozottan olyan dolgok, amik a demokrácia számára nagyon fontosak - az erős nyilvános kontroll, a politikai kultúra. Amikor ön és a Bez ladu a skladu játszani kezdett, a popzenének volt egy irányzata - ehhez tartoztak önök is -, amely a társadalom kritikájával foglalkozott. Ez mára mintha kihalt volna. így van, de szerintem ez csak átmeneti állapot. Ma általában jellemző, hogy az embereknek kevesebb idejük van és sokkal konzumorientáltabbak, ezért a zenétől is elsősorban a szórakoztatást várják el. De azt gondolom, a társadalmi nyomás már kezdi kitermelni az olyan együtteseket, amelyek ennél többet akarnak adni a közönségnek, ilyenek a Modré hory vagy a Živé kvety együttesek, amelyeknek remek szövegeik vannak. Ez a trend egy ilyen kormány mellett csak erősödni fog. Ez a trend szerintem a környező országokra is jellemző, ott is egyre erősebb a populizmus. Persze, hiszen évszázadok óta egymás mellet élünk, ezer szállal kötődünk egymáshoz. Közép-eu„Ha Dél-Szlovákiában élnék, természetesnek venném, hogy megtanuljak magyarul" (Somogyi Tibor felvétele) rópainak lenni szerintem fantasztikus dolog. Úgy, ahogy a briteknek mondjuk felbecsülhetetlen a több évszázados tapasztalatuk a demokráciával, a mi tőkénk az egymáshoz vezető út keresésének tapasztalata. Ennek ellenére jellemző, hogy nem érdeklődünk a mellettünk élők iránt. Szlovákiában például nem hallgatnak magyar, lengyel vagy ukrán zenét és fordítva. Ez a világon mindenütt így van. A brit és amerikai könnyűzene világuralma azért adott, mert különböző okoknál fogva ott csinálják a legjobb minőségű zenét. Szinte valamennyi könnyűzenei műfaj Angliából vagy Amerikából származik. De szerintem ez is változni fog hamarosan, mert az emberek elkezdik keresni az egzotikumot, a különlegességeket. Jómagam például a magyar zenét ismerem egy kicsit, és rendkívül jónak tartom. A lengyel együttesek is nagyon jók, az ukrán zenét sajnos nem ismerem. Vannak azonban szlovák-magyar zenei kapcsolatok, például a Chiki Liki Tua egy egész sor koncertet játszott a Másféllel. A Pohodára is mindig hívunk magyar együtteseket. A zene egyesíti a nemzeteket? Klisének hangzik. Igen, de működik. Nem szabad a zenét lebecsülni, persze túlbecsülni sem. Sokan már nem tudják, hogy a Charta 77-et is a Plastic People of Universe nevű cseh alternatív együttes tagjainak a letartóztatása indította eí. Másrészt viszont ott vannak a Föld megmentésére szervezett megakoncertek, amelyek a leginkább a fellépő zenészek publicitását segítik. Nekem azonban az a szándékom, hogy a Pohoda ne csak zenei esemény legyen. Ezért különböző társadalmi kérdésekkel is foglalkozunk, például Maiina Hedvig ügyével is. Milyen volt a fogadtatás? 90 százalékban pozitív, a maradék 10 azt kifogásolta, miért foglalkozunk itt is politikával. Az egész ügy egyik legkárosabb következménye egyébként pont az, hogy egy ártatlan lány megverése politikának számít. Pedig ez elsősorban emberi jogi kérdés, s arról, hogy politika lett belőle, csakis a politikusok tehetnek. Aki ezt nem érzékeli, szerintem elveszítette a legalapvetőbb emberi érzékenységét. Továbbra is lesznek tehát ilyen programok a Pohodán? Ezt az egyik legfőbb feladatunknak tekintem. Mivel volt szerencsém egy rövid ideig diktatúrában élni, tudom, hogy a szabadság távolról sem magától értetődő dolog. S az, hogy ma szabad országban élünk, a legkevésbé sem jelenti, hogy ennek örökre így kell lennie. A jelenlegi kormánykoalíció tagjai szerintem a szívük mélyén visszavágynak a diktatúrába. Nem elég nekik a 70 százalékos támogatottság, ők 100 százalékosat akarnak, s ehhez nem átalkodnak felhasználni a nemzetiségi kérdést, hazugságokat és kitalációkat. Ezért minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy ébren tartsuk az emberek érzékenységét a szabadság bármilyen formában történő korlátozására. Erre pedig egy fesztivál, ahova az emberek kikapcsolódni és szórakozni jönnek, kiválóan alkalmas. Már csak azért is, mert vannak közöttünk olyanok, mint Maiina Hedvig, akik önhibájukon kívül nem mehetnek el szórakozni egy hasonló rendezvényre.
